A felszabadítás-teória csődje

  A magyar '56 és a nagyhatalmak

A magyaroknak történelmük során elég lehetőségük lett volna megtanulni a politikai realizmus egyszerű leckéjét: birodalmi erőkkel nem lehet büntetlenül szembeszállni. 1956-ban mégis újból felkeltek, hogy szembeszálljanak az idegen uralommal. A történelem ritkán szolgáltat példát arra, hogy kisállamok sikeresen ellenszegülnek a nagyhatalmaknak. A siker ilyenkor a többi nagyhatalom támogatásán múlik. A következőkben megkíséreljük körvonalazni, hogy milyen érdekek befolyásolták a nagyhatalmak cselekedeteit az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban.

 

Magyarország 1956-ban névleg független állam volt, a politikai valóság azonban mást mutatott. 1947 végére az ország a kommunisták uralma alá került, akik Sztálin akaratának feltétlen kiszolgálói voltak. A párt egyeduralma, melyet a Szovjetunió politikai elszántsága és katonai ereje támogatott, orosz hegemonikus érdekeket szolgált. Kétoldalú szerződések sora, majd 1955-től a Varsói Szerződés teremtette meg a törvényesség látszatát az alárendelt államokban. Magyarország a szovjet uralmi szféra részévé vált, ami egyrészt védőbástyát jelentett a feltételezett német revánspolitika és a nyugati imperializmus ellen, másrészt demonstrálta a leninista rendszer exportálhatóságát és fölényét.

Ez a helyzet azt jelentette, hogy Magyarország érzékennyé és fogékonnyá vált a Sztálin halála utáni változásokra, valamint a Kremlben folyó hatalmi harcokra. A magyar uralkodó elit egyre inkább demoralizálódott: a sztálinista Rákosi Mátyás arra kényszerült, hogy megossza hatalmát a reformer Nagy Imrével, aztán visszatért a névleg osztatlan hatalomhoz, majd végül 1956 júliusában a szintén keményvonalas Gerő Ernőnek adta át a helyét. A szovjetunióbeli desztalinizáció és a titoizmus nyilvánvaló legitimálása egyszerre ébresztett reményt és bizonytalanságot Magyarországon. A békés egymás mellett élés nyelvezete, valamint Ausztria függetlenségének a helyreállítása a vasfüggönyt átjárhatóbbnak tüntette föl. A kommunista diktatúra elnyomásának csökkenése felszabadította a reformokért és nemzeti függetlenségért harcoló társadalmi erőket.

A desztalinizáció első jelentősebb próbatételére 1956 júniusában Lengyelországban, a poznani munkástüntetéssel került sor. A szovjet Politbürót megrettentette lengyel elvtársaik nyilvánvaló kiállása a nacionalizmus mellett. Október 19-én Varsóban a fokozódó konfrontáció során a szovjet vezetők ennek ellenére elfogadták a lengyelek ígéretét, hogy hűek maradnak a leninizmushoz és a Szovjetunióhoz. Vajon a szovjet blokk államközi kapcsolatainak megreformálásához szükségük volt a lengyel modellre?
Bár a lengyel válságot hatástalanították, a poznani események mégis gyengítették Hruscsov reformista csoportjának pozícióját a szovjet vezetőségben, mely már a Titóhoz való közeledés kérdésében is megosztott volt. (Szeptember elején a Kreml üzenetet küldött kelet-európai csatlósainak, óva intve őket Jugoszlávia példájának túlzott követésétől, sőt azt is megkérdőjelezte, hogy Tito egyáltalán "bona fide" kommunistának tekinthető-e. Október közepén viszont Gerőt, a megrögzött magyarországi sztálinistát utasították Moszkvából, hogy utazzon Belgrádba, és béküljön ki a jugoszláv vezetővel.)

