Isaac Asimov: A végső kérdés


(The Last Question , 1956)


A végső kérdést először, félig tréfásan 2061. május 21-én tették fel, abban az időben, mikor az emberiség először lépett ki a fénybe. A kérdés egy ötdolláros fogadást döntött el, és imígyen hangzott el.
Alexander Adell és Bertram Lupov volt Multivac két hűséges felügyelője. Tudták, amennyire ember tudhatta, mi rejtőzik a hatalmas számítógép hideg, kattogó, villogó felszíne - többmérföldnyi hosszúságú felszíne - mögött. Legalább halvány sejtésük volt a relék és áramkörök rendeltetéséről, mely már rég túlnőtt azon a szinten, ahol egy egyszerű embernek elképzelése lehetett az egészről.
Multivac önbeállító volt és önjavító. Annak kellett lennie, mivel ember nem tudta elég gyorsan, vagy legalábbis ésszerű idő alatt beállítani vagy javítani. Szóval Adell és Lupov körültekintően és tisztelettel felügyelte a hatalmas óriást, ám olyan jól, amilyen jól ember csak tehette. Adatokat vittek be, a szükségekhez igazították a kérdéseket és lefordították a kapott válaszokat. A hozzájuk hasonlókkal együtt megérdemelten sütkéreztek a Multivacot övező dicsfényben.
Multivac évtizedekig segített hajók tervezésében és útvonal-összeállításokban, melyek lehetővé tették az embereknek a Hold, a Mars és a Vénusz elérését, de azután a Föld szegényes tartalékai már nem elégíthették ki a hajók igényeit. Túl sok energia kellett a hosszabb utakhoz. A Föld egyre növekvő hatékonysággal használta fel a szenet és az urániumot, de még így sem volt elég belőlük.
Ám Multivac lassanként elég ismeretanyagot halmozott fel, hogy bonyolultabb kérdésekre megalapozottabb válaszokat adjon, és 2061. május 14-én az addigi teória ténnyé vált.
A Nap energiáját elraktározták, átalakították és az egész bolygón hasznosították. Az egész Földön abbamaradt a szénégetés, a maghasadás és megpöccintették a kapcsolót, amivel összeköttetést teremtettek azzal a kis, egy mérföld átmérőjű állomással, ami a Föld és a Hold között félúton keringett. Az egész Földet a láthatatlan napsugarak táplálták.
Hét nap nem volt elég, hogy megkoptassa a dicsőséget. Adellnek és Lupovnak végül sikerült elmenekülni a közönség szeme elől és meghúzni magukat egy olyan helyen, ahol senki sem kereste volna őket, az elhagyatott föld alatti termekben, ahol Multivac eltemetett részei pihentek. Felügyelet nélkül, kényelmesen, lusta kattogással rendezgetve az adatokat - Multivac is megérdemelte a szabadságot és a fiúk ezt tiszteletben is tartották.
Magukkal hoztak egy üveget, és abban a pillanatban minden vágyuk az ejtőzés volt, egymás és az üveg társaságában.
- Megdöbbentő, ha belegondolsz - mondta Adell. Széles arcára redőket rajzolt a fáradtság. Egy üvegrúddal lassan kevergette a poharában a jégkockákat, elmélyülten figyelve lassú mozgásukat. - Amennyi energiát csak akarunk, örökkön örökké.
Lupov félrebillentette a fejét. Mindig ezt tette, ha vitába szállt, és most vitába akart szállni, részint mert neki kellett hoznia a jeget és a poharakat.
- Nem örökké - mondta.
- Ó, a pokolba, majdnem örökké. Míg ki nem alszik a Nap, Bert.
- Az nem tart örökké.
- Rendben van. Milliárd és milliárd évig. Húszmilliárd, mondjuk. Elégedett vagy?
Lupov beletúrt vékony szálú hajába, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valamennyi még van belőle, és belekortyolt az italába.
