Tamás Gáspár Miklós

Posztfasizmus

Elfogultságot kell bejelentenem.

A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya a legerõsebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyûrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tõle eltérõ politikai színezetû önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletû hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsõjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkezõ fasiszta párttal, amely kendõzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót mûvelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerûbb labdarúgócsapatának szurkolói uniszónó rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)

A budapesti Közép-Európai Egyetem földszintjén kiállítás fogadja a belépõt a nagyjából egy évtizeddel ezelõtti kavargásról. Titokban készült videófölvétel is látható 1988-ból, rajta a jelenlegi magyar miniszterelnök a testével véd engem a kommunista rohamrendõrök gumibotjától. Ugyanez a személy tíz évvel késõbb kommunista rendõrtábornokot tett meg belügyminiszterévé, aki a kormány második-harmadik legfõbb méltósága. Az egykori barátok és szövetségesek közötti politikai konfliktusok rendszerint elkeseredettek. Ez az eset sem kivétel. Aktív részese vagyok az induló magyarországi antifasiszta mozgalomnak, tömeggyûléseken és tüntetéseken tartok beszédeket. Ellenfeleink - ami személyüket illeti - túlontúl közel állnak hozzánk. Ezért nem tekinthetem magam pártatlan szemlélõnek.

A jelenség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, nem korlátozódik kizárólag Közép-Európára. A legkevésbé sem. Németország, Ausztria, Magyarország persze különösen fontos, mindenkinek nyilvánvaló okokból. Az ismerõs szólamok itt más visszhangot vernek. A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxus-lakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielõtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülõfalut csinálni. A világnak ezen a tájékán lehet, hogy nagyobb éberségre volna szükség, mint másutt, tekintve, hogy az ártatlanság - történelmi okok miatt - nem vélelmezhetõ.¹ A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez: nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erõszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával.

Miért nevezhetjük mindezt fasizmusnak, még ha "poszt"-nak is?

A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját.

A fölvilágosodás elõtt az állampolgárság kiváltság volt, magasrendû státus, amelyet a származás, az osztály, a faj, a felekezet, a nem, a politikai részvétel mértéke, az erkölcsök, a mesterség, a protekció és az állami akarat korlátozott, nem beszélve az életkorról és a tanultságról. Érdemes volt a politikai közösség aktív tagságát áhítani, a civis Romanus sum egyfajta nemességet jelentett. Az állampolgárságot kiterjesztõ eljárások lehettek nagylelkûek vagy szûkmarkúak, a szabály mindenesetre úgy szólt: állampolgár rangját a törvényhatóság adományozhatta, szükség és belátás szerint. A keresztyénség a sztoikusokhoz némileg hasonlóan ezt a korlátozott állampolgárságot igyekezett meghaladni, és másodrangúnak, illetve mellékesnek minõsítette a megtértek, az üdvözültek virtuális közösségéhez képest. A bûntõl való megszabadulás fontosabb volt, mint a városállami honpolgár szabadsága (freedom of the city). A honpolgárság hosszú középkori hanyatlása során a politikai közösség aktív tagságának követelését háttérbe szorította az igazságos kormányzás igénye, a honpolgári derekasság hadi virtussá zsugorodott.

Amint az állampolgárság és az emberi méltóság közé egyenlõségjel került, kiterjesztése minden osztályra, minden foglalkozásra, mindkét nemre, minden fajra, felekezetre és lakóhelyre már csak idõ kérdése volt. Ez után az általános szavazati jog, a kötelezõ katonai szolgálat és az állami közoktatás következett szükségképpen. Sõt, ha egyszer minden ember képes a honpolgár magas állását elérni, akkor az újonnan egalitárius politikai közösségen belüli nemzeti szolidaritás a nyomor megszüntetését követelte meg: mindenkinek méltó anyagi egzisztenciát és a személyes függõség, szolgaság maradványainak fölszámolását. Az államot, amely állítólag mindenkit képviselt, rábírták, hogy ne csak csekélyke jólétet juttasson a legtöbb embernek, hanem a szabadidõ (leisure, loisir) minimumát is, ami egykor kizárólag úriemberek kiváltsága volt, hogy módunk nyíljék játékra, a kultúra áldásainak élvezetére. A haladás a fölvilágosodás örökösei, a liberális, a szociáldemokrata és más haladó gondolkodók szemében egyetemes állampolgárságot jelentett - azaz a politikai állapot egyenlõségét, a lehetõleg egyenes beleszólást bármelyik közösség közügyeibe -, olyan társadalmi állapottal és racionalitásmodellel egyetemben, amely mindezt lehetõvé tette. Némelyek számára a szocializmus a fölvilágosodás tervének egyenes folytatása és kiszélesítése volt. Mások, mint Karl Marx, úgy vélték, hogy a fölvilágosító terv kiteljesítéséhez forradalomra van szükség (az értéktöbblet kisajátításának eltörlése, a társadalmi munkamegosztás megszüntetése). Az viszont valamennyiük számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberi és a politikai állapot egyesítése erkölcsi szükségszerûség.²

A burzsoá társadalom tizenkilencedik századi vad elutasítása, ami egy ideig közös alapot szolgáltatott a kulturális avantgarde és a politikai radikalizmus számára, abból a meggyõzõdésbõl eredt, hogy az egész folyamat, úgy, ahogy valóságosan van, és nem csak látszat szerint, csalás, az egyén szabadsága pedig egyáltalán nem az, aminek föltüntették, de nem néhány magányos gondolkodónak abból a meggyõzõdésébõl, hogy maga a kísérlet érdemtelen a folytatásra. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett mások is attól tartottak, hogy a fokozódó egyenlõség a középosztály alatt és fölött mindenkit burzsoá filiszterré tehet. A haladó forradalmárok ugyancsak Új Férfit és Új Nõt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belsõ démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége.

Ez a kaland az 1914-es összeomlásba torkollott. A fölvilágosodás, különösen a demokratikus szocializmus és a progresszív társadalmi reform eszméjének bukására a fasizmus fogalmazta meg a leghatározottabb választ. A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is. Ámde képes volt szétzilálni a modern társadalom regulatív vagy határ-kulcsfogalmát, az univerzális állampolgárságot. Az idõ tájt már úgy gondolták, hogy az állam mindenkit képvisel és védelmez. Hogy ki a barát és ki az ellenség, ezt nemzeti vagy országhatár határozta meg. Az idegenek ellenségek lehetnek, de aki polgártársunk, az nem. Carl Schmitt, a fasizmus jogteoretikusa, a Harmadik Birodalom politikai teológusa ellenében: a szuverén nem döntheti el egyszerû akaratnyilvánítással, hogy ki barát, és ki ellenség. Másfelõl Carl Schmittnek igaza van: belsõ ellentmondás van az univerzális állampolgárság eszméjében, mivel a modern társadalom domináns intézménye, a nemzetállam egyszerre univerzalisztikus és parokiális (mivel területi jellegû). A liberális nacionalizmus, eltérõen a sovinizmustól és a fasizmustól, korlátozott, ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus. A fasizmus aztán véget vetett ennek a tétovázásnak: immár szuverénnek kellett kimondania, ki tartozik és ki nem tartozik bele a honpolgárok közösségébe, és az állampolgárság határozott rendelkezésének lett a függvénye.

