JORDÁN GYULA: Kína a századfordulón. Kényszerű reformok, forradalom

Kína modern kori történetében kevés hasonló idõszakot találunk, amikor az ország olyan jelentõs társadalmi, gazdasági és intellektuális átalakulásokon ment keresztül, mint a századforduló (1890-es évektõl az 1911-es forradalomig) idején.

Kényszerû nyitás

A 19. század végére Kína már jórészt megszûnt a nagy fal mögött elzárt távoli, titokzatos birodalom lenni: a külvilág - a kereskedõk és misszionáriusok révén - behatolt az országba. Az 1839-42. évi elsõ ópiumháborút követõen a gyarmatosító hatalmak az egyenlõtlen szerzõdések sorozatával elérték mintegy 100 kikötõváros megnyitását, elfoglaltak több mint 30 koncessziós területet, befolyási szférák elismerését kényszerítették ki. A kontinensnyi országot nem voltak képesek teljes mértékben birtokukba venni és még kevésbé egyetlen hatalom kizárólagos gyarmatává tenni. Az egymással is rivalizáló gyarmatosítók érdekszférákat alakítottak ki.

A sorozatos vereségek, megalázó szerzõdések súlyos csapást mértek a kínaiak nemzeti büszkeségére, tradicionális világképére. [...] Az idegeneket megvetõ, elutasító szemlélet most széles tömegeknél idegengyûlöletbe, xenofóbiába csapott át, amelynek ismert legszélsõségesebb kirobbanását az 1900. évi boxerlázadás jelentette.

Az idegengyûlölet egyre intenzívebben a mandzsu Csing-dinasztia ellen is irányult, mert a változtatásra törõ erõk benne látták az ország elmaradottságának egyik legfõbb okát. [...]

I. Kihívások, reformok, forradalom

Paraszti társadalom

A politikai intézmények magvát a dinasztia alkotta a császári család irányítása alatt, a gazdaság alapvetõen agrár és önellátó volt, a társadalom alapegységei a családok és a klánok voltak, a domináns ideológia pedig a konfucianizmus.

A mintegy 410-430 milliós népesség 80%-át foglalkoztató mezõgazdaság technológiája és szervezeti rendszere évszázados hagyományokat követett. Ugyanakkor a népességszám lassú emelkedésnek indult, amit azonban nem kísért a mûvelt földterület azonos arányú növekedése. A termelés technológiája változatlan volt. [...]

A földtulajdonviszonyok - amelyek a múlthoz képest kevéssé változtak - szempontjából két nagy területet lehetett megkülönböztetni: Észak-Kínában a kisparaszti tulajdon volt a túlnyomó, míg Közép- és Dél-Kínában a földesúri nagybirtok volt az általánosabb. A tulajdonos parasztok igen kis területen gazdálkodtak (0,8-2 hektár) de a földesúri birtok sem volt európai mércével tekintve nagy: az átlag 4-7 hektár körül volt. A földesurak földjüket bérlet formájában mûveltették, a parasztcsaládok mintegy fele volt bérlõ vagy résztulajdonos. A mezõgazdaság elsõsorban a parasztok önellátására volt berendezkedve, csak nagyon kis mennyiségû piacképes többlet elõállítására volt képes. Ez erõsen korlátozta az urbanizáció és az iparosítás lehetõségeit.

Kikényszerített modernizáció

A kínai gazdaság modern szektora döntõ mértékben a külföldi tõke befolyása, ellenõrzése alá került, illetve általa jött létre. A modern bankrendszer, a hajózási vállalatok (a kínai részesedés 1900-ban nem érte el a 20%-ot), a vasútépítés (a vasutak 93%-át 1911-ben a külföldi tõke dominálta), a bányászat, az ipar egyes ágazatai (vas- és acéltermelés, pamutfonás stb.) mind a külföldi jelenlét jelentõs súlyát mutatják. [...]

A külföldiek hatalmas tõkeerejükkel, technikai fölényükkel, kikényszerített privilégiumaikkal a kínai vállalkozók számára kilátástalan versenyt támasztottak, romboló hatással voltak egyes ágazatokra. Ugyanakkor tény, hogy a külföldiek modern technológiát, termelési és menedzseri szakértelmet vittek az országba, modern ágazatok alapjait teremtették meg. [...] A gyarmatosításnak tehát mind romboló, mind elõnyös, hasznos kihívásai is voltak.

A nyugati hatásra nehezen adott válaszokat a kínai társadalom. A vezetõ rétegnek válaszolnia kellett arra a kérdésre: mennyit kell a régi Kínából elvetnie, és mit és mennyit kell a Nyugattól elfogadnia ahhoz, hogy modernizálódjon? Ez magával hozza azt a máig vitatott kérdést is: elõrehaladt volna-e a nyugati hatások nélkül Kína modernizációja? Vagyis: a nyugati civilizáció egyfajta "civilizatórikus" küldetést teljesített, vagy inkább a romboló hatásai érvényesültek? [...]