A lengyel helyzet � a sikeres ellenszegülés példája � felvillanyozta mind a kommunista reformereket, mind az antikommunistákat Magyarországon. Négy nappal a varsói megegyezés után kitört a forradalom, mely a szovjet dominancia számára az addigi legnagyobb kihívást jelentette. A Kreml első válasza az új krízisre a rögtönzött alkalmazkodás iskolapéldája volt. Azonnal fölvonultatták a szovjet csapatokat, hogy "baráti segítséget" nyújtsanak Magyarországnak, ám Hruscsov abba is beleegyezett, hogy Nagy Imrét visszahelyezzék a miniszterelnöki székbe. Október 24. és 26. között Anasztaz Mikoján és Mihail Szuszlov, a Politbüró tagjai Budapesten tanácskoztak a magyar pártvezetőkkel. Megerősítették, hogy a Kreml egyrészt Nagy Imrét támogatja � mint megfelelő embert a rend helyreállítására �, másrészt a "centrista" Kádár Jánost, akit a pártvezetői posztra jelöltek Gerő helyett. A küldöttek éppúgy hozzájárultak a megszakított 1953-as "új szakasz" irányvonalához való visszatéréshez, mint a szovjet csapatok kivonásáról folyttott tárgyalásokhoz. A Kreml hajlandóságot mutatott arra, hogy pártfogolja a lengyel minta átvételét Magyarországon � mely engedményeket jelentett volna a nemzeti érzékenység terén, gazdasági reformokat, valamint a hatalmi terror enyhítését �, de hajlíthatatlan volt a párt monopolhelyzete és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok terén. Hruscsov "politikai megoldásban" reménykedett, bár Veljko Micunovic, Tito moszkvai követe szerint szkeptikusnak tűnt.

Ezek a "kísérleti jellegű" feltételek megfeleltek a Nagy Imre-féle óvatos reformpolitikának. Ám a forradalom lendülete hamarosan arra késztette Nagyot, hogy eleget tegyen a forradalmárok sokkal radikálisabb követeléseinek. Október 27-én bevett néhány nem kommunistát a kormányába, és két nap múlva feloszlatta a titkosrendőrséget. Moszkva továbbra is jóváhagyást színlelt, miközben kinyilvánította, hogy sürgősen el kell fojtani az "ellenforradalmi" tevékenységet. Az előzékeny külszín mögött a szovjet vezetést mély megosztottság jellemezte. Hruscsovot sebezhetővé tette az, hogy a desztalinizációs kampány veszélybe sodorta a Szovjetunió stratégiai pozícióit Kelet-Közép-Európában. Kína ekkor még elfogadott ideológiai partnernek számított, és Liu Sao-csi Moszkvában azt tanácsolta Hruscsovnak, tartózkodjék az erőszak alkalmazásától.

Október 31-én a Pravda hivatalos nyilatkozatot tett közzé, mely kedvezően értékelte a magyarországi fejleményeket, és jelezte, hogy a Szovjetunió kész felülvizsgálni a szovjet csapatok állomásoztatását Magyarországon és Romániában. Az ezt követő események fényében ezt a békülékeny kijelentést előre kitervelt megtévesztésnek tarthatnánk, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy a pillanatnyi megegyezési készséget tükrözte, amelyet azonban hamarosan elutasítottak a Politbüróban. De Mikoján és Szuszlov október 30-án Budapesten még előzékeny volt. Egyetértettek a magyar javaslattal, hogy töröljék el az egypártrendszert, állítsák vissza az 1945-ös koalíciós kormányt, és távozzanak a szovjet csapatok. Még Magyarország Varsói Szerződés-beli tagságának újratárgyalására is nyitottnak mutatkoztak.

A végzetes határozatot a forradalom leveréséről a legnagyobb valószínűség szerint október 30-án hozták, s amikor Mikoján visszatért Moszkvába, tájékoztatták, hogy távollétében eldöntötték a kérdést. Mikoján követelte, hogy hívjanak össze egy másik gyűlést, mely újra fontolóra venné a határozatot. Hruscsov visszautasítása olyannyira felháborította, hogy öngyilkossággal fenyegetőzött. Ekkor azonban már áramlottak Magyarország felé a szovjet csapatok. November elsején Hruscsov és társai is úton voltak, hogy "tanácskozzanak" lengyel elvtársaikkal Bresztben, valamint a bolgár, csehszlovák és román pártvezetőkkel Bukarestben. Az utóbbiak közül senki sem adott hangot a magyarországi fejlemények iránti rokonszenvének.

Ugyanezen a napon Nagy Imre � miután tudomást szerzett a csapatmozgásokról � eredménytelen vitát folytatott Jurij Andropov nagykövettel. Andropov megpróbálta lebeszélni arról, hogy Magyarország ügyét az ENSZ elé vigye, de nem tudott elfogadható magyarázatot adni a katonai előkészületekre. Nagy Imre � miután meggyőződött arról, hogy a szovjet vezetők félrevezették � megszerezte a párt végrehajtó bizottságának és a kormánynak a jóváhagyását ahhoz, hogy bejelentse Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Ugyanezen a napon Kádár � néhány órával azután, hogy közölte Andropovval, ha szükséges, kész akár harcolni is a szovjet tankok ellen � hagyta magát rábeszélni az átállásra, és az oroszok kicsempészték Magyarországról. A kocka el volt vetve.

