ANDERLE ÁDÁM: A reménytelenség és a lázadás kontinense

 

Latin-Amerika 1900-ban

A legfrissebb latin-amerikai kronológia az 1900-as esztendőben kevés fontos eseményt tartott érdemesnek megemlíteni. Mindenekelőtt a rettenetes földrengést Caracasban, s "El Mucho" Hernandez puccskísérletét. Három országban volt elnökválasztás (Kolumbia, Bolívia, Mexikó), Mexikóvárosban pedig a Pánamerikai Unió ekkor fogadta el az egymás közötti konfliktusok megoldására a döntőbíróság intézményét.
A bolíviai "liberális forradalom" (1899) mellett két liberális párt született ebben az évben, Peruban és Mexikóban. […]

A nagyhatalmaktól való függésre utalhat e kronológiában még említett néhány adat: a guatemalai kávéexport 60%-a Németországba irányult; Peruban ekkor kezdik el a kőolaj-kitermelést az észak-amerikai és angol cégek; a francia kormány pedig három hadihajót küldött Dominikába, hogy az adósságát fizetni nem akaró kormányt megfenyegesse. Az észak-amerikai tőkés expanzió nekilendülését jelezte a hírhedten híressé váló "banánbirodalom", az United Fruit Company (UFCO) megalakulása (1899) is, mely néhány éven belül uralma alá gyűrte Közép-Amerikát és a karibi szigeteket, s diktátorokat kreált.
E jelenség azonban ennél komolyabbnak és általánosabbnak tűnt, s Kubával függött össze. A spanyolok elleni harmincéves kubai függetlenségi mozgalom és háború (1868-78, 1895- 98) utolsó, győzelem előtti pillanatában a sikert az USA orozta el a kubai felkelőktől. […]
A latin Amerika megdöbbent, gondolkodói pedig riadóztatták a közvéleményt.

Irodalommal az újgyarmatosítás ellen

E riadóztató irodalom sikerkönyve az uruguayi J. E. Rodó Ariel című könyve (1900) volt. Rodó esszéjében Kalibán az Egyesült Államokat személyesíti meg, "A mindent elárasztó haszonelvűség szellemét..., a nyers erőt, a hatalmat, a jólétet és az anyagi csodákat; a nagysága és ereje keltette ámulat mind sebesebben hódít tért vezetőink - vagy talán még inkább a diadaltól könnyen megmámorosodó tömeg - lelkében ... Északimádók lettünk" - írja.
Ezzel szemben Ariel a latinságot képviseli, Latin-Amerikát, mely "maga az értelem s az emelkedett érzésvilág", "aki" "eszményiséget és rendet jelent az életben", s aki legyőzettetése után "legyőzhetetlenül feltámad, visszanyeri fiatalságát és szépségét". Ariel az észokon nyugvó életfelfogást, Kalibán a haszonelvűséget képviseli. […]
A venezuelai Cesar Zumeta a beteg kontinensről értekezett (1899) a fehér nagyhatalmak rasszista civilizációs küldetésének hazugságára figyelmeztetve, mely Latin-Amerika újragyarmatosítását tűzte ki célul. Az "idegen hódító", az Egyesült Államok ellen össze kell fogni és fel kell fegyverkezni, sürgeti Zumeta. […]

A kapitalizmus győztesei és vesztesei

A századvég meghatározó jelensége a világgazdasághoz visszakapcsolódó Latin-Amerikában a tőkés fejlődés nekilendülése volt. A kávé, a cukor, a gyapot, a kakaó, a banán és a kaucsuktermelés nagy korszakának Európa és Észak-Amerika ujjongott. Az Andok négyezer méter magasságába felfutó vasutak rezet, szenet, vasat, ónt, salétromot és számos ritka ércet vittek a tengerparti kikötőkbe. Elkezdődött a kőolaj kitermelése is.
A kapitalizmus ekkor ért el az Andok indián térségeibe, s az eddig értéktelennek tartott indián közösségi földek kisajátításával és elrablásával járt. Venezuelától Chiléig gigantikus és elképesztően erőszakos társadalmi-gazdasági átalakulással, új nagybirtokos csoportok és latifundiumok kialakulásával járt. Vesztesei az indiánok, nyertesei pedig a fehér és mesztic középrétegek és a külföldi vállalatok voltak.
Az indián földvédelmi harcok és felkelések elborították az indián Amerikát, az Andokon túl Közép-Amerika és a Yucatán-félsziget maja népeit is besodorva ebbe a hatalmas indián áradásba. Ezek hatására születnek meg az első városi indiánvédő szervezetek, a kormányok óvatos indiánbarát nyilatkozatai, de az első radikális indiánvédő álláspontok is. […]

Brazília belső vidékein a nagybirtok szorítását az őket szolgáló banditacsoportok (cangaceiros) és bérgyilkosok (jaguncos) tették rémületessé a századvégen. Az 1889-ben születő brazil köztársaság ezen miliőjében a lázadásnak kevés esélye volt, ezért a népi ellenállás a messianisztikus vallási mozgalmak formáját öltötte. […]


