NIEDERHAUSER Emil: Oroszország, 1900

A századfordulón Oroszország már kiépült polgári társadalmat jelentett. Legalábbis "kelet-európai" értelemben. 39 évvel vagyunk a jobbágyreform után (így nevezték szemérmesen a jobbágyfelszabadítást), egyharmad századra a többi, a polgári rendszert elősegítő reformtól.

I. Gazdaság, társadalom

A gazdasági növekedés a század legvégén indult meg nagyobb arányokban. De hogy Oroszország még mindig mennyire elmaradott az európai átlaghoz képest, arra elég egy adat: a lakosság 21%-a tud írni és olvasni. Ez 18 millió férfit és 8 millió nőt jelentett. Némiképp vigasztaló mozzanat, hogy a 10-19 éves korosztályon belül az írástudók aránya már 33%, vagyis az alsó fokú oktatás már elért bizonyos eredményeket. De ebben a roppant nagyságú országban mindössze 104 ezer volt a főiskolát végzettek aránya, ezen belül azonban csupán 6000 volt a nő. Ez is egyik mutatója a társadalom konzervativizmusának.

A gazdasági növekedés lendületes megindulása ellenére az ország még mindig a parasztok országa volt.

A falu

Az európai földterület 35,1%-a volt a parasztok által 1861 után megkapott föld, amely persze nem a parasztok magántulajdonában volt, hanem az obscsinában a faluközösségé. A paraszt ezzel a rendszerrel valójában hozzá volt kötve a földhöz. 39,1% volt az állami és egyházi nagybirtok aránya, igaz, ez főképp erdőségeket jelentett, nem megművelt területet. Magántulajdonban mindössze a föld valamivel több mint egynegyede volt (25,8%). Ennek több mint a fele a nemeseké, az egykori földesuraké volt. [...]

A mezőgazdaság gyakorlatilag még mindig a 19. század első fele technikai szintjén állt: zömmel a háromnyomásos rendszer volt az uralkodó, ha ugyan nem még annál is kezdetlegesebb művelési módszerek. [...]

A parasztok földhöz kötöttsége ellenére volt 1,8 millió mezőgazdasági munkás, ami családtagokkal együtt hozzávetőleg 4 millió embert jelentett. Ezek a nagybirtokon találtak munkát, ha találtak. A kormányzat az 1890-es évekig erősen ragaszkodott az obscsina fenntartásához, nem nézte jó szemmel a városokba beáramlást. A túlnépesedés nyomására azonban a kormányzat engedélyezte a Szibériába áttelepülést: 1896- 1900 közt évi átlagban 200 ezer fő költözött Oroszország "vadnyugatára", Szibériába. Ott még bőven volt föld, amit az őslakosoktól vettek el, éppúgy, mint Amerikában. [...]

Nagyipar, munkások

A nagyipar a világháború előtti negyedszázadban gyorsan fejlődött, de csak azokon a területeken, ahol rendelkezésre állt a megfelelő nyersanyag, vagy az értékesítési lehetőségek voltak kedvezőbbek, mint a kikötővárosokban. A korábbi nehézipari központ, az Urál már háttérbe szorult, a gyors fejlődés a szénben és vasércben gazdag Donyec-medencében következett be. A textilipar elsősorban Moszkvában és környékén bontakozott ki, valamint a lengyel területeken, amelyeket most Varsói Főkormányzóságnak neveztek. És volt egy teljesen újonnan induló iparág, a kőolaj kitermelése a Kaukázusban. A nagyipar húzóágazatának változatlanul a vasútépítés számított, 1898-1901 közt évi 3 ezer km új vasútvonalat fektettek le. [...]

A későn indult nagyipari fejlődés persze azt is jelentette, hogy nagyon magas volt a koncentráció foka, az 500 főnél több munkást foglalkoztató üzemek aránya messze nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban. [...] A századfordulón összesen mintegy 3 millióra becsülik a munkások számát, amiben persze a kisipari munkásság is benne foglaltatott.

A munkásság életszínvonala erősen emlékeztetett a század első felének -- tehát vagy 3 generációval korábbi -- angliai viszonyaira. [...]