Óvatos reformok, kudarcok

Az ópiumháborúkban elszenvedett vereségek hatására óvatos reformokat határozott el az udvar, amelyeket elsõsorban az "önerõsítés" szándéka: a katonai, haditechnikai fejlesztés jellemzett. Hadiipari üzemeket, lõszergyárakat építettek, hadihajógyártást indítottak be, a "barbárok" (azaz a nyugatiak) technikai eredményeinek megismerésére küldöttséget menesztettek Európába és fordítóirodát létesítettek. Szakítottak az elzárkózás politikájával. [...]

A rendszer lényegét azonban érintetlenül hagyták a reformok. [...]

A külsõ és belsõ ösztönzõ erõk késztették végül 1898-ban a császárt, Kuang-hszüt a nevezetes "száznapos reform" (pontosan 103 nap) elindítására: június 11. és szeptember 20. között mintegy 40-50 ediktumot bocsátott ki. Ezek az oktatási rendszer korszerûsítését (a konfuciánus klasszikus mûvek ismeretén alapuló régi vizsgarendszer eltörlését), a kormányzati, adminisztratív rendszer átalakítását (felesleges hivatalok felszámolása, az eljárások egyszerûsítése, képzett emberek kinevezése, költségvetés készítése stb.), az ipar és a mezõgazdaság fejlesztését, vasút építését stb. célozták. A "száznapos reform" legkövetkezetesebb képviselõi eljutottak egy alkotmányos monarchia létrehozásának elképzeléséig, ami magában foglalta egy nemzetgyûlés és az annak felelõs kormány, a független igazságszolgáltatás létrehozását, az egyenlõtlen szerzõdések eltörlését stb. A reformprogramot azonban a legtöbb felsõ szintû és tartományi vezetõ bojkottálta. Ce-hszi puccsal a kezébe vette a hatalmat (1899. szeptember 22.), és drasztikusan véget vetett a reformoknak. [...]

Az udvar a reformokkal egy idõben egy elhibázott, saját helyzetét tovább súlyosbító lépésre szánta el magát: elhatározta, leszámol a külföldiekkel, felhasználva a társadalomban egyre mélyebb és áthatóbb idegengyûlöletet. [...] A nyugati hatalmak összefogtak és súlyos vereséget mértek a kínaiakra. Emellett óriási összegû kártérítés fizetésére és megalázó, az ország szuverenitásának további csorbítását tartalmazó jegyzõkönyv aláírására kényszerítették Kínát.

A vereség hatása kettõs: még szélesebb tömegeket gyõzött meg a forradalom szükségességérõl, másrészt ismét reformokra késztette az udvart. [...]

Forradalom: 1911

Az udvarnak a reformokkal kapcsolatos magatartásában igazi változást az 1904-05-ös orosz-japán háború idézett elõ. A háború jórészt a "semleges" Kína területén, Mandzsúriában folyt, a mandzsúriai és a koreai területek ellenõrzéséért. A háború megmutatta Kína teljes kiszolgáltatottságát: bele sem tudott szólni a hagyományosan kínai érdekövezetnek számító területekért folyó harcba. Japán gyõzelme pedig sokak számára a modernizálást, alkotmányosan kormányzott államot, az alkotmányosság hatékonyságának bizonyítékát jelentette.

Az udvar a ránehezedõ nyomás hatására 1906-ban dekrétumban ismertetett bizonyos hivatali reformokat és ígéretet tett nemzetgyûlés összehívására, valamint - konkrét határidõ megjelölése nélkül - alkotmányos kormányzás bevezetésére. [...] Számtalan kudarcba fulladt felkelési kísérlet után 1911. október 10-én robbant ki az a felkelés, amely viharos gyorsasággal terjedt, s elvezetett a császárság bukásához és a köztársaság kikiáltásához.

II. Társadalmi változások

Új középparasztság

A századforduló jelzett eseményeit a társadalom bizonyos részeiben és különösen annak szellemi életében végbemenõ jelentõs mozgások és változások kísérték. Ez mindenekelõtt a városiakra vonatkozott, különösen a külsõ hatásoknak leginkább kitett tengerparti régióban, és a falusi elit egy szûkebb rétegére. [...]

A késõi császári Kína osztálystruktúráját hagyományosan négy foglalkozási csoportra osztották: tudós-sensi (hivatalnok-értelmiség: a kínai társadalom vezetõ rétege), paraszt, kézmûves, kereskedõ. E struktúrán jelentõs változásokat idézett elõ az új társadalmi csoportok megjelenése, mindenekelõtt a komprádoroké és a militaristáké. A komprádorok helyismeretük, nyelvi készségeik alapján a külföldiek üzleti ügynökei voltak. Gyorsan meggazdagodtak, és vagyonukat esetenként modern vállalatok létrehozására fordították. A katonai korszerûsítés eredményeként a társadalom által hagyományosan megvetett katonai foglalkozáson belül egy új típus keletkezett: olyan katonatiszt, aki írástudó, modernebb katonai kiképzést nyert, korszerûbb technikával tud bánni. Õk az állami önvédelem céljából erõsödõ militarizmus révén egyre fontosabb szerephez jutottak. (Különösen késõbb, a köztársasági idõszakban, 1911 után).