A következő három napon a kormány és a politikai élet demokratizálása tovább tartott, míg a Szovjetunió folytatta a megtévesztés taktikáját. Nagy Imre bízott abban, hogy a világ közvéleménye elrettenti a Kreml urait a Magyarország elleni támadástól, és valóban, november 3-án előzetes szerződést kötöttek a szovjet csapatok kivonásának feltételeiről. De az oroszok még aznap éjszaka letartóztatták a magyar tárgyaló feleket, a szovjet erők pedig megindították döntő támadásukat. Kádár "forradalmi munkás�paraszt" kormánya, melyet az oroszok hívtak össze sebtiben Ungváron, üdvözölte a magyarok erőszakos "megszabadítását" a "reakciós" erőktől. Bár a Nagy-kormányt az alkotmányos előírásoknak megfelelően nevezték ki, az epizódot a hivatalos nyelvezet a történelmileg regresszív "ellenforradalomként" bélyegezte meg.

Az ezt megelőző napon Hruscsov és Georgij Malenkov Brioniba utazott, hogy határozatukhoz Tito jóváhagyását kérjék. Mivel a Szovjetunió teljességgel elszigetelődött a magyar néptől, nem volt más választása, mint a nagyszabású erődemonstráció. Igazolásul Hruscsov azt hozta fel, hogy Magyarországon kommunistákat öltek meg. Nagy Imre az ENSZ-hez fordult, és Magyarországon a kapitalizmus restaurációja fenyegetett. Közölte, hogy Magyarország elvesztése a desztalinizáció végét jelentené, s azt állította, hogy a Nyugat arra ösztönözte a magyar emigránsokat, szítsanak ellenforradalmat. Tito vonakodva ugyan, de áldását adta az akcióra.

Hruscsov okfejtése persze csak szépíteni akarta azt a tényt, hogy a Szovjetunió nem volt hajlandó lemondani uralmi szférája feletti befolyásáról. Hruscsovot az a vád érte nála dogmatikusabb kollégái � például Molotov és Kaganovics � részéről, hogy az ő irányvonala sodorta veszélybe a Szovjetuniót és a párt érdekeit. Semmi okunk nincs azonban feltételezni, hogy Hruscsov hajlandó lett volna a csatlós államok nemzeti érdekeinek elfogadására. A kibékülés Titóval hitelt adott a békés egymás mellett élés szovjet mítoszának, de a "nem illeszkedés" jugoszláv modelljének átvétele Kelet-Európa többi részében a Szovjetunió biztonsági rendszerének összeomlásához vezetett volna. Ráadásul Magyarország nyilvánvalóan nemcsak azt választotta, hogy kilép a Varsói Szerződésből, hanem azt is, hogy Jugoszláviával ellentétben lerombolja a leninista politikai rendszert és visszaállítja a vegyesgazdaságot.

Az ilyen radikális változás elfogadása gyöngítette volna a Szovjetunió stratégiai helyzetét Európában, és súlyosan károsította volna nagyhatalmi megítélését. A Szovjetunió � amint azt Hruscsov Titóval közölte � nem engedheti meg magának, hogy "ostobának vagy gyengének" látsszék. Ilyen körülmények között a magyar felkelés egybeesése a szuezi válsággal és az amerikai választásokkal � ami történelmi véletlen � valószínűleg nem volt döntő hatással a szovjet vezetésre.

A másik szuperhatalom magatartása a szovjet csatlósállamokkal szemben a posztsztálini érában még inkább ambivalens volt. A "rab nemzetek" felszabadítása az amerikai külpolitika félig őszinte, félig propagandisztikus célja maradt. Ugyanakkor a legtöbb politikus úgy vélte, hogy az Egyesült Államoknak nincs ereje ahhoz, hogy radikális változást érjen el a régióban, és nem kell lázadásokat provokálnia, mivel reakciója nem különbözhetne az 1953-as berlini felkelésre adott válaszától. Amerika szövetségesei sem voltak elragadtatva a felszabadítás gondolatától: a genfi csúcsértekezlet egyik jelentése meg is jegyezte, hogy Anglia és Franciaország "a csatlós államok kérdésében nem osztja mély meggyőződésünket".