Az egyetemes állampolgárság ellenzése szerintem a fasizmus legfõbb jellegzetessége. És most ennek a mégoly mérsékelt univerzalizmusnak az elutasítását látjuk demokratikus körülmények között (még csak nem is pusztán a demokrácia köntösében) megismétlõdni. A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt. Ezt nyíltan ki kell mondani.

Van abban logika, hogy a nácik miért fosztották meg éppen a kommunistákat, a zsidókat, a homoxeszuálisokat és az elmebetegeket honpolgári, következésképpen emberi mivoltuktól. (A vasgárdisták hírhedt ideológusa, a finom tollú esszéista, E. M. Cioran rámutatott, ha valaki nem ember, de az szeretne lenni, ti. a zsidók, ezt az ellentmondást gyors, és lehetõleg önkezükkel végrehajtott kivégzésükkel lehet megszüntetni és megoldani, mondja az elõkelõ és máig ünnepelt esztéta.)

Az embereknek ez a náci kategorizálása a fölvilágosodás befogadói tervének (project of inclusion) kulcstípusait állítja elénk. A kommunisták testesítik meg a lázadó "alantas típust", a gyökértelen univerzalizmus által fölhozott vezértelen és iránytalan tömeget; a zsidók: az a közösség, amely saját politikai hatalom nélkül vészelte át a keresztyén középkort, amelyet kényszer nélküli tekintély irányított, a Könyv népe, amelytõl távol áll a háborúság. A homoszexuálisok: akik nem tudnak vagy nem akarnak utódokat nemzeni, nem gondoskodnak örökösrõl és folytatásról, élõ cáfolatai a természet és a történelem állítólagos összhangjának. A szellemi fogyatékosok: olyan hangokra figyelnek, amelyeket mi többiek nem hallunk, más szóval olyan emberek, akiknek elismerése erkölcsi erõfeszítést kíván és nem közvetlenül ("természetileg") adott, akik csak úgy lehetnek képesek a beilleszkedésre, ha törvénybe iktatjuk az egyenlõtlenek egyenlõségét.

Állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítése persze nem fasiszta találmány. Miként arra Michael Mann úttörõ tanulmányában³ rámutatott, a "mi, a nép" (we the People) hagyományos kifejezés nem vonatkozott a fekete rabszolgákra, sem a "rézbõrû indiánokra" (Amerika õslakosaira). Az újkori demokráciák etnikum, régió, osztály és felekezet szerinti nemzetdefiníciója egyaránt vezetett genocídiumhoz "kívül" (a telepesek gyarmatain) és a demokratikus vagy féldemokratikus, ill. autoritárius (de nem totalitárius) kormányok irányította nemzetállamon belül (ld. a modernizáló török nacionalisták által elkövetett örménymészárlást). Amennyiben a szuverenitás a népben lakozik, akkor annak a területi és demográfiai meghatározása, hogy mi a nép, döntõ jelentõségû. Az államszocialista (kommunista) és forradalmi nacionalista (harmadik világbeli) rezsimek legitimációjának és ál-aufklérista nemzetdefiníciójának visszavonásával - mely definíció inkább volt teleologikus, mintsem kauzális, azaz a nemzetnek kellett azt a küldetést betöltenie, ami a politikai közösség föladata lett volna - csak a faj, az etnikum és a felekezet maradt, ezek testesítették meg az "államalakítás" jogcímét, jogosultságát (vö. Jugoszlávia, Csehszlovákia, az egykori Szovjetunió, Etiópia-Eritrea, Szudán stb.).

A bevándorlókból, sõt õshonos kisebbségekbõl Litvániától Kaliforniáig mindenhol ellenség lett, akiktõl elvárták, hogy szó nélkül tûrjék állampolgári és emberi jogaik összezsugorítását, majd fölfüggesztését. Az Európai Unió hajlama a nemzetállam gyöngítésére és a regionalizmus erõsítésére (ami extrapolálva, Brüsszel és Strasbourg központi hatalmát erõsítheti) etnicizálja a versengést és a területi egyenlõtlenséget (ld. az Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia és Andalúzia, Délkelet-Anglia és Skócia, Flandria és Vallónia, ill. a Bretagne és Normandia közötti ellentétet). Az osztályellentétek is etnikai, faji természetûvé válnak (etnicizálódnak, rasszosodnak), a nagyvárosok beilleszkedett és biztonságban élõ munkásosztálya és alsó középosztálya áll szemben a perifériáról érkezõ új bevándorlókkal, amit a bûnözés és közbiztonság problémájaként értelmeznek (fejtenek meg).⁴ A magyar és a szerb etnicisták azt állítják, hogy a nemzet ott van, ahol történetesen magyar vagy szerb származású emberek élnek, tekintet nélkül állampolgárságukra vagy történelmükre, avval a korolláriummal, hogy nemzetállamaik etnikailag, fajilag, felekezetileg vagy kulturálisan "idegen" honpolgárai nem tartoznak ténylegesen a nemzethez. A nemzetfogalom fokozódó depolitizálása (elcsúszás a kulturális definíció irányába) a diszkriminációnak mint "természetesnek" az elfogadását eredményezi. Ezt a beszédmódot (discourse) nyíltan használja a jobboldal Kelet- és Közép-Európa parlamentjeiben és utcai tüntetésein, Ázsiában és egyre gyakrabban "Nyugaton" is. Tagadhatatlan, hogy az egalitárius jóléti rendszerek és a pozitív diszkriminációs technikák ellen irányuló támadások mögött ott a sötét fajgyûlölõ szubtextus, amihez sok helyütt brutális, rasszista rendõri föllépés és "polgárõrségi" önbíráskodás társul. A honpolgárság, egyenlõség és terület között egykor szükségesnek és logikusnak tartott kapocs eltûnhet abban, amit a harmadik út teoretikusa, a korábban marxizáló szociológus, Anthony Giddens a felelõs kockázatvállalók társadalmának hív.