- Húszmilliárd év az nem az örökkévalóság.
- Hát, az már a mi időnk után lesz, nem igaz?
- Mint a szén és az uránium.
- Igaz, de most már ráköthetjük mindegyik űrhajót a Nap Állomásra, és elmehet a Plútóig és vissza milliószor, anélkül hogy aggódni kéne az üzemanyag miatt. Ezt nem teheted meg szénnel és urániummal. Kérdezd meg Multivacot, ha nem hiszel nekem.
- Nem kell megkérdeznem Multivacot. Tudom magam is.
- Akkor hagyd abba Multivac pocskondiázását - mondta Adell feltüzelten. - Nagyon jól csinálta.
- Ki mondja, hogy nem? Én csak azt mondom, hogy a Nap nem tart örökké. Csak ezt mondom. Biztonságban vagyunk húszmilliárd évig, de mi lesz azután? - Enyhén remegő ujjával a másikra mutatott. - És nehogy azt mondd, hogy akkor átkapcsolunk egy másik Napra.
Egy ideig csend volt. Adell nagy ritkán a szájához emelte a poharát, Lupov szeme lassan becsukódott. Pihentek.
Aztán Lupov szeme felpattant.
- Ugye arra gondolsz, hogy átkapcsolunk egy másik Napra, mikor a mienk kialszik?
- Nem gondoltam arra.
- De bizony. Nem tudsz logikusan gondolkodni, ez a te bajod. Olyan vagy, mint az a pasas abban a történetben, akit elkapott egy hirtelen zápor és egy fa alá szaladt. Nem aggódott, tudod, mert úgy spekulált, hogy ha az egyik fa átázik, egyszerűen csak beáll egy másik alá.
- Hallom - mondta Adell. - Ne üvölts. Amikor a Napnak vége, a többi csillagnak is vége.
- Bizony hogy végük lesz - mormolta Lupov. - Mind ugyanakkor kezdődött a Nagy Bumm idején, akármi is volt az, és ugyanakkor lesz végük is. Egyes csillagok gyorsabban merülnek ki, mint a többi. A pokolba, az óriások nem maradnak meg százmillió évig sem. A Nap megmarad húszmilliárd évig, és a törpék talán százmilliárd évig húzzák. De csak adj százezermilliárd évet és minden sötét lesz. Az entrópiának a maximumig kell fokozódnia, ennyi az egész.
- Mindent tudok az entrópiáról - mondta Adell, büszkeségére támaszkodva.
- Francokat tudsz.
- Tudok annyit, mint te.
- Akkor tudod, hogy egyszer minden kimerül.
- Rendben. Ki mondta, hogy nem?
- Te mondtad, te szerencsétlen. Azt mondtad, örökre megvan az energiánk. Azt mondtad, �örökre�.
Most Adellen volt a sor, hogy vitába szálljon.
- Talán egyszer újraépíthetjük a dolgokat - mondta.
- Soha.
- Miért ne? Majd.
- Kérdezd meg Multivacot.
- Soha.
- Te kérdezed meg Multivacot. Fogadjunk. Öt dollárt teszek rá, hogy nem lehet megcsinálni.
Adell épp elég részeg volt, hogy megpróbálja, és épp elég józan, hogy meg tudja fogalmazni a kérdést, ami szavakba foglalva így hangzott volna: �Képes lesz az emberiség valaha is arra, hogy visszaállítsa a Napot teljes fiatalságába, még ha ki is aludt már a kora miatt?�
Vagy így is hangozhatott volna: �Hogyan lehet erőteljesen csökkenteni a fokozódó pusztulást?�
Multivac néma lett és halott. A fények lassú villózása abbamaradt, a távoli kattogások elhallgattak.
Aztán, mikor a megrémült technikusok már úgy érezték, tovább nem tudják visszatartani a lélegzetüket, hirtelen életre kelt a Multivachoz kapcsolt nyomtató. Öt szót nyomtatott ki: �NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ.�
- Még nincs - suttogta Lupov. Sietve távoztak.