Eisenhower elnök a visszarendeződés lehetőségének kérdésében mindig szkeptikusabb volt, mint külügyminisztere (és az utóbbinak a bátyja, Allen Dulles, a CIA vezetője). Mindamellett a szovjetek újbóli közeledése Jugoszlávia felé és Hruscsov desztalinizációs irányvonala reményeket ébresztett Washingtonban. 1956 tavaszára Dulles nyíltan támogatta azt, hogy a szovjet csatlósok átvegyék a Tito-féle nemzeti kommunizmust, s a médiapropaganda ezt a buzdító üzenetet közvetítette a vasfüggönyön túlra. Júniusban Dulles már azt nyilatkozta a Szenátus Külföldi Kapcsolatok Bizottságának, hogy "Hruscsov kötéltáncot folytat, és ha nyomást tudunk gyakorolni, [...] nagymértékben szétzilálódhat a nemzetközi kommunista szervezet gépezete".

Mindeközben a CIA egyre határozottabb tervekkel állt elő, hogy katonai jellegű kiképzést nyújtson a kelet-európai menekülteknek Nyugat-Németországban. A hadművelet fedőneve: "Vörös zokni, vörös sapka hadművelet" (Operation Red Socks � Red Cap) volt. A felszabadítást lényegében egy "evolúciós" folyamatként képzelték el, mely az elszigetelés politikájának alapfeltevésén nyugodott: a szovjet rendszer magában hordozza önmaga megsemmisítésének magvait. Ha a Nyugat fenntartja saját védelmét, előmozdítja gazdasága prosperitását és gátat vet a kommunizmus terjedésének, végül győzelemre jut. Eközben szerény eszközöket is alkalmazni kell a kommunista kísérlet megbuktatásának felgyorsítása érdekében. Mindez ésszerű stratégiát eredményezett, ám a kommunista világ változó körülményeihez alkalmazkodó taktika kialakítása nem bizonyult egyszerű feladatnak. Mivel a korai visszarendeződés megvalósíthatatlan volt, a titoizmus elfogadható alternatívának látszott. A lélektani hadviselés útján történő fellazításnak azonban előre nem látható és nemkívánatos következményei lehettek, mint az a berlini felkelés során kiderült. Amikor a nép fellázad elnyomói ellen � legyenek azok saját nemzetéből valók vagy idegenek �, a forradalmi lendület könnyen túllépi a politikai realizmus haárait. És Washington számára soha nem volt kétséges, hogy a csatlós államokban a Szovjetunió joga a változásokat elbírálni. Foster Dulles a lengyel válságról nyilatkozva annak a reményének adott hangot egy televíziós interjúban, hogy az oroszok tartózkodni fognak a katonai akciótól, de azt is hozzátette, bármi történjék, az Egyesült Államok nem fog beavatkozni. A lengyel eredmény, bár kicsit elmaradt a jugoszláv modell mögött, igazolni látszott Dullesnak a nemzeti kommunizmus felé haladó fejlődésbe vetett hitét.

Minden lehető-békés-intézkedést

Bár Washingtont készületlenül érte a budapesti felkelés, Foster Dulles ujjongott, hogy "a kommunizmus hatalmas monolitja málladozik". Két nappal később az elnök is üdvözölte "a magyar nép régi és erős szabadságvágyának újabb kifejeződését", és helytelenítette a szovjet csapatok beavatkozását. Úgy nyilatkozott, hogy az Egyesült Államok minden lehető � békés � intézkedést meg fog tenni azért, hogy segítse a magyarokat. Az amerikai államférfiak mégis inkább arra törekedtek, hogy csillapítsák a szovjetek aggodalmát a Nyugat beavatkozása miatt, egyrészt annak reményében, hogy ez megerősíti a reformer Hruscsov uralmát, másrészt pedig abbéli félelmük miatt, hogy a szovjetek veszélyesen háborúpártivá válhatnak. A külügyminiszter október 27-i dallasi beszédében mindenesetre megismételte, hogy Amerika érdekelt a kelet-európai országok valódi függetlenségében, és kész gazdasági segélyt nyújtani tekintet nélkül a nemzetek által választott társadalmi rendszerre.