Értelmiség

Fontos hatása volt annak is, hogy a misszionárius- és a modern kínai iskolák tömegével kezdtek termelni egy új városi értelmiséget. Ez képzettségét jórészt vagy teljes egészében a konfuciánus kereteken kívül szerezte. [...] Modern ismereteik, szélesebb kulturális horizontjuk megváltoztatta viszonyukat a kínai hagyományokhoz, részben elidegenedtek a régi magatartásformáktól, részben kulturális identitásuk összetettebbé, ellentmondásosabbá vált.

Egészében nõtt a társadalmi elit azon tagjainak száma, akiknek a kormányzatot és a társadalmat illetõen a hivatalostól eltérõ elképzelései és érdekei voltak. Sok szempontból szembekerültek a hivatalos felfogásokkal, hazafiság, nacionalizmus jellemezte õket, így jórészt a forradalom bázisává és irányítóivá váltak.

Városi munkásság

A 19. század végén meginduló iparosítás kezdte megteremteni - a nemzeti burzsoázia mellett - a városi munkásságot. Ez a munkásság azonban jelentõs tömegeiben kvalifikálatlan, írástudatlan volt, és gyakran csak szezonálisan dolgozott az iparban. Általában megõrizte szoros kapcsolatát a faluval, kevéssé távolodott el paraszti eredetétõl. A földreformokat akaró egyesülések, titkos társaságok stb. befolyása alatt álltak. Munkásöntudat és szervezettség csak nagyon elvétve jellemezte õket.

A kínai család

Talán még nagyobb hatásúak voltak azok a változások, amelyek alapjaiban ingatták meg a családközpontú társadalmi rendet. A nyugati életformák, az iparosodás hatására a család, a klán iránti hagyományos és feltétlen lojalitás, a gyermeki engedelmesség és jámborság, a szigorú hierarchikus értékrend konfuciánus szemlélete és gyakorlata kezdenek tért veszíteni. Lassan hódítanak az individualizmus, az egyéni szabadság és függetlenség, a nemek egyenlõsége stb. nyugati eszméi. A fiatalok hangoztatni kezdik önállóságukat, a családjaiktól való függetlenségüket, bírálják a hagyományos konfuciánus, "feudális" családi viszonyokat. Megjelenik és terjed a kis család nyugati modellje. A nagy népmozgások (az ínség által kikényszerített belsõ migráció, a városi munkavégzés és tanulás stb.) is lazították a családi kapcsolatokat, aláásták a rokonsági társadalmat. Terjedt a nõk egyenjogúságának eszméje, egyre inkább felhagytak a lábelkötés gyakorlatával (az udvar ezt 1902-ben elítélte), szélesebb tevékenységi kör nyílt meg számukra, a szûk értelemben vett háztartáson kívül kerülhettek.

III. Nyugati eszmék beáramlása

A nyugati eszmék beáramlása még az ópiumháborúk elõtt megkezdõdött a Biblia és egyes vallási szövegek lefordításával. De a nyugati irodalom fordításának tömegessé válása és tematikájának kiszélesedése csak a századelõn következik be.

A századfordulón az elsõsorban katonai és ipari-technikai érdeklõdés kitágul, a Nyugat általánosabb megértésére törekedve kiterjed a társadalmi eszmék, a filozófia, a politikai intézmények, a társadalmi struktúra stb. területeire és nem utolsósorban a szépirodalomra. A kínai értelmiség és a gazdasági, katonai, politikai elit egy része ekkor találkozik az evolúció, a szabad kereskedelem eszméivel, megismerkednek a szociológia alapelveivel, a kormányzati hatalommegosztás gondolatával stb.

A századfordulóra a legkülönbözõbb eszmeáramlatok képviselõi, a szociáldarwinizmustól az anarchizmusig keresték az modernizáció lehetõségeit, a westernizáció vagy a tradicionális konfuciánus rendszer megújulásának lehetõségét, a reform vagy a forradalom alternatíváját. [...]

*

A politikai, társadalmi, szellemi átalakulás programját két úton képzelték el: reformok vagy forradalom révén. Ennek megfelelõen alakult ki a két fõ irányzat: a reformereké és a forradalmároké. Õk mind a múlt hagyományainak értékelésében, mind a jövõre vonatkozó elképzeléseikben szemben álltak és éles vitákat folytattak. Ez a két irányzat eredményezi az 1911. évi forradalmat, amely eltávolítja a mandzsu dinasztiát, kikiáltja a köztársaságot.

http://www.historia.hu/archivum/2001/0101jordan.htm