Másnap reggelre, hasogató fejfájással és száraz szájjal kínlódva, elfeledkeztek a történtekről.

Jerrod, Jerrodine, valamint Jerrodette 1 és 2 nézték, ahogy a csillagos kép változik a képernyőn, amint a hiperút befejeződött a maga időtlen folyamatában. A csillagok halvány sugárzása egyszeriben utat adott egy magányosan fénylő márványkorong ragyogásának.
- Az az X-23 - mondta Jerrod magabiztosan. Vékony kezei összekulcsolódtak a háta mögött, ujjpercei elfehéredtek.
A kis Jerrodette lányok életükben először tapasztalták meg a hiperutazást és teljesen magukon kívül voltak a pillanatnyi szenzációtól. Abbahagyták a kuncogást, vadul kergették egymást anyjuk körül, sivalkodva:
- Elértük az X-23-at, elértük az X-23-at, elértük?
- Csend legyen, gyerekek - mondta Jerrodine élesen. - Biztos vagy benne, Jerrod?
- Miért ne lennék az? - kérdezte Jerrod, felpillantva a mennyezetből kiálló, céltalan fémrúdra, ami az egész szobán átnyúlt, a fal mindkét végén túlfutva. Olyan hosszú volt, mint maga a hajó.
Jerrod alig tudott valamit a vastag fémrúdról, kivéve, hogy Microvacnak hívják, kérdéseket lehet neki feltenni, ha meg is tették, attól még mindig teljesítette a feladatát, azaz elkormányozta a hajót előre meghatározott célja felé, miközben több Szubgalaktikus Energiaállomásból szedte az energiát, és megoldotta a hiperugrásokhoz szükséges egyenleteket.
Jerrodnak és családjának nem volt más dolga, mint hogy várjanak, és hogy elfoglalják a hajó kényelmes lakónegyedét.
Valaki egyszer elmondta Jerrodnak, hogy az �ac� a �Microvac� szó végén �analóg computert� jelent óangol nyelven, de ezt már szinte el is felejtette.
Jerrodine elpárásodott szemmel nézte a képernyőt.
- Nem tudok segíteni rajta. Furcsán érzem magam, hogy elhagyjuk a Földet.
- Miért, az Isten szerelmére? - kiáltotta Jerrod. - Ott nem volt semmink. Az X-23-on meglesz mindenünk. Nem leszel egyedül. Nem leszel úttörő. Több mint egymillió ember van már a bolygón. Te jó ég, a mi ük-ükunokáink már egy új bolygó után fognak nézni, az X-23 olyan túlzsúfolt lesz. - Majd, némi hatásszünet után hozzátette: - Én mondom neked, szerencse, hogy a számítógépek kidolgozták a csillagközi utazást, már amilyen gyorsan nő a népesség.
- Tudom, tudom - mondta Jerrodine elkeseredetten.
- A mi Microvacunk a legjobb Microvac a világon - jelentette ki Jerrodette 1 kihívóan.
- Én is így gondolom - mondta Jerrod, megsimogatva a kislány haját.
Tényleg jó érzés, ha van saját Microvacod, és Jerrod boldog volt, hogy ehhez a generációhoz tartozik és nem egy másikhoz. Mikor az apja fiatal volt, csak hatalmas számítógépeik voltak, száz négyzetmérföldet elfoglalva. Bolygónként csak egy volt. Planetáris AC-nek hívták őket. Egyre csak nőttek ezer évig, aztán egyszeriben elkezdődött a finomítás. A tranzisztorok helyére molekuláris csövek kerültek, így még a legnagyobb Planetáris AC-t is ki lehetett helyezni az űrbe, feleannyi helyre, mint egy űrhajó.