A századfordulón a kapitalizmus elérte a nagyvárosokat is, ahol szaporodtak a gyárak: először a sör- és pipereszappangyárak jelentek meg, ezeket követték a textil-, üveg- és bőrgyárak, melyek körül milliónyi kisüzem született, s a szolgáltatások sok ezer miniműhelyei és utcai árusai. A századfordulón a városokban megjelenő villamosok, gázlámpák, esti újságok és bordélyházak jelezték Latin-Amerika új korszakát.
Megszületőben volt a munkásosztály is Brazília végtelen gyapotföldjein, a kubai Oriente és a perui Chicama-völgy cukorültetvényein; az Atacama óceánkiterjedésű sivatagában salétrombányászok tízezrei zsúfolódtak barakktáborokba. A perui Cerro de Pasco Copper Corporation 4500-5000 méter magasan fekvő bányái ontották a rezet, amit a világ legmagasabb vasútja vitt le Lima-Callao kikötőjébe. E nem városi munkásrétegek hazai forrásokból toborzódtak, többségükben indiánok, négerek, meszticek, mulattok, zámbók. A nagyvárosokban többségében olasz, spanyol, portugál, francia, német és más európai: délszláv, orosz, lengyel, magyar, valamint japán, indiai és kínai bevándorlókból toborzódott a munkásság.
Argentínába 1881-1915 között 2,8 millió európai érkezett, Brazíliába is hasonló nagyságrendben jöttek. Uruguay, Kuba, Venezuela, Chile voltak még e népvándorlás centrumai. 1901-ben Sao Paulo munkásságának 90%-a, Buenos Aires lakosságának 49% (1914) volt külföldi.
Az olyan nagyvárosok, mint Havanna, Buenos Aires, Lima, Sao Paulo, Rio de Janeiro nyomornegyed-Bábelekké váltak. Egymástól elkülönülve telepedtek itt meg az egy provinciából jött indiánok, az azonos foglalkozást űző négerek vagy "libanoniak", zárt kolóniákban bújtak össze az európaiak és ázsiaiak, ahol csak anyanyelvüket használták, saját kocsmáikba, lebujaikba, bordélyaikba jártak.

Kocsma, tangó, rumba, szerencsejáték

Reményét vesztett, a régi, elhagyott élet után vágyakozó, keserű-szomorú hangulat áradt szét a kontinens külvárosi munkásnegyedeiben, amelyek a kocsma és az alkohol, a szerencsejáték és a nyilvánosházak világának tűntek. Új folklór és népzene született a századfordulón, mely ezt az életérzést fejezte ki. A perui-bolíviai indián bányászok között megszületett a huayno, melynek dalai ezt a reménytelenséget sugározták.
A Csendes-óceán menti kikötővárosokban, Guayaquilben, Limában és Valparaisóban is új, meszticnek nevezett műfaj születet, a vals criollo, a dél-amerikai valcer. Földpadlós kocsmák durván ácsolt asztalai mellett rezignált, fatalista dalokat kísért a gitár. Soraik mély depressziót sugároztak.
A havannai kikötő negyedeiben a néger dokkmunkások afrikai isteneikhez bújtak esténként és rumbát kísértek dobjaikkal a fekete farsang felvonulói.
Ez a reménytelenség-érzés hozta létre a századfordulón Buenos Airesben a tangót is. […]
A hatalmassá duzzadt külvárosok tömegei persze félelmet is keltettek. A munkáskérdés azonban 1900-ban elsősorban még rendőrségi ügy, s az iskola is a rendszer szolgálatára igyekezett betörni sokfajta bőrszínű nebulóit. Limában ekkor és ezért születhetett a közmondás: "A betűt vérrel tanuljuk".
Kocsma, alkohol, szerencsejáték, utcalányok, tangó és rumba, elűzött indiánok, vérrel áztatott hegyvidékek, gringo arrogancia. Ez volt a századforduló.
De valami más is.

Új utakat keresve

A Flores Magoon testvérek által alapított Regeneración (1900), mint neve is erre utalt, új utakat keresett Mexikó és Latin-Amerika számára: "Új emberek kellenek", írták. Egy "szociális liberalizmus" programját kezdték formálni: "a gyárakat, bányákat a nép birtokába kell adni". A "haza méltóságát" követelték vissza a külföldiektől való alávetettség éveiben, "egy láncok nélküli hazát" képzelve el, amelynek szerintük az indián közösségek és a mesztic ejidók földközösségein kell létrejönnie.
A 20. század Latin-Amerikában tehát a keserűség, a szomorúság és az apátia, valamint a lázadás és új jövőépítés erőterében született meg. "Bajai" és reményei egyaránt hatalmasak voltak.

http://www.historia.hu/archivum/2002/020506anderle.htm