A szuezi válság

Az amerikaiak október 26-án és 27-én tárgyalták meg szövetségeseikkel annak lehetőségét, hogy az ügyet az ENSZ elé vigyék. A brit külügyminisztérium helytelenítette egy nemzetközi megfigyelő bizottság felállítását, és inkább azt pártfogolta, hogy a közgyűlés később vegye fontolóra az ügyet, nehogy Magyarországot "felesleges tömeges önpusztításra" buzdítsák. Végül Anglia és Franciaország megegyezett abban, hogy a Biztonsági Tanács elé kell vinni a kérdést, ahol azonban ez meddő viták áldozata lett, és a szuezi válság hamarosan elhalványította a jelentőségét.
Mire Magyarországon kitört a forradalom, elkészültek az Egyiptom elleni angol�francia�izraeli támadás végső tervei, s október 29-én elindították a muskétás hadműveletet. Az összeesküvőket  nem zavarta Dulles tiltakozása, hogy akciójuk csökkenteni fogja a Nyugat esélyeit a szovjetek Magyarország elleni fellépésének megakadályozására. A szuezi válság � amely komolyan megosztotta a NATO-t � Washingtonban és az ENSZ-ben is fontosabbá vált Magyarország ügyénél, állítólag azért, mert mind az Eisenhower-kormányzat, mind Dag Hammarskjöld főtitkár úgy ítélte meg, hogy a szuezi válság alkalmasabb színtér a diplomáciai beavatkozásra. Anglia és Franciaország arra számított, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió semleges marad a szuezi összecsapásban, mivel úgy vélték, a magyar válság elvonja a figyelmüket. Ám mindkét számítás tévesnek bizonyult. Dulles október 30-ának délutánján Eisenhowerral folytatott beszélgetése során megjegyezte: "Micsoda tragédia, hogy éppen amikor az egész szovjet politika összeomlik, a britekel és a franciákkal ugyanaz történik az arab világban!"

A forradalom első hetében Washington tudomásul vette a Kreml és a Nagy Imre-kormány közötti látszólagos egyetértést, és azt remélte, hogy a helyzet a lengyelországihoz hasonlóan stabilizálódik. Egy október 30-ai titkosszolgálati értékelés azonban profetikusan kimondta: "Valószínűtlen, hogy bármely magyar kormány képes lesz a szovjet biztonsági követelések és a magyar nemzeti érzés közötti kompromisszumot megtalálni." Magyarországgal kapcsolatban egyéb lehetőségek is felmerültek. Egy javaslat szerint az Egyesült Államoknak tanácsolnia kellett volna a Szovjetuniónak, hogy támogassa Magyarország és más csatlósok semlegesítését az ausztriai modell szerint, de sem Dulles, sem a Pentagon nem találta megnyerőnek az ötletet. A CIA katonai beavatkozásának terveit pedig az elnök azonnal megvétózta.
A Nemzetbiztonsági Tanács Tervezési Bizottsága bizonyos mértékig mérlegelte a különféle politikai lehetőségeket. A hagyományos katonai beavatkozás nyilvánvalóan kivitelezhetetlen volt. A Bizottság egyik tagja, a CIA-beli Robert Amory azt javasolta, hogy küldjenek ultimátumot a Szovjetuniónak, nagy erejű nukleáris csapással fenyegetve őket azon az útvonalon, amelyen a Vörös Hadsereg Magyarország felé tart. A Nemzetbiztonsági Tanács végül minden erőszakos beavatkozást elutasított az összehangolt leszerelési javaslatokkal, a katonai felszabadítással és a semlegességgel együtt, viszont azt tanácsolta a kormányzatnak, hogy "az egész világon használja ki azokat a propagandalehetőségeket, melyeket a közelmúlt eseményei kínálnak Lengyelországban és Magyarországon". Eszerint a Nyugatnak arra kellett törekednie, "hogy segítse és biztassa azon csatlós államok erőit, melyek az Egyesült Államok céljainak irányába haladnak, és úgy tegyék ezt, hogy ne keltsenek ellenreakciót, amely a Ťliberalizálóť hatások elnyomását eredméyezné". Ezt a figyelmeztetést Washington válaszai, melyeket a forradalom kihívására adott, pontosan tükrözték.

Amikor a Kreml békülékeny nyilatkozata megjelent a Pravdában, a nyugati hírszerző szolgálat már tudott a szovjet katonai előkészületekről. Eisenhower október 31-i nagyszabású nyilvános beszédében elvetette Dulles javaslatát, hogy hivatkozzék a felszabadítás ellenállhatatlan erőire. Az elnök megerősítette, hogy az Egyesült Államok segített életben tartani a kelet-európaiak reményét a szabadságra; megismételte a gazdasági segítségre tett ajánlatát, ugyanakkor kijelentette azt is, hogy Amerika nem fog erővel beavatkozni, és nem tekinti Kelet-Európa kormányait potenciális szövetségeseinek.