Jerrod emelkedetten érezte magát, mint mindig, ha arra gondolt, hogy a saját Microvaca sokkal bonyolultabb, mint az ősi és primitív Multivac, ami először szelídítette meg a Napot, és majdnem olyan bonyolult, mint a Föld Planetáris AC-je (a legnagyobb), ami először oldotta meg a csillagközi utazás problémáját és lehetővé tette a csillagokhoz való utazást.
- Olyan sok csillag, olyan sok bolygó - sóhajtott Jerrodine, gondolataiba merülve. - Gondolom, a családok örökké új bolygókra fognak menni, mint most mi.
- Nem örökké - mondta Jerrod mosolyogva. - Egy napon ez az egész abbamarad, de addig még több milliárd év van. Sok milliárd. Még a csillagok is kimerülnek, tudod. Az entrópiának fokozódnia kell.
- Mi az az entrópia, papa? - csicseregte Jerrodette 2.
- Az entrópia, kicsi szívem, csak egy szó, ami az univerzum kimerülésének mértékét jelenti. Minden kimerül, tudod, mint a te kis beszélő robotod, emlékszel?
- Nem lehet egy új elemet tenni bele, mint a robotomba?
- A csillagok az elemek, drágaságom. Ha kimerülnek, nincs több elem.
Jerrodette 1 azonnal szipogni kezdett.
- Ne engedd, papa. Ne engedd kimerülni a csillagokat.
- Most nézd, mit csináltál - súgta Jerrodine felindultan.
- Honnét tudhattam volna, hogy megrémíti őket? - súgta vissza Jerrod.
- Kérdezd meg Microvacot - követelte Jerrodette 1. - Kérdezd meg, hogyan lehet visszakapcsolni a csillagokat.
- Gyerünk - mondta Jerrodine. - Ez majd lecsendesíti őket. (Jerrodette 2 is elkezdett sírni.)
Jerrod vállat vont.
- Csitt, csitt, édeskéim. Megkérdezem Microvacot. Ne aggódjatok, ő majd megmondja.
Megkérdezte Microvacot, gyorsan hozzátéve:
- Nyomtasd a választ.
Jerrod eltakarta a vékony cellufilmet, és vidáman mondta:
- Látjátok, a Microvac azt mondja, ő majd gondoskodik mindenről, mikor eljön az ideje, ne aggódjatok.
- És most, gyerekek, ideje ágyba bújni. Hamarosan az új otthonunkban leszünk.
Jerrod elolvasta a szavakat a cellufilmen, mielőtt megsemmisítette volna: NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ.
Vállat vont és a képernyőre nézett. Az X-23 már előttük volt.

A lamethi VJ-23X a Galaxis háromdimenziós, kis léptékű térképének sötét mélységeibe révedt, és megjegyezte:
- Vajon nevetségesek vagyunk, amiért ennyire érdekel minket ez a téma?
A nicroni MQ-17J megrázta a fejét.
- Szerintem nem. Te is tudod, hogy a terjeszkedés jelenlegi rátája mellett a Galaxis öt éven belül megtelik.
Mindketten húszas éveikben járhattak, magasak voltak és tökéletesen formáltak.
- Mégis habozok - mondta VJ-23X -, hogy elküldjem-e ezt a pesszimista jelentést a Galaktikus Tanácsnak.
- Nem is gondolnék másmilyen jelentésre. Rázd fel őket egy kicsit. Fel kell ráznunk őket.
VJ-23X felsóhajtott.
- Az űr végtelen. Százmilliárd Galaxis várja, hogy meghódítsuk. Vagy több.
- Százmilliárd az nem végtelen, és egyre kevésbé az. Gondold csak végig! Húszezer évvel ezelőtt az emberiség először fejtette meg, hogy hogyan tudja felhasználni a csillagok energiáját, és pár évszázaddal később lehetővé vált a csillagközi utazás. Az emberiségnek egymillió évébe került, hogy megtöltsön egy apró világot, és utána mindössze tizenötezer évébe, hogy megtöltse a Galaxis többi részét. Most a populáció minden tíz évben megduplázódik?
