MAJOROS István: Francia századforduló

A lengyel és olasz ősökkel büszkélkedő Apollinaire 1900 augusztusában 20 esztendős. Abban az évben, amikor az egész világ Párizsra figyel, mert a francia főváros ismét világkiállítást rendez. Ám újabb 20 évet nem kap a sorstól, mert az alig másfél évtized múltán kirobbant nagy háborúban tüzérként fejsérülést kap, s ez a sebesülés egy influenzával megtoldva 1918-ban elviszi. Ki gondolt persze 1900-ban erre a jövőre, hiszen a Belle Époque a félidejénél tartott, s Párizsban az ember Stefan Zweig szavaival "a létezés naiv, egyszersmind csodásan bölcs gondtalanságát érezhette", ráadásul a franciák számára mozgalmas múltat záró, de az új századra is nyitó kiállítás ragyogást, káprázatos jövőt sugallt.

Világkiállítás

Az 1900. április 14-től november 12-ig tartó világkiállítás számokban minden addigit meghaladott. A Mars-mezőn, a Concord téren, Vincennes-ben 83 047 kiállító vett részt, s a látványosságoknak 50 860 801 látogatója volt. Kiosztottak 45 944 díjat, ebből 23 632 a franciáké lett. 119 225 700 frank kiadással szemben 126 318 160 frank bevételt lehetett állítani. A kiállítás működtetéséhez 40 ezer lóerő szolgáltatta az energiát. S az expó nagyon falánk volt. Az 1889-es kiállítás főszereplőjét, az Eiffel-tornyot, 7 ezer lámpa világította meg. S ették az áramot a mozgójárdák, amelyek óránként akár 50 ezer látogatót is képesek voltak szállítani a csarnokok között. A gyorsvasút óránként 16 ezer utasával ugyancsak a fogyasztók között volt, a szerszámgépekkel, a különböző látványosságokat mozgató masinákkal együtt. Amikor pedig leszállt az est, a kiállítás egész területén 19 ezer izzólámpa és 3 ezer ívfény gyulladt ki. Az expó nappalai és éjszakái az elektromosság diadalát, jövőjét hirdették a látogatóknak. [...]

Bicikli, autó

Gondolt-e a német Karl Freiherr von Drais 1817-ben arra, hogy csontrázója a kisember, s főleg a nők kedvence lesz néhány évtized múltán? [...] Az 1890-es évek elején a francia ipar 130 ezer biciklit dobott piacra, 1900-ban ez a szám már 981 ezer, s közvetlenül a világháború kirobbanása előtt 3,5 millió kerékpárt kínált a franciáknak. [...]

A kisember számára a kerékpár egyszerre jelentette a haladást és a szabadságot, mert úgy érezte: megfizethető áron időt és teret uralhat. A csoda persze a ló nélküli kocsi, az autó volt.

A franciák az autózásban egyszerre voltak úttörők és más országok tudásának összegzői, terjesztői. [...] A gázmotorokat gyártó párizsi Panhard- Levassor cég és a gőzkocsikkal foglalkozó Peugeot fivérek felkarolták Daimler találmányát, az angoloktól pedig a karosszéria terén elért eredményeket vették át.

1891-ben azonban Panhardék csak hat, Peugeot-ék négy autót adtak el, ezért versenyekre, bemutatókra volt szükség a közönség figyelmének felkeltéséhez. [...] Az 1901-es és 1902-es Párizs-Berlin, illetve Párizs-Bécs viadalon a Renault fivérek győzelmei népszerűsítették a technika új csodáját, s a francia autóipart az egész kontinensen.

E hírverésnek is köszönhetően a századforduló körül már 350 autó volt a franciaországi utakon, míg Németországban 75, az Egyesült Államokban 80 közlekedett. A francia autóipar 1905-ig veretlen a világpiacon, s 1913-ban is a második helyen áll az amerikaiak mögött. [...]

Mozi, sajtó a tömegek szolgálatában

Ne higgyük persze, hogy a technika minden újdonsága sikertörténet a franciáknál a századforduló környékén. Nem, mert a telefonnal szemben igen nagy volt az idegenkedés. Még 1900 körül is az volt a vélemény, hogy a telefon a titkos randevúk eszköze, vagy arra jó, hogy a feleség a férj tudta nélkül cseveghessen bárkivel. S míg a villanyvilágítás vagy a kerékpár az 1920-as években tömegekhez jut el, a telefonnál ez az áttörés csak az 1960-as évekre tehető.