A jelenséget mind ez ideig legmélyrehatóbban Georges Bataille elemezte "La Structure psychologique du fascisme" (A fasizmus lélektani struktúrája) c. mûvében⁵ , a homogeneitásról vallott és a heterogeneitásról megkülönböztetését érvényesíti itt is. Leegyszerûsítve: a homogén társadalmat a munka, a csere, a hasznosság, a szexuális elfojtás, a méltányosság, a higgadtság és a gyermeknemzés jellemzi. Ami heterogén, az "magában foglalja az improduktív költekezés minden következményét (a szent dolgok ennek az egésznek képezik részét). Minden beletartozik, amit a homogén társadalom mint hulladékot vagy mint magasabb rendû transzcendens értéket elutasít. Ideszámítanak az emberi test váladékai és hasonló anyagok (szemét, férgek, stb.) is; testrészek; erotikus kisugárzású személyek, szavak vagy cselekedetek; különféle tudattalan folyamatok, mint az álmok és a neurózisok; mindezok a kései elemek vagy társas formák, amelyeket a homogén társadalomnak nincs ereje befogadni: csõcselék, harcosok, arisztokraták és lecsúszottak osztályai, különféle erõszakos, legalábbis a hatalomnak alá nem vetett egyéniségek (õrültek, vezérek, költõk, stb.); ... erõszak, kicsapongás, önkívület és téboly jellemzi a heterogén elemeket ... A mindennapi élettel szembeállítva a heterogén létezést úgy ábrázolhatjuk, mint valami mást, összemérhetetlent (inkommenzurábilist), amennyiben ezeknek a szavaknak az érzelmi tapasztalásban meglévõ pozitív tartalmakat tulajdonítjuk."⁶

A szuverén hatalom Bataille (és Carl Schmitt⁷ ) szerint pre­modern, szakrális változataiban (isteni jogon [by Divine Right] uralkodó királyok) lényegénél fogva heterogén, és éppen ez a heterogén jelleg válik láthatatlanná a kapitalista demokráciában, ahol a szuverén állítólag személytelen jogrend révén uralkodik, amely egyenlõen vonatkozik mindenkire. Ez az, aminek fölfedésén vagy leleplezésén a fasiszta diktatúra ügyködik. Ez magyarázza a fasiszta diktatúra és az elszegényedett, rendzavaró lumpenmob kapcsolatát. És, teszem hozzá, pontosan ez vész el a posztfasizmusban. A szakrális uralom fasiszta újjáélesztése közönséges csalás. A heterogeneitás homogeneitásként alakoskodik. Ami végül a homogén szférában megmaradt, az a tiszta burzsoá (polgár) a citoyen (honpolgár) nélkül, a Napóleonjától határozottan és végleg elszakított Julien Sorel, a Dantonjától megfosztott Lucien Leuwen. A fasizmus, miután véget vetett a fölvilágosodás polgári megvalósításának (vagyis az egalitárius tõkés demokráciának), az improduktív haszontalanok (remetéktõl és váteszköltõktõl kezdve munkaképtelen, alkalmazhatatlan nincstelenekig és megszelídíthetetlen lázadókig) társadalmi kirekesztettségét természetbeni kirekesztéssé (azaz törvénytelen ["jogon kívüli", extra-legal] letartóztatásokká, éhínséggé és halállá) változtatta át.

Bataille jelentõségét a francia objektivista szociológia hagyományába ágyazva kell értelmeznünk, Durkheimtõl, Mausstól és Halbwachs-tól kiindulva Kojeve-en át Paul Veyne-ig, ahol a politikai represszió és a kirekesztés nem morális vagy pszichológiai kérdés, hanem antropológiai. Bataille forradalmi bírálata a "heterogének", a "haszontalanok", a "felelõs kockázatvállalónak" nem minõsülõ emberek kirekesztésérõl olyan társadalom-, szexualitás- és vallásszemléletre támaszkodik - Durkheim és Marx kombinációjára, ha tetszik -, amely alternatívát kínálhat jelenlegi, összességében kantiánus ellenállásunknak a posztfasizmussal szemben. Moralizáló bírálatunk, bármennyire indokolt, mégis rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy fölismerjük a jelenségben rejlõ csábítást, ami a barbár és elmaradott rasszisták, hordószónokok és csõcselékszervezõk egyszerû megvetéséhez vezet, márpedig ez az emberi félelmeket és vágyakat illetõ igencsak antidemokratikus tudatlanság.

Ennek a tradíciónak az alternatív argumentuma (érvsora) abból a megfigyelésbõl indul ki, hogy az egalitárius jóléti államok összeomlásának következtében a szolidaritás, a testvériség és az irgalom (együttérzés) fókusza elmozdult. Ha nincs virtuálisan egyenlõ állampolgárság, amelynek kivívását minden becsületes liberális demokratának és demokratikus szocialistának célul kellett volna kitûznie, a nagylelkûség szenvedélye sem elégülhet ki. A vérségi összetartozás (a feeling of fellowship towards kith and kin) a történelem tanúsága szerint kétségtelenül mindig is az altruizmus egyik legerõsebb indítéka volt. Ez a fajta altruizmus, amelynek nincs honpolgári, egalitárius fókusza, meg fogja találni az uralkodó diskurzustól (discourse) kínált intuitív ismérveket (kritériumokat), amelyek függvényében meg tudja majd állapítani, kit vagy mit kell szolgálnia. Ha a honpolgári politika nem képes erre, a faji érzés vagy a kulturális közelségbõl eredõ érzelmek biztosan képesek lesznek. Az azonosságot általában a rokonszenv és a fenyegetettség írja körül. Az nyer, aki mindezt eredményesen definiálja. Senki nem írja le jobban ezt az identitáspánikot, mint Bataille.⁸

A félõrült pornográf regényírót és ultrabaloldali szélsõségest, ahogy Bataille-t mind a mai napig in petto jellemzik, a tiszteletre méltó társadalomteoretikus aligha fogadja szívesen. Pedig elméletét, meglepõ módon, az a náci rezsimrõl szóló, elismert alapmû igazolja, amelyet a német szakszervezetek legnagyobb jogi szakértõje írt, akit ismét fölfedeztek mint elsõrangú elmét.⁹ A totalitarizmus nagymellényû filozófiáitól eltérõen a nagyszerû Ernst Fraenkel így összegzi a náci törvényhozásról és bíráskodásról készített, részletekbe menõ felmérését:

"A mai Németországban [ezt 1937-39 között írja] sokan úgy érzik, hogy a Harmadik Birodalom önkényuralma elviselhetetlen. Ugyanezek az emberek viszont elismerik, hogy a »közösség« gondolata, abban az értelemben, ahogy ezt német földön értik, csakugyan nagyszabású. Akik ilyen ambivalensen viszonyulnak a nemzetiszocializmushoz, két fõbb tévképzetben leledzenek:

1. A Gemeinschaft (»közösség«) mai németországi ideológiája nem szolgál egyebet, mint a társadalom változatlanul fönnálló kapitalista struktúrájának elkendõzését.

2. Az ideológiai álarc (a »közösség«) szintén elmaszkírozza a rendeleti államot (Prerogative State) [Fraenkel megkülönbözteti a »normális«, ún. normatív, fõleg a polgári jog területén mûködõ államot a Führer-elvnek alárendelt kvázitotalitárius pártállamtól].