VJ-23X félbeszakította:
- Ezt a halhatatlanságnak köszönhetjük.
- Nagyon jó. A halhatatlanság létezik, és ezt számításba kell vennünk. Elismerem, hogy a halhatatlanságnak megvannak a jó oldalai. A Galaktikus AC sok problémát megoldott nekünk, de az öregedés és halál megelőzésének problémájával elrontotta az összes többi megoldását.
- Mégsem akarod eldobni magadtól az életet, gondolom.
- Egyáltalán nem - vágta rá MQ-17J, majd csendesebben hozzátette: - Még nem. Semmilyen értelemben nem vagyok elég öreg. Hány éves vagy?
- Kétszázhuszonhárom. És te?
- Még kétszáz alatt vagyok. De visszatérve az eredeti témámra. A népesség minden tíz évben megduplázódik. Amint ez a Galaxis megtelik, megtöltünk egy újabbat tíz év alatt. Még tíz év, és már két újabbat töltünk meg. Újabb tíz év alatt négyet. Száz év, és megtöltünk ezer másikat. Ezer év alatt egymilliót. Tízezer év alatt az egész ismert Univerzumot. És azután mi lesz?
- Mellékes körülményként ott van a szállítás problémája. Azon tűnődöm, hány napenergia-egység kell ahhoz, hogy az egyéneket az egyik galaxisból a következőbe szállítsuk.
- Jó meglátás. Az emberiség máris két napenergia-egységet fogyaszt el évente.
- A nagyját elpocsékoljuk. Végül is, a mi Galaxisunk egyedül ezer napenergia-egységet sugároz évente, és ebből csak kettőt használunk fel.
- Igaz, de még száz százalékos hatékonysággal is csak a véget odázzuk el. Az energiaszükségletünk geometriai úton növekszik, még a népességnél is gyorsabban. Előbb fogyunk ki az energiából, mint a galaxisokból. Jó meglátás. Nagyon jó meglátás.
- Csak új csillagokat kell építenünk csillagközi porból.
- Vagy talán elpocsékolt hőből? - kérdezte MQ-17J szarkasztikusan.
- Talán van valami módja az entrópia visszafordításának. Meg kéne kérdeznünk a Galaktikus AC-t.
VJ-23X nem volt teljesen komoly, de MQ-17J elővette a zsebéből az AC-kapcsolatát és letette maga elé az asztalra.
- Nem is tudom - mondta. - Az emberiségnek ezzel előbb-utóbb szembe kell néznie.
Borúsan meredt a kis AC-kapcsolatra. Mindössze ötcentis kocka volt, de a hipertéren keresztül kapcsolatban állt a Galaktikus AC-vel, ami az egész emberiséget szolgálta. A hipertér is része volt a Galaktikus AC-nek.
MQ-17J egy kis szünetet tartott, hogy eltűnődjön, hogy vajon halhatatlan léte egy napján eljut-e odáig, hogy meglássa a Galaktikus AC-t. Az a saját kis világán volt, pókként hálózva be erősugarakkal az anyagot, melyben atomok vették át a molekuláris csövek szerepét. Még így is, szub-éterikus működése dacára, a köztudat szerint a Galaktikus AC harminc kilométer átmérőjű volt.
MQ-17J hirtelen megkérdezte az AC-kapcsolatot:
- Vissza lehet fordítani valaha is a pusztulást?
VJ-23X döbbenten nézett, majd megszólalt:
- Ó, én nem gondoltam komolyan, hogy megkérdezd.
- Miért nem?
- Mindketten tudjuk, hogy az entrópiát nem lehet visszafordítani. Nem változtathatod a hamut és füstöt fává.
- Vannak fák a te világodban? - kérdezte MQ-17J.
A Galaktikus AC hangja csendre intette őket.