E históriához a mozi sorsa annyiban hasonlít, hogy az 1900-as világkiállítás nem igazán hozta meg a várt sikert. Pedig 5 éve már, hogy a Lumière fivérek bemutatták első filmjüket. Igaz, az első vetítés 1895 áprilisában egy lyoni kávéházban filmszakadás miatt kudarccal végződött, s a közönség még a terem elsötétítése miatt is zúgolódott. A fivérek ezért december végén a párizsi Grand Caféban próbálkoztak, s egy állomásra begördülő vonatot és a ki- és beszállást bemutató, alig százméteres filmszalag sikert hozott. Anyagilag is, mert néhány héttel e vetítés után a Lumière fivérek napi 2 ezer frankos haszonnal dolgoztak. Három nagyvállalat, Mélies, Pathé és Gaumont gyára ontotta a filmeket. Az első világháború előtt már évi 16 millió frankot hozott a francia filmipar, amely 1915-ig uralta a világpiacot, hogy aztán megkezdje harcát az amerikai filmekkel. [...]

A századforduló Párizsában több mint félszáz napilap jelent meg, s minden nagyobb város legalább fél tucat lapot eltartott. A franciák teremtették meg először Európában az olcsó, a centime-os ("filléres") újságokat, még az 1830-as évek második felében a reklámok, a hirdetések tömegével. Az átlag francia pedig a napi 3-6 frankos fizetéséből vagy megvette, vagy beült a kávéházba, s kávéja mellé megkapta kedvenc újságját is. És el is tudta olvasni, hiszen 1900 körül az analfabéták száma csupán 4% a gall kakas országában annak köszönhetően, hogy az állam még 1881- 1882-ben ingyenessé, világivá és kötelezővé tette az elemi oktatást. [...]

Politikai csatározások, panamák, bombák

Veszélyben lett volna a köztársaság? A politikai élet valóban mozgalmas, sőt, időnként egészen zűrzavaros volt. A század végén persze nem szedték fel az utcakövet, nem dobálták le a bútorokat az utcára, hogy barikádokat emeljenek, ahogy ezt a század első felében annyiszor megtették. Kár lett volna tönkretenni a világvárossá tett Párizst, melynek rendezése mintául szolgált Torino, Róma vagy Bécs modernizálásához is. [...]

Nem, a francia polgár harci kedvét már nem a barikádokon, hanem a politikai csatározásokban élte ki, inkább politikusokat, kormányokat buktatott. Az utóbbiakból 1879 és 1900 között összesen huszonhetet.

A kormány- és politikusbuktató kedvet erősítette a Panama-csatorna építése körül kialakult politikai vihar.

A csatorna építésére létrehozott társaság még 1889-ben csődbe jutott, a botrányt mégis csak 1892-ben, a következő esztendei választások előtt robbantották ki az antiszemiták, nacionalisták és Boulanger hadügyminiszter hívei, hogy csapást mérjenek a köztársaságra. [...] A botrány füstje elszállt, a köztársaság viszont maradt. Igaz, a politikai garnitúra kissé kicserélődött, mert a század végén olyan fiatal, nem kompromittált politikusok jelentek meg, mint Delcassé, Barthou vagy Poincaré. Az 1890-es években a Dreyfus-ügy mellett az anarchisták sem hagyták unatkozni a francia polgárt.

A köztársaság próbaköve -- a Dreyfus-ügy

A politikai skandalumok hatása volt, hogy az antiszemitizmus felerősödött, s Dreyfus kapitány ügyében tetőzött.

Az elzászi születésű, a nacionalisták szerint tehát "német gyanús", ráadásul zsidó vezérkari tisztet 1894 októberében letartóztatták, és azzal vádolták, hogy a párizsi német nagykövetségnek katonai titkokat adott át. A Libre Parole azonnal a nagyközönség elé tárta az ügyet, megtoldva azzal a hazugsággal, hogy Dreyfus beismerő vallomást tett. A bíróság decemberben lefokozásra és életfogytiglani deportálásra ítélte, melyet a dél-amerikai Ördög-szigeten kellett letöltenie.

A franciákat megosztó s polgárháborúval fenyegető ügy azonban csak ezután kezdődött. A 2e Bureau (Második Ügyosztály) vezetője, Picquart ezredes kiderítette, hogy az igazi bűnös Esterhazy őrnagy. Felettesei azonban a mundért védték, ezért Picquart-t Tunéziába száműzték. Fordulatot Zola J�accuse (Vádolom) kezdetű, a köztársasági elnöknek címzett levele hozott 1898. január 13-án, Clemenceau L�Aurore (Hajnal) nevű lapjában. Kiderült aztán, hogy a Dreyfus ellen felhasznált levelet meghamisították, Esterhazy Angliába menekült, az indulatok pedig elszabadultak, s az ügy kikerült az utcára. Déroulede államcsínyre biztatta a katonákat, a monarchisták szintén erre készültek, a tüntetők pedig halált követeltek a zsidókra és Dreyfusre. Közben a dreyfusard-ok is megszerveződtek, elérték, hogy a semmítőszék érvénytelenítse az 1894-es ítéletet.

1899-ben azonban a eennes-i bíróság a kapitányt ismét bűnösnek találta, de már "csak" tíz évet szabott ki rá. Waldeck- Rousseau kormánya még ebben az évben érvénytelenítette az ítéletet, Loubet köztársasági elnök pedig kegyelmet adott a meghurcolt vezérkari tisztnek, akinek végleges rehabilitálására 1906-ban került sor, Picquart ezredessel együtt.