A Rechtsstaat (jogállam) helyettesítése a kettõs állammal csak tünet. A gonosz éppen abban gyökerezik, amiben a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei valami csodálatra méltót találnak. Nevezetesen a közösség ideológiájában és a militáns kapitalizmusban, amit a Gemeinschaft (közösség) fogalmának éppenséggel el kellett volna rejtenie. Voltaképpen a kapitalizmus megõrzése érdekében van szükség Németországban az autoritárius kettõs államra.¹⁰

A normatív állam (a "homogén társadalom") autonómiáját a náci Németország megõrizte egy korlátozott területen, fõként ott, ahol magántulajdonról (persze ún. árja-tulajdonról) volt szó; a rendeleti állam a szûkebb értelemben vett politizálásban tûnt ki, úgymint a Párt privilégiumai, a hadsereg és a paramilitáris erõszakszervezetek, a titkosrendõrség, a szabadidõ megszervezése, a Gleichschaltung, a személyzeti politika (kádercsere), a kultúra, az ideológia és a propaganda. A "kettõs állam" az új szuverén schmittiánus (szabad, "egzisztenciális") döntésébõl következett, amely elhatározta: mi jog és mi nem jog. De a szorosan vett kapitalizmus, a gazdaság szférájában nem volt rendeleti kormányzás (rule by decree). Ezért tehát nem igaz, hogy a náci vagy fasiszta kormányzat (governance) a maga egészében átfogóan önkényes lett volna. A rendeleti és a jogállam végzetes találkozását jól illusztrálja az a tény, hogy a Német Birodalmi Vasút az Auschwitzba tartó szörnyû transzportok lebonyolításáért a csoportos társasutazások esetén járó mérsékelt árú tarifát számította föl az SS-nek. De fölszámította!

A normatív állam (jogállam; Bataille "homogén társadalma") joghatósága alá tartozó alanyokat általában védte a jog, lett légyen az bármennyire kemény, ám különleges szabályok vonatkoztak az (önkényes) rendeleti állam hatókörébe tartozókra, egyfelõl a náci párt törvény fölött álló vezetõire, beosztottaira, elkötelezett, militáns aktivistáira, másfelõl az üldözött kisebbségekre, a törvényen kívül vagy alul. A fasizmus elõtt a barát és polgártárs, ellenség és idegen képzetei egybeestek; egy kormányzat (government) se szándékozott hadat üzenni az országlakosok ellen, akik tagjai (habár olykor nem egyenlõ tagjai) voltak a politikai nemzetnek: a polgárháború (régebben) azt jelentette, hogy nincs törvényesen létrejött ("legitim"), mûködõ kormány (ui. a kormány hadviselõ félnek számított a polgárháborúban, ezért nem lehetett a nemzet egyeteme fölött szuverén néphatalma). Polgárháború fölülrõl, amelyet békeidõben, nem forradalmi körülmények között indítanak, szembefordítja a szuverenitást a szuzerénnel, vagyis az alattvalóval. A legfõbb fegyvere ennek a módszeres polgárháborúnak, amelyben maga az állam az egyik hadviselõ fél, az, hogy a rendeleti (prerogative) állam folyton módosítja az állampolgárság definícióját.

Mivel, hála a fölvilágosodásnak, az állampolgárság (a politikai közösség tagsága), a honpolgárság (nationality) és az emberség (humanitás, emberi mivolt) eggyéolvadt, ezért az állampolgárságból való kizárás szó szerint egyet jelentett az emberi nembõl való kizárással. Tehát a jogi halál után szükségszerûen a természetes vagyis erõszakos halál, halál tout court következett. A fasiszta vagy náci népirtást (genocídiumot) nem elõzte meg törvényes ítélet (még abban a csonka és csaló formában sem, melyben a Cseka "adminisztratív törvényszékei" ["trojkái"] fogalmazták meg ún. közigazgatási határozataikat); ez annak az erkölcsi ítéletnek volt a "naturalizációja" ("természetesítése"), amely az emberi állapot némely típusait alacsonyrendûként osztályozza. Mivel védelmet csak állampolgárság nyújtott, az állampolgárság hiánya lett az oka az emberi állapot szükségképpeni elõföltétele - az élet - megszûnésének.

A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.

Ezért kell a kifejezést, még ha zavarbaejtõ is, újjáéleszteni, mert a honpolgári, tehát az emberi állapot széthasításának alapvetõ fogalmi technikája kelt itt újra életre, ezúttal nem célratörõ ellenforradalmi mozgalom keretein belül, hanem olyan fejlemények révén, amelyeket valószínûleg senki sem kívánt, és amelyeket névvel kell illetnünk. Ez a név a posztfasizmus.

Maga a jelenség többféle politikai folyamat metszéspontjából indult ki. Vegyük õket sorra.

A kritikai kultúra hanyatlása

A szovjet tömb 1989-i összeomlása után a társadalom gyökeresen átalakult. A burzsoá társadalom, a liberális demokrácia, a demokratikus kapitalizmus - ahogy tetszik - mindig is kontro­ver­ziális (vitatott) ügy volt; eltérõen korábbi rezsimektõl, a szembenállás kultúráját (adversary culture) teremtette meg (ez Lionel Trilling, majd Daniel Bell fogalma), és egész idõ alatt hatalmas vetélytársai voltak mind a jobb-, mind a baloldalon, jobbról a trón és az oltár szövetsége, balról a forradalmi szocializmus. Mára mindkettõ idejét múlta, ami súlyos válságot idézhet elõ a kései modernizmus kultúrájában.¹¹ A radikális változás puszta gondolata (utópia vagy kritika) kikerült a retorika szótárából, a horizontot az tölti be, ami van, ami adott, egyszóval a kapitalizmus. A közkeletû szociális képzeletben az egész emberi kozmosz "homogén társadalom", tehát hasznos, jövedelmet teremtõ, nemzõ, kiegyensúlyozott, vallástalan, ám egyben jouissant (élvezõ), szabad egyének meredeken fölívelõ, egészséges immanenciája. Az állampolgárságot egyre inkább politikamentesen határozzák meg, olyan érdekek szerint, amelyeket nem állítanak többé szembe a közjóval, hanem egyesítik benne a belátáson, az értelmezésen, a kapcsolaton, a közös elõfeltevésekre alapuló, önkéntes beleegyezésen keresztül. Ez olyan kép, amelybõl a kötelesség és a kényszer, (az állandóan morális igazolásra szoruló) politika differencia specificá-ja föltûnõen hiányzik. Ebben az elképzelésben a "civil társadalom" - önkéntes egyesülések (csoportosulások) olyan ködképe (nebula), amelyben a kényszer és az uralom szükségképpen nem játszik fontos szerepet -, állítólag bekebelezte a politikát és az államot. Ennek a fölfogásnak az a veszedelmes következménye, hogy a jog kényszerrel és uralommal való megalapozását nem figyelik árgus szemek, miközben bírálói in toto kifogásolják, megõrizve jellegzetes kormány- és államellenes alapállásukat - mert hiszen, ha egyszer a legitim kényszer nem igazolható, akkor semmiféle igazolást, így erkölcsi kontrollt sem kell keresni. A mítosz, miszerint a késõ modern társadalom magva a "civil társadalom", elhomályosítja az egyre inkább a gyakorlati politizálás ügyeként szemlélt állampolgárság fogalmi határvonalát.