A hangja vékonyan és gyönyörűen hangzott a kis AC-kapcsolatból az asztalról. Azt mondta: NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ.
- Na látod - mondta VJ-23X.
Így aztán a két férfi visszatért a Galaktikus Tanácsnak benyújtandó jelentéshez.

Zee Prime elméje halvány érdeklődéssel járta be az új Galaxist, számlálhatatlan sok csillag fényében. Ezt az egyet még soha nem látta. Láthatja egyszer az összeset? Olyan sok van belőlük, mindegyik a saját emberi terhével. Ám ez a teher szinte holt teher volt. Egyre több létező ember volt idekint, az űrben.
Elmék, nem testek! A halhatatlan testek a bolygókon maradtak, mozdulatlanul, korokon át. Néha megmozdultak, de ez egyre ritkábbá vált. Kevés új egyén jött létre, hogy csatlakozzon az elképzelhetetlenül hatalmas sokasághoz, de mit számított? Kevés hely volt az Univerzumban új egyéneknek.
Zee Prime-ot egy másik elme gyengéd tapogatózása zökkentette ki a tűnődésből.
- Zee Prime vagyok - mondta Zee Prime. - És te?
- Dee Sub Wun vagyok. A galaxisod?
- Mi csak Galaxisnak hívjuk. Hát te?
- Mi is úgy hívjuk a mienket. Mindenki Galaxisnak nevezi a saját galaxisát, és semmi másnak. Miért ne?
- Igaz. Mivel minden galaxis egyforma.
- Nem mindegyik. Egy bizonyos galaxisról kellett erednie az emberi fajnak. Ez mássá teszi.
- Melyikről? - kérdezte Zee Prime.
- Nem tudom megmondani. Az Univerzális AC-nak tudnia kell.
- Megkérdezzük? Hirtelen kíváncsi lettem.
Zee Prime érzékei szélesebb kört fogtak be, míg a Galaxisok összementek és egy új, tömörebb porfelhőt alkottak egy jóval tágabb háttér előtt. Olyan sok millió van belőlük, mindegyik a maga halhatatlan testeivel, mindegyik szállítja a maga elmékbe zárt tudását, ami szabadon csapongott az űrben. És most egy egyedi volt köztük, mint az eredeti galaxis. Egynek közülük, távoli és meghatározhatatlan múltjában volt egy időszak, amikor az volt az egyetlen ember lakta galaxis.
Zee Prime eltelt kíváncsisággal, hogy lássa ezt a Galaxist, ezért felkiáltott:
- Univerzális AC! Melyik galaxisról ered az emberi faj?
Az Univerzális AC hallotta, mert minden világon és az egész űrben készenlétben álltak érzékelői, és mindegyik érzékelő egy ismeretlen ponthoz vezetett a hipertéren keresztül, ahol az Univerzális AC tartotta magát.
Zee Prime csak egy emberről tudott, akinek gondolataival sikerült érzékelési távolságba kerülnie az Univerzális AC-vel, és ő egy fényes, alig látható, fél méter átmérőjű gömbről beszélt.
- De hogy lehet az az egész Univerzális AC? - kérdezte Zee Prime.
- A nagyobb része a hipertérben van - hangzott a válasz. - Hogy milyen alakban van ott, azt nem tudom elképzelni.
Más sem, mert Zee Prime tudta, hogy az a nap már rég elmúlt, mikor egy embernek része lehetett egy Univerzális AC elkészítésében. Mindegyik Univerzális AC megtervezte és elkészítette az utódját. Létezésének ideje alatt mindegyik összegyűjtötte a szükséges adatokat, hogy egy jobb, összetettebb, nagyobb képességű utódot építsen, mellyel minden tárolt adatával és egyéniségével összeolvadna.
Az Univerzális AC megtörte Zee Prime elkalandozó gondolatait, nem szavakkal, hanem irányítással. Zee Prime elméjét a galaxisok halvány tengerébe és egy bizonyos, csillagokká kinagyított galaxishoz vezette.