A nagyipari koncentráció erős munkásmozgalmat feltételezne, a mezőgazdaságban pedig a spontán parasztmozgalmakat. 1905-re ez utóbbi már meg is indult, de archaikus formákban. A munkások pedig 1905 januárjában templomi zászlókkal vonulnak a cárhoz, hogy segítséget kérjenek teljes elesettségükben. Mert a társadalomnak ezekben az alsó rétegeiben még igen erős volt a vallás, a tekintély ereje.

A társadalom tetején

[...] A 96 millió paraszt és a 13 millió mescsanyin (a városi polgárság alsó rétege) mellett ez a felső réteg szinte jelentéktelen volt arányaiban, bár abszolút számokban ez sem volt kevés. A nemesek száma 1,22 millió volt. [...] Különösen a két fővárosban ezrekre ment azon nemesek száma, akik az igazi gazdagoknál álltak szolgálatban mint inasok, kocsisok, szakácsnők. Mellettük mintegy félmilliót tett ki a burzsoázia, a valóban gazdagok száma. Õk megengedhették maguknak, hogy személyzetet tartsanak. 1 millió 769 ezer olyan háztartás volt ekkor, amely legalább egy szolgát tudott tartani, ami persze még nem sok. De 10 302 háztartás 11 vagy még annál is több szolgát foglalkoztatott.

A "társadalom" jelentős részét tették ki az állami hivatalnokok, a csinovnyikok, egy részük ugyancsak beletartozott a felső rétegekbe.

Hivatalnokok, tisztek

A kormányzóságok alatt a kerületek és a járások választott tisztviselők vezetése alatt álltak, a választásokban még a parasztok is részt vettek. Persze kormányzósági szinten már csak a kisebbséget tették ki a választott testületben. De ott voltak. A zemsztvo rendeletei végrehajtásában az állami hatóságoktól függött ugyan, de tekintélyes önállósága volt az iskolaügyben, az egészségügyben, a közrend fenntartásában, az infrastruktúra kiépítésében és fenntartásában. [...]

Az állami és zemsztvo-hivatalnokok, meg a városiak mellett volt még egy jelentékeny réteg, ugyancsak bizonyos értelemben értelmiségi: a hivatásos tisztikar. Az 1860-as évek reformjai során vezették be az általános hadkötelezettséget és a modern katonai szervezetet, tisztképző középiskolákkal és főiskolákkal. A szigorú rend egyre kevésbé tette ezt a pályát vonzóvá a nemesség számára. Így növekvő mértékben éppen a módosabb parasztságnak állt módjában fiait ezekben az iskolákban taníttatni. [...]

Értelmiség

Oroszországban az átlagos elmaradottsághoz képest aránylag jelentős egyetemek voltak, ahol a hivatalnokokat, a szabad pályák tagjait nevelték. És maguk az egyetemi tanárok is az értelmiség tekintélyes részét tették ki. [...] És ebben a korszakban az irodalmi vagy művészeti foglalkozás is nyújtott megélhetést. Éppen a századfordulón az orosz irodalom három nemzedéke élt egymás mellett, ennek Tolsztoj, Csehov és Gorkij a három tipikus képviselője.

A "társadalom" zöme jól élt, lelkiismeret-furdalás nélkül, a szegények óriási tömege viszont nagyon rosszul, sorsába beletörődve. A kettő közt volt az értelmiség, amely nem tudott belenyugodni a helyzetbe, kritikus volt, ellenzéki, olykor nyíltan is.

Az uralkodók: Sándor, Miklós

Talán mégis igazságtalan azt mondani, hogy a "társadalom" egészében elégedett volt a rendszerrel. [...] Amikor 1894-ben III. Sándor váratlanul meghalt (még ötvenéves sem volt), a "társadalom" sokat várt a trónörököstől, a még nagyon fiatal II. Miklóstól. Első nyilvános szereplése alkalmával viszont remegő kézzel egy papírlapról olvasta fel programját, melynek lényege az volt, hogy az atyjától örökölt önkényuralmat változatlan formában kívánja fenntartani és továbbörökíteni. A csalódás általános volt és nagy. [...]