A Dreyfus-ügyben a nemzet, a hazafiság szimbóluma, a hadsereg és a katolikus egyház morálisan kompromittálódott, ezért 1905-ben az államot és az egyházat szétválasztották, a hadseregben pedig hozzákezdtek a monarchisták háttérbe szorításához. […]

A századfordulóra derült ki, hogy a III. köztársaság "zseniális képződmény", olyan politikai rendszer, ahol egyén, civil és politikai társulás, párt, mozgalom egyaránt megtalálhatja kifutását. Ahol bukhatnak politikusok, miniszterek, akár a kormány vagy maga a köztársasági elnök -- a rendszer marad. Ahol nem lehet semmit eltussolni és semmi sem marad következmény nélkül. Ahol a közvélemény politikaformáló.

1893-ban az egyik Goncourt fivér postaládájába a dinamitosok dobták be kiáltványukat, amelyben arról írtak, hogy az ember felszabadításához reszkető húson és szétfröccsentett agyvelőn át vezet az út. S nem tréfáltak. Már 1892-ben több bomba robbant az országban. [...]

Kulináris örömök

S ennyi izgalmat hogy lehetett elviselni? A francia polgár közben azért evett, ivott, élvezte az ekkor már világhírű francia konyha örömeit.

A századfordulóra Franciaország a kulináris örömök hazája lett, amit elsősorban szakácsainak köszönhetett, akik az arisztokrácia és a paraszti konyha szintéziséből egy modern polgári konyhát teremtettek. A III. köztársaság legbefolyásosabb szakácsa, Escoffier az ételek ízére, tápértékére ügyelt, s arra, hogy könnyen emészthetővé tegye a fáradt gyomor számára. Neki köszönhető a Melba fagylalt, a különböző szószok, s a rendelést lerövidítő csapatmunka is. A napilapokban megjelentek a gasztronómiai rovatok, 1883-ban megalapították a Szakácsakadémiát.[...]

Az étkezés a politikát is áthatotta, mivel a szokásokról a politikai hovatartozást is meg lehetett állapítani. A szélsőjobb a kifinomult hagyományos konyhát szerette, a baloldal a hangulatos kiskocsmákban érezte magát jól, és szívesen fogyasztott omlettet sonkával, sőt konzervet is evett, míg a szélsőbal az exotikus ízeket szerette.

A francia konyhától elválaszthatatlan a borivás is, amelyet azonban a századforduló körül már túlzásba vittek. Annyira, hogy az alkoholizmus terjedése politikai üggyé vált. [...]

Nemi betegségek

Nehéz volt egy másik betegség, a szifilisz elleni harc is, hiszen Paul Ehrlich csak 1909-ben, a 606. kísérlettel állítja elő első hatásos gyógyszerét, a Salvarsant. A probléma súlyát jelzi, hogy Párizsban becslések szerint a lakosság (1900-ban 3,3 millió) 13-20%-a volt fertőzött, míg az egész országban a szifiliszesek száma egymillió körül mozgott.

A betegség azért jelentett gondot, mert éppen a nemzőképes korosztály fertőződött, ez pedig a jövőt veszélyeztette, mivel a francia demográfiai növekedés lelassult. Az 1871 és 1900 között csupán 3,5 millióval növekedett a népesség, s a századfordulón 39,6 millió lakosa volt az országnak. S hogy miért volt veszélyes a szifilisszel társult lassú népességnövekedés? Mert Franciaország egyik ellenfelénél, az angoloknál 1871 és 1900 között 14 millióval, míg a németeknél 27 millióval növekedett a lakosság -- miközben konfliktusokkal kellett számolni.

Nagyhatalmi ellentétek

1898-ban Párizs és London között a háború veszélye is felrémlett a Szenegál-Dzsibuti közti francia, s a Kairó-Fokváros közötti angol tengelytervek találkozásakor. [...] Közben kiderült, hogy a két ország ellentéte nem feloldhatatlan, mivel egymás gyarmatbirodalmának egészét egyikük sem kérdőjelezte meg, ezért az érdekszférákat 1904-ben az angol-francia antant elhatárolta, s a szigetország barát lett.

Az egyesült Németország azonban 1870 óta változatlanul ellenfél, és hadseregével, gazdaságával, demográfiai súlyával igazi kihívás volt a franciáknak. Mindezt tetézte Elzász és Lotaringia egy részének elvesztése 1871-ben. A reváns gondolata azóta kísértett, jóllehet 1900 körül ez a törekvés nem mozgatott tömegeket, de az elveszett tartományokról egyik kormány sem mert lemondani. [...]

A politikusok egy részét viszont a béke gondolata foglalkoztatta, s Léon Bourgeois, illetve Paul d�Estournelles de Constant báró javaslatára az 1899-es hágai békekonferencián elfogadták az állandó nemzetközi döntőbíróság elvét. [...]

http://www.historia.hu/archivum/2000/000910majoros.htm