Egy gondolat érkezett, végtelen messzeségből, végtelenül tisztán: EZ AZ EMBERISÉG EREDETI GALAXISA.
De ez végül is ugyanaz volt, ugyanolyan, mint a többi, és Zee Prime elfojtotta csalódását.
Dee Sub Wun, akinek elméje elkísérte, hirtelen megkérdezte:
- És ezek közül a csillagok közül az egyik az emberiség eredeti Napja?
AZ EMBER EREDETI CSILLAGJA NOVÁVÁ VÁLT, FEHÉR TÖRPE LETT - mondta az Univerzális AC.
- Meghaltak rajta az emberek? - kérdezte Zee Prime döbbenten, gondolkodás nélkül.
IDŐBEN KÉSZÍTETTEK EGY ÚJ VILÁGOT A VALÓS TESTÜKNEK, MINT MINDEN ILYEN ESETBEN - mondta az Univerzális AC.
- Igen, természetesen - mondta Zee Prime, de a veszteség érzése így is átsuhant rajta. Elméje ellazította szorítását az emberiség eredeti galaxisán, hagyta, hogy visszasüllyedjen és elvesszen a zavaros fénypontok közt. Soha többé nem akarta látni.
- Mi a baj? - kérdezte Dee Sub Wun.
- A csillagok haldoklanak. Az eredeti csillag halott.
- Mindnek meg kell halnia. Miért ne?
- De ha minden energia elfogyott, a testünk végül meghal, veled és velem együtt.
- Több milliárd évbe telik.
- Nem szeretném, ha megtörténne, még akár több milliárd év után sem. Univerzális AC! Hogyan lehet megakadályozni a csillagok pusztulását?
- Most azt kérdezed, hogyan lehet visszafordítani az entrópiát - mondta Dee Sub Wun csodálkozva.
MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - válaszolta az Univerzális AC.
Zee Prime gondolatai visszaszálltak saját galaxisához. Nem szánt több gondolatot Dee Sub Wunra, akinek teste talán trillió fényévnyire van tőle, vagy talán itt, a sajátja mellett. Nem számított.
Zee Prime boldogtalanul elkezdett csillagközi hidrogént gyűjteni, amiből megépítheti a saját kis csillagát. Ha a csillagoknak egy napon meg is kell halniuk, néhányat azért még lehet építeni.

Az Ember önmagával tanácskozott, mert valamilyen módon az Ember egy volt. Sok ezer milliárd kortalan testből állt, mindegyik a maga helyén, mindegyik csendben, értékesen nyugodott, mindegyikre tökéletes, hasonlóan értékes automaták vigyáztak, míg az elmék megkülönböztethetetlenül összeolvadtak.
- Az Univerzum haldoklik - mondta az Ember.
Az Ember körülnézett a halványuló galaxisokon. Az óriás csillagok már rég elmentek, a legmesszebbi, távoli múltban. Majdnem mindegyik csillag fehér törpe volt, egyre halványabbak.
Új csillagok épültek a csillagok közti porból, néhány természetes folyamatok során, néhányat az Ember épített és azok is kimerülőben voltak. Még mindig összepréselhetnek fehér törpéket, és az így felszabaduló erőkből új csillagokat építhetnek, de minden száz fehér törpéből csak egy új csillag készülhet, és azok is kimerülnének.
- Gondos beosztás mellett, ahogy a Kozmikus AC irányítja, az Univerzumban még meglevő energia évmilliárdokig kitart - mondta az Ember.
- De még így is - mondta az Ember - végül minden véget ér. Akárhogy is osztjuk be, akárhogy megnöveljük, ami energiát egyszer felhasználtunk, az elveszett és nem lehet visszaállítani. A pusztulásnak a maximumig kell fokozódnia.