1989 elõtt mindenki magától értõdõnek vette, hogy a liberális - demokratikus - alkotmányos kapitalizmus politikai kultúrája kritikai kultúra, amely konfliktusban áll avval a rendszerrel, amely bár kelletlenül és vonakodva, de eltartotta. Az apologetikus kultúra az õsi birodalmak és az antiliberális diktatúrák sajátossága volt csupán. A kifinomult (highbrow) kétségbeesés járványos manapság. De a legalább hallgatólagos, implicit utópia támasztéka nélkül még a kétségbeesés sem mûködik. Mi az értelme az elméleti kapitalizmus-ellenességnek, ha a politikai antikapitalizmus nem vehetõ komolyan?

A radikális politizáláshoz kötõdõ kritikai kultúra hiányának váratlan következménye is van. Miként azt a huszadik századi politikai szociológia egyik legnagyszerûbb, legjózanabb mestere, Seymour Martin Lipset megjegyezte, a fasizmus a közép szélsõségessége (extremism of the centre). A fasizmusnak nem sok köze volt a passéiste, feudális, medievalista, arisztokratikus, monarchikus eszmékhez; többnyire antiklerikalizmus jellemezte, természetesen szembehelyezkedett a kommunizmussal és a társadalmi forradalommal, továbbá - akárcsak a liberálisok, akiktõl szavazótáborát örökölte - gyûlölte a nagytõkés konszerneket, a szakszervezeteket és a szociális (jóléti) államot. Lipset klasszikusan rámutatott, hogy a jobb- és baloldalon egyaránt megmutatkozó szélsõségességek semmi esetre sem nevezhetõk exkluzívnak: a nagyvállalatokat és a nagy államot (big business and big government) gyanakvással szemlélõ kispolgári attitûdöt a végletekig lehetett fokozni, és fokozták is, ami aztán halálosnak bizonyult. A jobboldal és a közép szélsõségessége összefonódott a régi magyarországi, az ausztriai, a horvátországi és a szlovákiai álkeresztyén, klerikális és királypárti színezetû parafasiszta rendszerekben (a kifejezést Roger Griffintõl kölcsönzöm), de a centrum szélsõségessége - bizonyította be Lipset - tetten érhetõ volt, és ma is az a választói földrajzban. Manapság a polgári középen kívül semminek nincs jelentõsége a politika horizontján, tehát ennek extremizmusa fog valószínûleg visszatérni. (Ennek legjobb példája Jörg Haider és Szabadságpártja: libertárius/neoliberális nyelven is beszél, eszménye a tulajdonos kisember, határozottan kiáll a részvénnyel és saját otthonnal rendelkezõ kispolgár "demokráciája" mellett, nem kerget romantikus-reakciós nacionalista álmokat, viszont nem áll tõle távol a lokális (parochial) önösség és a rasszizmus. Amit manapság "jobboldalinak" tekintenek az Egyesült Államokban, azt a jobboldal bármely hagyományos rezsimje puccsnak minõsítette volna, és fegyverrel fojtotta volna el, lévén az elõbbi individualista, központosítás-ellenes, szembenáll a kormány erõszak-monopóliumával, ami minden konzervatív eszme alaptétele; a konzervatívok a le parti de l'ordre (a "rendpárt"), és mélységesen megvetik az önkéntes milíciát (polgárõrséget) és a plebs kultuszait.

A gyarmatbirodalmi korszak vége az 1960-as években és a sztálini (államszocialista, államkapitalista, bürokratikus kollektivista) rendszerek bukása az 1990-es években olyan folyamatot indított be, amilyen a tizenharmadik századi tatárjárás óta nem fordult elõ: a megállapodott (established) államiság egészének átfogó és visszafordíthatatlannak tetszõ összeomlását. Míg a bien-pensant ("helyesen gondolkodó", illedelmes) nyugati sajtó naponta távoli országok diktatúráinak fenyegetéseirõl siránkozik, addig általában elfeledkezik a hatalom nélküli vezetõk keménylegény dumája mögött meghúzódó valóságról, vagyis arról, hogy senki nem akar nekik engedelmeskedni. A régi, korhadó és népszerûtlen nemzetállam - a mai napig az egyetlen intézmény, amely polgárjogokat képes volt biztosítani, csöppnyi szociális segítségnyújtást, valamiféle védelmet a kalózbandák és harácsoló, felelõtlen vállalkozói "elitek" erõszakosságával szemben -, vagy kihalt, vagy ki sem alakult a világ szegényebb tájékainak nagy részén. A szubszaharai Afrika országainak többségében és az egykori Szovjetunióban nemcsak a menekülõk, hanem az egész népesség "államtalannak" ("hontalannak": stateless, heimatlos, apatride) nevezhetõ. Több évtizedes szédült iparosítás (ld. a vízi erõmûvek rémtörténetét mindenfelé a harmadik világban és a volt keleti tömbben, vö. Arundhati Roy könyvével az indiai vízügyi katasztrófáról) után visszatérni az önellátó gazdálkodáshoz ("túlélési gazdálkodás", subsistence economy) és a "természetes" cserekereskedelemhez, olyan környezetrombolás közepette, amelyben a banditizmus látszik a társadalmi szervezõdés egyetlen hatékony módszerének, igazán semmi értelme. Afrika és a volt szovjet Eurázsia lakói nem a túl nagy, hanem a hiányzó állam miatt haldokolnak.

A fölszabadítási mozgalmak hagyományosan kivétel nélkül a megcsontosodott kiváltságok ellen irányultak. Az egyenlõség mindig az uralkodói csoportok költségén valósult meg: a szekularizáció az egyházfejedelmek hatalmát csökkentette, a szociális törvénykezés csökkentette a pénzemberek (the moneyed interest) profitját, az általános szavazati jog eltörölte a földbirtokos arisztokrácia és a noblesse de robe tradicionális politikai osztályát, a kommersz popkultúra diadalmasan lesöpörte a haladó értelmiség ideológiai elõjogait, az ingázók társadalmának horizontális mobilitása és az elõvárosok elterpeszkedése véget vet a helyi szintû pártpolitizálás uralmának, a fogamzásgátlás és a fogyasztói hedonizmus fölszámolja a család patriarchális rendjét: veszteség is, nyereség is. Minden lépés a nagyobb szabadság felé csorbítja valakinek a kiváltságait, a változással járó fájdalomról nem is szólva. Elgondolható volt, hogy a törvényen kívüli és kiszolgáltatott, elnyomott alsóbb néposztályokat gazdasági, politikai és erkölcsi kereszteshadjáratokkal sikerült földszabadítani; volt valaki, akitõl el lehetett venni az ebül szerzett jószágot. Ezt a jószágot pedig szétosztották volna a lakosság arra legérdemesebb csoportjai közt, amelyek ezért cserébe szilárdabb társadalmi összhangot, politikai nyugalmat és biztonságot kínáltak a népszerûtlen, privilegizált eliteknek, s így enyhültek volna az osztályok közötti villongások. Hatalmat kínálni a népi osztályoknak azt jelentette, hogy ezek társadalmi érdekeltségre tettek szert, miközben a stabilitásban és a politikai cselekvõképességben az egyre kevésbé forradalmi proletariátus egyre inkább közérdeket látott. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos uralkodó rétegek az évszázados konfliktus és fájdalmas lemondások után megkötötték a szociáldemokrata alkut. Ilyen fölszabadító mozgalom, akár erõszakos, akár békés, ma elképzelhetetlen a föld rabjai számára.