II. Politikai reformok

Éppen a századforduló táján nagyjából három csoportosulás körvonalai bontakoztak ki, néhány éves vagy évtizedes előzmények után.

A liberálisok

Kezdjük a leggyengébbel, a liberálisokkal. Az egész 19. századon át ott voltak a "társadalmon" belül, céljuk egy európai mintájú alkotmányos monarchia létrehozása volt. [...]

A zmesztvo-liberálisok nagyobb lélegzetű reformtevékenységet nem tudtak alakítani. Azt fejtegették, hogy Oroszországban meg kell őrizni az autokráciát, nem lehet ezen belül engedményeket tenni a közvéleménynek, vagy ha nem tartható fenn a rendszer, akkor csak az alkotmányos monarchia a lehetséges kiút. 1902-ben Stuttgartban megalapították "Felszabadulás" nevű csoportjukat, ebből nő majd ki 1905-re a kadetek pártja. [...]

Forradalmi csoportok

A másik két csoportosulás, amelyet forradalminak lehet nevezni, hallani sem akart reformokról, azonnal és egy csapásra kívánta a változást, a rendszer teljes felszámolását. Mindkét csoport Marx tanaiból indult ki, később is azokra hivatkozott, amikor már halálos ellenségekként álltak szemben egymással. [...]

Az egyik az egyéni terrort választotta harci formájául. [...] A kormányzat vezető tisztviselői elleni merényletek sorozatával próbálták elérni a cári rendszer összeomlását.

A narodnyikok másik csoportja ellenezte a terrort, s a nyugati marxizmust választotta. Jórészt külföldön szervezkedtek ők is, előszeretettel Svájcban, de a század utolsó évtizedében már otthon is. Olvasóegyleteket, egyéb köröket hoztak létre. Ezeknek a köröknek kilenc kiküldöttje 1898-ban Minszkben megalapította az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. (Már a következő évben a kilenc küldött közül nyolcat le is tartóztatott a rendőrség.) [...] 1900-ban indította meg a mozgalom az Iszkra (Szikra) nevű politikai lapot. [...] Ugyancsak a svájci emigrációban írta meg Lenin a Mi a teendő? c. röpiratot. Lenin ebben az írásában fejtette ki tervét, hogy a forradalmat olyan hivatásos forradalmároknak kell megvalósítaniuk, akiknek csak ez a feladatuk. [...]

1900 táján azonban még sok mindent sejteni sem lehetett abból, ami majd következett.

III. Kormányzat

Az orosz nagyhatalom

Az orosz kormányzat éppen ezekben az években fordult nagy érdeklődéssel a Távol-Kelet felé. A németek 99 évre bérbe vettek egy félszigetet a kínai kormánytól, az angolok azonmód követték a példát egy másik félszigettel. A nagyhatalom Oroszország sem maradhatott le. [...]

1900 táján tehát Oroszország jelentékeny európai nagyhatalomnak számított. A már több éve fennálló francia szövetség révén súlya még meg is nőtt. A francia szövetség ellenére a német birodalommal való jó viszony is figyelemre méltó tényezőnek számíthatott, különös tekintettel a hosszú ideje fennálló orosz-angol ellenségeskedésre.

Ha valaki a századfordulón mérleget készített volna Oroszország helyzetéről és jövendőbeli esélyeiről, a mérleg voltaképpen igen pozitív lett volna. A rendszer befelé és kifelé egyaránt szilárdnak látszott. [...]

A nemzeti kisebbségek

A kormányzat azelőtt is tudta, hogy Oroszországban nemcsak oroszok élnek. De éppen a népszámlálás bizonyította azt, hogy ők teszik ki a többséget. Az érintetteken kívül mindenki, külföldön is, természetesnek tartotta, hogy a kisoroszok (ukránok) meg a fehéroroszok is oroszok, együtt már többséget jelentenek az államon belül (kb. 89 millió). A lengyelekkel úgyis mindig baj volt, nem elég, hogy lengyelek, még katolikusok is, de ezt valahogy le kellett nyelni. A balti német bárók már jócskán előrejutottak az eloroszosodás útján. A kormányzat úgy vélte, ez lesz a sorsa a gyarmati lakosságnak is. A más fajúak (ez volt a félhivatalos elnevezésük) amúgy sem okoztak gondot.