- Nem lehet visszafordítani a pusztulást? - kérdezte az Ember. - Kérdezzük meg a Kozmikus AC-t.
A Kozmikus AC körülvette őket, de nem az űrben. Egy része sem volt az űrben. A hipertérben volt, és olyan valamiből állt, ami nem volt sem anyag, sem energia. Méretének és természetének kérdése már nem tartozott az ember felfogóképességének körébe.
- Kozmikus AC - mondta az Ember -, hogyan lehet visszafordítani az entrópiát?
MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta a Kozmikus AC.
- Gyűjts még szükséges adatokat - mondta az Ember.
AZT FOGOM TENNI - mondta a Kozmikus AC. - MÁR EZT TESZEM SZÁZMILLIÁRD ÉVE. AZ ELŐDEIMNEK SOKSZOR FELTETTÉK EZT A KÉRDÉST. A RENDELKEZÉSEMRE ÁLLÓ ADATOK NEM ELÉGSÉGESEK.
- Eljön az az idő - kérdezte az Ember -, amikor elégségesek lesznek az adatok, vagy a probléma megoldhatatlan, minden körülményt számba véve?
NINCS MEGOLDHATATLAN PROBLÉMA MINDEN KÖRÜLMÉNYT SZÁMBA VÉVE - mondta a Kozmikus AC.
- Mikor lesz elég adatod, hogy megválaszold a kérdést? - kérdezte az Ember.
MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta a Kozmikus AC.
- Tovább fogsz dolgozni rajta? - kérdezte az Ember.
IGEN - mondta a Kozmikus AC.
- Akkor várunk - mondta az Ember.

A csillagok és galaxisok haldokoltak és kihunytak, és az űr sötétebb lett tízezer milliárd évnyi pusztulás után.
Az Ember egymás után egybeolvadt az AC-vel, mindegyik valós test elvesztette elméje egyediségét egy olyan módon, ami nem veszteség volt, hanem nyereség.
Az Ember utolsó elméje megállt az egybeolvadás előtt, körbenézett az űrben, amiben semmi nem volt, csak az utolsó, sötét csillag maradványai, és semmi más, csak a hihetetlenül vékonyka anyag, időnként megrázkódva, ahogy a hő kiszállt belőle, és egyre közeledett az abszolút nulla fokhoz.
- AC, ez itt a vég? - kérdezte az Ember. - Nem lehet visszaállítani ezt a káoszt ismét Univerzummá? Nem lehet meg nem történtté tenni?
MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta az AC.
Az Ember utolsó elméje is beolvadt, és már csak az AC létezett - az is a hipertérben.

Az anyag és energia véget ért, vele együtt a tér és idő. Még az AC is csak a végső kérdés miatt létezett, amit soha nem válaszolt meg, mióta egy félrészeg technikus tízezer milliárd évvel ezelőtt feltette a kérdést egy számítógépnek, ami távolabb állt az AC-től, mint az ember az Embertől.
Minden más kérdést megválaszolt, és míg ez a kérdés megválaszolatlan, az AC nem vesztheti el öntudatát.
Minden adatgyűjtés véget ért. Nem volt már mit gyűjteni.
De minden összegyűjtött adatot össze kellett illeszteni és elrendezni minden lehetséges módon.
Időtlen idő telt el eközben.
És végül az AC megtudta, hogyan lehet visszafordítani a pusztulást.
De nem volt ember, akinek az AC megadhatta volna a választ. Nem számít. A válasz - demonstráció útján - gondot visel majd arra is.
Újabb időtlen korszakon át az AC kigondolta, hogyan lehet ezt a legjobban csinálni. Az AC gondosan megtervezte a programot.
Az AC tudata kiterjedt mindenre, ami valaha az Univerzum volt, és most Káosz. Lépésről lépésre, meg kell tenni.
És AC mondá:
LEGYEN VILÁGOSSÁG!
És lőn világosság?

Fordította: vissai