Senki nem zsákmányolja ki õket. Nincs kisajátítható extraprofit, sem értéktöbblet. Nincs monopolizálható társadalmi hatalom. Nincs kultúra, amelynek dominanciát (uralmat) lehetne vagy kellene szerezni. Az új államtalan társadalmak szegényei - a "homogén társadalom" szempontjából - teljesen fölöslegesek. Nem kizsákmányolják, hanem elhanyagolják õket. Nincs túladóztatás, mert nincs bevétel. Nem lehet szó a kiváltságok újraelosztásáról, nincsenek kiváltságok, kivéve azokat, amelyeket átmenetileg egyszer-egyszer géppisztollyal sikerült kiharcolni.

A kiéheztetett populációknak nem kínálkozik más kiút emberinek aligha nevezhetõ körülményeik közül, mint elmenni. Az ún. centrum, amely távolról sem zsákmányolja ki a perifériáját, csak arra törekszik, hogy a külföldi és rendszerint színesbõrû nincsteleneket távoltartsa (a jelenséget eufemizmussal "demográfiai nyomásnak" nevezik), továbbá, hogy a gazdag országok határain félelmes sorompókat állítson, miközben nemzetközi pénzügyi bürokráciánk további deregulációt, liberalizációt, kevesebb államot és kevesebb kormányt javall olyan országoknak, ahol nincs állam és nincs kormány, és amelyek épp ezért pusztulnak el.

A "humanitárius háborúkat" azért vívják, hogy a menekülõ tömegek ne özönöljenek be hozzánk, és ne dugaszolják el a Nyugat enélkül is szétesõben lévõ jóléti rendszereit. A mai világban kizárólag a mûködõ nemzetállam honpolgársága révén lehet jóllakni. Ám ez az állampolgárság csak nagyon kevesek kiváltsága. A fölvilágosodás az állampolgárságot minden emberi lény szükségszerû és "természeti" állapotába vette föl, és ez most visszájára fordult. Az állampolgárság egykor nemzeteken belüli privilégium volt. Napjainkban némely nemzetek legtöbb tagjának a kiváltsága. Ezt a nagyon ritka kiváltságot ma csak a virágzó tõkés nemzetállamok lakói élvezhetik, miközben a világ népességének többsége még csak nem is törekedhet a honpolgári állapotra, és az állam elõtti (törzsi, vérségi) védelem relatív biztonságát is elveszítette. Az állampolgárság (az egyénre ruházott hatalom és méltóság jól szervezett egalitárius politikai intézmény keretein belül) és a politika alatti emberiség kettészakítása ma már hiánytalan, a fölvilágosodás mûve visszavonhatatlanul elveszett. A posztfasizmusnak nem kell állampolgárnak nem minõsülõ alattvalóit marhavagonokba terelnie ahhoz, hogy meghaljanak, épp ellenkezõleg: meg kell akadályoznia, hogy további nem-állampolgárok arra a vonatra szálljanak fel, amely a túlcsorduló kukák boldog világa felé robog. A posztfasiszta mozgalmak a termelékeny hasznosság "homogén" világszemléletének alapján mindenütt, de különösen Európában bevándorló-ellenes mozgalmak. Nem egyszerûen faji és osztálykiváltságokat védelmeznek a nemzetállamon belül (azt is teszik), hanem a gazdag nemzetállamon belül univerzális állampolgárságot védik a minden emberi lény virtuális-univerzális honpolgárságával szemben, amely nincs tekintettel földrajzra, anyanyelvre, fajra, felekezetre, szokásokra. Az "emberi jogok" közkeletû fogalma megvédheti az embereket a zsarnok jogtalanságától, de nem óvhatja meg a kormányzás hiányának (no rule) törvénytelenségétõl.

A posztfasizmus alfajai

Sokszor megfeledkeznek arról, hogy korunk globális kapitalizmusa másodkiadás. Az 1914 elõtti, valutaszabályozók nélküli (pl. aranyalapon nyugvó) és szabadkereskedelmi kapitalizmusban, mikor a világon még nem volt vízum, sem munkavállalói engedély, amikor vállalatok anélkül szállítottak hadianyagot az ellenséges csapatoknak, hogy a kormány és a sajtó csak egyet is nyivákolt volna, a tõke és a munkaerõ szabad áramlása elõtt többé-kevésbé nyitva állt az út (lehet, hogy egyenlõtlenebb, de szabadabb világ volt). Evvel összehasonlítva mindazt, amit ma "globalizációnak" szoktak hívni, igen szerény vállalkozás azoknak az etatista és dirigista jóléti nemzetállamoknak a fokozatos és félénk lebontása, amelyek a régimódi szociáldemokrácia egalitárius alkujára épültek; annak a szociáldemokráciának az alkujára, amelynek (a modern nemzetek gerinceként felfogott) választói tábora, a rust belt, fémipari munkásosztály széthullik darabokra. A globalizáció szabaddá tette a tõkeáramlást. A spekulációs tõke mindenütt megjelenik, ahol a befektetés "ésszerûnek" tetszik; általában olyan területeken, ahol alacsonyak a bérek, és a szakszervezetek meg a környezetvédõ mozgalmak nem túl harciasak. A munkaerõnek, nem úgy, mint a tizenkilencedik században, nem jár ki ugyanez a szabadság. Spiritus flat ubi vult, a tõke oda megy, ahová akar, pillanatnyilag leginkább a cybertérbe, de a munkaerõ szabad áramlását merev nemzeti szabályozással nehezítik. Az áramlás mindvégig egy irányú: a tõke erõsítheti pozícióját, ám a munkaerõ - fõként a periféria szegény országainak gyönge minõségû és alacsony hatékonyságú munkaereje - nem. Tõkének dereguláció, munkaerõnek szigorú szabányozás.

Amennyiben a munkaerõ megreked a periférián, be kell érnie a sweatshops (az ún. "izzasztók", Latin-Amerikában: maquila­doras) éhbérért végzett robotjával. A bármiféle kísérletet a magasabb fizetésért vagy a jobb munkafeltételekért nem erõszakkal, sztrájktörõkkel, vagy katonai államcsínyekkel fojtják el, hanem a tõke csöndes menekülésével, miközben homlokát ráncolja a pénztõke és nemzetközi meg nemzeti bürokráciái, amelyek majd eldönthetik, hogy ki érdemelte ki a támogatást vagy az adósságelengedést. Hogy Albert O. Hirschmant idézzük: szólni (mármint tiltakozni) lehetetlen, sõt, értelmetlen, csak a kivonulás, az exodus marad, és ezt a posztfasizmus föladata megakadályozni.