Persze Oroszországnak megvolt ebben a vonatkozásban az az óriási előnye, hogy egyetlen nem orosz etnikumának sem volt hátországa, még akármilyen kis állam képében sem. [...] Tehát a kormányzat számára a nemzeti mozzanat, a korabeli Európában a legfontosabbnak tűnő, nem is játszott érdemi szerepet. Az Orosz Birodalom velejéig orosz volt. [...]

A Finn Nagyhercegség

Egy terület volt, amely eddig teljesen kilógott a birodalom szervezetéből, a Finn Nagyhercegség, 1809 óta elvben meglévő és II. Sándor idején csakugyan megvalósított autonómiájával, parlamenti rendszerével (az autokrata Oroszországon belül!), külön pénzével. 1898-ban N. I. Bobrikovot nevezték ki ide főkormányzóvá (addig a főkormányzók általában a nem orosz alattvalók közül kerültek ki). Bobrikov nekilátott az autonómia szűkítésének, többek között azzal, hogy a finn parlament által hozott törvényeknél az orosz birodalmi törvényeket (amelyeket a cár hozott meg saját autoritásából) előbbre valókká tette, ezzel gyakorlatilag véget is vetett a finn autonómiának.

Az észtek és lettek is tanulhattak a leckéből. Addig a német bárókkal szemben védelmezőiket látták az oroszokban. Most kiderült, erről szó sincs. Ukrán nyelven még mindig csak imakönyveket volt szabad nyomtatni, Varsóban az utcai feliratok csakis orosz nyelvűek lehettek.

A Lengyel Főkormányzóság

A bécsi kongresszuson Lengyel Királyság néven, nagyjából a mai Lengyelország középső részét kapta meg Oroszország. Visztula Menti Főkormányzóságnak nevezték, mert a lengyel jelzőt mindenhonnan igyekeztek száműzni, különösen az 1863-as lengyel felkelés után. A terület a 19. század második felében a tőkés iparfejlődés egyik gócpontja volt, ennek megfelelően nagy létszámú munkásosztállyal, ez azonban megoszlott a birodalommal való együttműködést szorgalmazó szociáldemokrata és a függetlenséget követelő lengyel szocialista párt között. A felső lengyel rétegek a kivárásra rendezkedtek be, amikor majd a három osztozkodó hatalom szembekerül egymással, egy háborúban (ez 1914-ben következett be). De addig is nagyon nehezen tűrték az orosz kormányzat minden elképzelést felülmúló oroszosító intézkedéseit. Az orosz tannyelvű iskolákban még a szünetben is tilos volt lengyelül megszólalni. Azt a rendelkezést, hogy a magánleveleket is csak oroszul szabad megcímezni, csak akkor vonták vissza, amikor senki sem írt többé levelet, a posta tehát jelentős jövedelmektől esett el. Az csak "természetes", hogy az utcai feliratok, a boltok cégtáblái is kizárólag orosz nyelvűek lehettek. A korabeli fényképeken Varsó teljesen orosz város benyomását keltette, a sorjázó cirill betűs feliratokkal. A lengyel politikai és szellemi élet Galíciába szorult vissza. 1900 táján már kevés lengyel politikus képzelte el az ország jövőjét Oroszországgal együttműködésben.

Az egyház

Az állammal teljesen összefonódott az ortodoxia, az egyház. Ez az egyház évszázadok óta az államhatalom legbiztosabb támaszainak egyike volt, s ezt a szerepét ekkor is megtartotta. Néhány korábbi hitvalló kanonizálása csak még jobban erősítette a trón és az oltár egységét, szerepet játszva a hatalom iránti tisztelet elmélyítésében.

*

A mából visszatekintve, az 1900 körüli Oroszország belső szilárdsága nem tűnik meggyőzőnek, 1905 és 1917 forradalmai fontosabbak. A történésznek elmúlt korok megítélésében is nagy óvatosságra van szüksége. Mindent csak a saját korából érthet és ítélhet meg. A végső ítélkezéstől jobb tartózkodnia.

http://www.historia.hu/archivum/2000/000910nieder.htm