Nem is történhetett másként, mint hogy az új újbaloldal (a The New Republic "tébolyultnak" nevezi) az osztályharc helyett az emberi jogok jelszavait választotta. Ha belepillantunk a Die Tageszeitung (vagy taz), az Il Manifesto, a Rouge vagy a Socialist Worker (London) számaiban, azt találjuk, hogy elsõsorban menedékjog-igénylõkrõl, (legális vagy illegális, sans-papiers) bevándorlókról, "önkényes" lakásfoglalókról (squatters) hajléktalanokról, cigányokról és hasonlókról írnak. Ezt a taktikát az univerzális állampolgárság szétesése, az akadálytalan globális tõkemozgások, az új technikai eljárások munkásokra és fogyasztókra gyakorolt hatása, valamint a globális szubproletariátus lassú halála kényszeríti rájuk. Ezenkívül szembe kell nézniük a legbrutálisabb osztálypolitika újjáéledésével a Tony Blair-féle Harmadik Út alakjában. A neo-neoliberális állam hivatalosan visszavonta kötelezettségeit a "heterogén", nem termelékeny populációk és csoportok iránt. Hogy a workfare (a közmunka ellenében, a minimálbér alatt folyósított munkanélküli-segély) pedagógiai "gondolata" (Clinton, Blair) a munkanélküliséget burkoltan bûnnek mondja ki; hogy a segélyre szorulókat "a nép ellenségeinek" tekintik; hogy a szociális támogatást adókedvezményre váltják, amibõl következõen akik nem érik el az adókötelezettség alsó határát, nem minõsülnek segélyre érdemesnek; hogy a jövedelempótló támogatást az "illetékes hatóságok" által megfelelõnek tartott családformáktól, együttélési szokásoktól és lakáskörülményektõl teszik függõvé; az underclass fogalmának növekvõ etnicizálása, rasszosítása és szexualizálása; hogy a társadalmi szolidaritás helyét az etnikai vagy faji szolidaritás veszi át, hogy a másodosztályú állampolgár fogalmát nyíltan elismerik; hogy a rendõrség hallgatólagosan mint fajvédelmi erõ léphet fel; hogy az emancipáció gondolatát az érdemes szegénynek (the deserving poor) juttatott privilégiumok (úgymint EU-, OECD- vagy WTO-tagság) eszményére cserélik; és hogy az EU bõvítése elleni racionális érveket rasszista/etnicista uszítássá változtatják - mindez az állampolgári, egyben emberi közösséget megbontó posztfasiszta stratégia része, az állampolgárság faj, osztály, felekezet, kultúra és etnicitás szerinti adományozásának vagy megtagadásának fölújított gyakorlata.

A legalsóbb osztályok (az underclass) megkettõzése (a globális underclass külföldön plusz a "heterogén" semmirekellõk itthon), az underclass egyik ("hazai") részének szembeállítása a ("külföldi") másikkal, amely persze az ellenség: ez adja a posztfasizmusnak eddig hiányzott populista (népi) dimenzióját. Nincs kegyetlenebb ellensége a bevándorló "vendégmunkásnak" vagy menedékesnek, mint a hanyatló lumpenproletariátus, amely nyilvánosan a futballpályák keménymagjának szélsõjobbos huligánjai között mutatkozik meg. Megeshet, hogy a lagertõl lerészegedõ tahók nem tudják, hogy a lager nem csak egy olcsó európai sörfajta, hanem a koncentrációs tábornak is a neve. Attól még a tudattalan szójáték metaforikus - ha nem szimbolikus - erejû.

A közép újfajta szélsõségességével állunk szemben. Ez az újfajta szésõségesség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, elõdeitõl eltérõen nem fenyegeti a "homogén társadalom" közönségén (constituency) belüli liberális és demokratikus hatalomgyakorlást (rule). A kettévágott közösségben a szabadság, a biztonság, a prosperitás egészében zavartalan, legalábbis a termelõ és nemzõ többségen belül, amely némely gazdag országokban a fehér állampolgárok összessége. A "heterogén", rendszerint faji kisebbségeket nem üldözik, csak elhanyagolják, margi­nalizálják, arra kényszerítik, hogy a többségi társadalom életmódjától teljesen idegen módon éljenek (ami persze olyakor minõségben többet jelenthet a többség puszta munka- és egészségmániájánál és mértéktelen fogyasztásánál, pl. "úgy berúgni, mint egy lord" ma már szubproletárhoz és nem fõúrhoz, pláne nem polgárhoz illõ szokás). A kábítószer, amelyrõl egykor azt hitték, hogy tágítja és megemeli a tudatot, alig-alig pacifikálja azok semmittevését, akiken a társadalom nem kíván segíteni, sem embertársként elismerni õket. A legalsó rétegek "dionüszoszi" szubkultúrája tovább torzítja a kettéhasadt társadalmat. A nincstelenek politikai részvétele szóba sem jöhet, ehhez nincs külön szükség a szavazati jog korlátozására. Eltekintve a kezdõ és erõtlen (új új-) baloldali radikalizmustól, amely olyan eltávolodott és elszigetelt, mint a tizenkilencedik század második felének anarchoszindikalista mozgalma, senki sem kívánja ügyüket képviselni. Hiányoznak azok a fogalmi szerszámok (conceptual tools), amelyeket a múltban a demokratikus és libertárius szocializmus kínált, a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsõségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényû emberi jog volna. Elismerem, hogy a névválasztás goromba, de evvel is igyekeztem a figyelmet fölhívni a nyilvánvaló igazságtalanságra. A posztfasizmus rettenetes történelmi elõdével csak itt-ott mutat folytonosságot. Természetesen a közép- és kelet-európai antiszemitizmus nem sokat változott, de nem középponti jelentõségû. Mivel a posztfasizmus csak ritkán ölt mozgalmi jelleget, inkább csak közállapot, amelyet gyakran ún. balközép kormányok menedzselnek, ezért intuitív meghatározása bajos. A posztfasiszták nem totális engedelmességrõl vagy fajtisztaságról szoktak beszélni, hanem az információs szupersztrádáról.

Mindenki ismeri azt az ösztönös dühkitörést a zárt ajtó láttán. Márpedig most több tízmillió éhezõ ember rázza a kilincset. A gazdag országok még rafináltabb zárakon törik a fejüket, eközben õk is egyre dühösebbek a kint várakozó betolakodókra. E düh részben újjáéleszti a náci és fasiszta Gedankengut-ot ("eszmekincs"), ami indokolt viszolygást fog kiváltani. A posztfasizmus azonban nem korlátozódik a korábbi tengelyhatalmakra és lelkes excsatlósaikra, legyen ez az alváltozat bármilyen förtelmes és ijesztõ. A kelet-európai cigányokat (romák és szintik, hogy a politikailag korrekt elnevezést használjuk) egyszerre üldözi a helyi csöndbiztosság és a lakosság, ezért igyekeznek "a szabad Nyugat" felé menekülni. A Nyugat erre vízumkorlátozást vezet be a kérdéses országokkal szemben, hogy így akadályozza meg a tömeges menekültáradatot, és a kelet-európai országokat ünnepélyesen az emberi jogok tiszteletére szólítja föl. A hazai rasszizmus helyét átveszi a globális neoliberalizmus, és mindkettõ a gyorsan rasszosodó, etnicizálódó hatalmon/uralmon nyugszik.

A multikulturális válasz csak az impotencia elkeseredett beismerése: a közszféra, a közügyek etnicizálódásának elfogadása - humánus és jószándékú kis gellerrel. Ezek a válaszok a vereséget vallják be, és az embertelent próbálják emberivé tenni. A terep, melyet a posztfasizmus választott, és amelyen a liberálisok igyekeznek vele megbirkózni, éppenséggel kedvenc területe, az etnikai hovatartozásé. Ez rendkívül kedvezõtlen pozíció. Ha nem sikerül a globális kapitalizmus problémáit újszerû módon megközelítenünk, a csatát bizonyosan el fogjuk veszíteni.

Az új típusú kettõs állam mindezek ellenére él és virágzik. Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthetõ. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a "homogén társadalom" lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdõ fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegzõdései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvûbbé válni. A baj az, hogy keveseké.

(Megjelent a Boston Review 2000. nyári és - rövidebb változatban - az East European Constitutional Review 2000. õszi számában, közölte a The Australian Financial Review. Megjelent, ill. sajtó alatt van több más nyelvû fordítása. Fordította: Battyán Katalin és a szerzõ az angol eredetibõl.)

Jegyzetek

¹ Néhány érdekesebb angol cikk a legutóbbi fejleményekrõl: Harry Ritter, "From Habsburg to Hitler to Haider," German Studies Review, Vol. XXII, No. 2, 1999 május, pp. 269-284.; Jan Müller, "From National Identity to National Interest: The Rise And Fall of Germeny's New Right," German Politics, Vol. 8, No. 3, 1999 december, pp. 1-20.; Michael Mickenberg, "The Renewal of Radical Right," Government and Opposition, 2000 tavasz, Vol. 35, No. 2, pp. 170-188.; Jacob Heilbrunn, "A Disdain for the Past: Jörg Haider's Austria," World Policy Journal, Vol. XVII, No. 1, 2000 tavasz, pp. 71-78. Vö. Tamás Gáspár Miklós: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22., T. G. M.: "Sírrablók és halottgyalázók", Magyar Hírlap, 1999. november 16., T. G. M.: "Testvérünk, Haider", Népszabadság, 2000. február 5., T. G. M.: "A nemkívánatos osztrák", Népszava, 2000. február 25.

² Vö. G. M. Tamás, "Ethnarchy and Ethno-Anarchism" in: Social Re­search 63 (1996 tavasz), pp. 147-190.; idem., "The Two-Hundred Years War" in: Boston Review, 1999 nyár, pp. 31-36. [Magyarul: "Etnarchia és etnoanarchizmus", Világosság XXXIX, 1998/8-9.; T. G. M.: Törzsi fogalmak, I, Bp.: Atlantisz, 1999, 303-346.; "A kétszáz éves háború", Beszélõ, 1999. július-augusztus, 28-41.]

³ Michael Mann, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing," New Left Review 235, 1999 május-június, pp. 18-45.

⁴ Lásd Mark Neocleous, "Against Security," Radical Philosophy 100, 2000 március-április, pp. 7-15. és ugyancsak tõle Fascism (Burkingham: Open University Press, 1997). A szociális állam (l'état social) büntetõ állammá (l'état pénal) fejlõdésére rávilágít még Pierre Bourdieu.

⁵ Georges Bataille: "The Psychological Structure of Fascism" [La Critique sociale, 1933 november], in: Visions of Excess, ed. Allan Stoekl (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1993), pp. 137-160.; A "tömeg és erõszak" kérdésrõl ld. Étienne Balibar: Spinoza and Politics (London: Verso, 1988), pp. 105., 115-116 et passim, vö. Gilles Deleuze, Spinoza, Practical Philosophy, (San Francisco: City Lights, 1988). [Tkp. Spinoza et la politique, Párizs: PUF, 1985; Spinoza, Philosophie pratique, Párizs: Minuit, 1981.] Bataille fasizmus-elméletének érdekes liberális bírálata: Susan Rubin Suleiman tanulmánya: "Bataille in the Street", in: Bataille: Writing the Sacred, ed. Carolyn Bailey Gill (London: Routledge, 1995), pp. 26-45. A Bataille-kritikát nyilván az antisztálinista, forradalmi ultrabal kontextusán belül kell értelmezni. Bataille, Souvarine, Simone Weil és a titokzatos Laure (Colette Peignot) két kötetnyi levelezése: Laure: Une rupture, 1934, ed. Anne Roche, Jérõme Peignot (Paris: Editions des Cendres, 1999) és Georges Bataille: L'Apprenti sorcier, ed. Marina Galletti (Paris: Editions de la Différence, 1999). Még egy radikális fasizmuskritika a harmincas évekbõl: ld. Polányi Károly "The Essence of Fascism" in: Christianity and Social Revolution, ed. J. Lewis, K. Polányi, D. K. Kitchin (London: Gollancz, 1925), pp. 359-394. [Magyarul: "A fasizmus lényege", in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, pp. 295-337.]

⁶ op.cit., p.194. A fasizmus-esszé két érdekfeszítõ vázlata: Cet Aspect religieux manifeste..." és "En effet la vie humaine...", in: Georges Bataille: Oeuvres completes, II (Paris: Gallimard, 1970), pp. 161-164. Vö. Antonio Negri elmélete a hatalmi ágak és a komplex hatalom viszonyáról: Insurgencies (Minneapolis: Minnesota University Press, 1999), pp. 1-36, 111-128, 212-229.

⁷ A Bataille és Carl Schmitt közötti párhuzamról ld. Martin Jay: "The Reassertion of Sovereignty in a Time of Crisis: Carl Schmitt and Bataille", in: Force Fields (New York: Routledge, 1993), pp. 49-60. Vö. Bataille Sovereignty címû esszéje, The Accursed Share vols. 2-3. (New York: Zone Books, 1933), Vol. IIa&III. [Tkp. La Part maudite, Párizs: Minuit, 1967. Bataille összes mûveit a Gallimard adja ki.]

⁸ Ld. Jean Piel: "Bataille and the World", in: On Bataille: Critical Essays, ed. Leslie Anne Boldt-Irons (Albany: SUNY Press, 1995), pp. 95-106.

⁹ Ernst Fraenkel: The Dual State [1941], (New York: Octagon, 1969). Vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution (Garden City, N.Y.: Anchor Doubleday, 1967), "The Third Reich and Business" c. fej., pp. 113-151.

¹⁰ Ernst Fraenkel, op.cit., p. 153.

¹¹ Vö. G.M.Tamás: "Democracy's Triumph, Philosophy's Peril", Journal of Democracy, Vol. 11, No. 1, 2000 január, pp. 103-110. A hagyományos politika riasztó alternatíváiról: ld. Jacques Ranciere: La Mésentente (Paris: Galilée, 1995), pp. 95-131.

Forrás: Eszmélet folyóirat