Magyarország kilépése a Varsói Szerződésből és a semlegesség kinyilvánítása nem kapott hivatalos elismerést az amerikai kormányzattól. Washington, amely kezdetben gyanakvással tekintett Nagy Imrére, most igyekezett elkerülni annak látszatát, hogy tevékenyen támogat egy olyan kormányzatot, mely jóval tovább ment, mint a titoizmus, a lengyel modellről nem is beszélve. Nagy Imrének javasolták, hogy ne kövessen szélsőségesen nyugatbarát vonalat. Az amerikai külügyminisztérium csak november 3-án utasította a budapesti követséget, hogy sürgősen nyújtsa át megbízólevelét az új magyar kormánynak. A következő éjszaka a Fehér Ház megkapta az első hivatalos segélykérést Bibó István államminisztertől, aki sürgette Eisenhowert, hogy kísérelje meg elérni a külföldi csapatok egyidejű kivonását Magyarországról és Egyiptomból.
A többi csupán utószó. Eisenhower egy Bulganyin marsallnak  küldött feljegyzéssel próbálta ösztönözni a szovjeteket, hogy a béke és az emberiesség nevében álljanak el terveiktől. A Nemzetbiztonsági Tanácsban az elnök elismerte, hogy Magyarország lerohanása "keserű pirula volt számunkra, amit le kellett nyelnünk", de azt is, hogy az Egyesült Államok nem tehet semmit, hiszen Moszkvát az sem rendítené meg, ha az amerikaiak megszakítanák velük a diplomáciai kapcsolatokat. Egyetértett azzal, hogy a Szovjetunió talán nem merte volna leverni a magyar függetlenséget, ha Anglia és Franciaország nem vonul be Szuezbe. Végül az amerikaiak � lelkiismeretük megnyugtatására � nagylelkű segítségről gondoskodtak, hogy könnyítsenek a magyar menekültáradat helyzetén, valamint propagandaoffenzívát indítottak az ENSZ-ben, és a Nyugat hosszú éveken át elítélte a Kádár-rezsimet.

A Kongresszusban éles kritikával illették a Nyugat mulasztásból eredő vagy tudatosan elkövetett vétkeit. Vajon Amerika lélektani hadviselése irreális várakozásokat ébresztett a felszabadítás vonatkozásában? A válasz igen volt, de nem valamiféle elhamarkodott, segítséget ajánló ígéret miatt. Nem sikerült a kormányzatnak kidolgoznia megfelelő terveket egy ilyen potenciális robbanásra? Az érvelés szerint Amerika álláspontja mindig is világos volt: a háború veszélye kizárja a felkelés aktív támogatásának lehetőségét. Az Egyesült Államok nem szándékozott háborús kockázatot vállalni Magyarország kedvéért. Az igazság kellemetlen pillanata volt ez Amerika és a Nyugat számára, nem beszélve a magyarokról: tehetetlennek bizonyultak a Szovjetunióval szemben, mely elszántnak mutatkozott saját uralmi szférájának megőrzésére.
A nagyhatalmi érdekek egyensúlya kudarcra ítélte a magyar forradalmat. A Nyugatnak "passzív" érdeke fűződött ahhoz, hogy Magyarországot és a többi csatlóst felszabadítsák a szovjet uralom alól, míg a Kremlnek "aktív" érdeke volt, hogy meghiúsítsa a nemzeti törekvések sikerét. Az oroszok stratégiai érdeküket előnyben részesítették az olyan erkölcsi parancsokkal szemben, mint amelyeket az amerikaiak hangoztattak a demokratikus önrendelkezés elvéről. Aligha lehet csodálkozni, hogy a szovjet biztonsági érdekek felülkerekedtek a nyugati preferenciákon.

A magyar forradalom nyomot hagyott a nagyhatalmak külpolitikáján. A Kreml nem adta fel a desztalinizációt, de úgy érezte, arra kényszerül, hogy megerősítse a szocialista forradalom visszafordíthatatlanságát, vagy más szóval a szovjet hegemóniát Kelet-Közép-Európában. A régióban a Szovjetuniótól függő pártoknak a 60-as években már külön utakat engedtek, hogy belső legitimitást találhassanak, ám lehetőségeik korlátait az 1968-as Brezsnyev-doktrína félreérthetetlenül kijelölte. Hosszú távon azonban a Szovjetunió az elszigetelés logikájának áldozata lett, és föladta birodalmát.

A magyar forradalom leverését követően az amerikai államférfiak és a médiapropaganda hirtelen megszűnt a felszabadításról beszélni, de elveiben az Egyesült Államok megőrizte elkötelezettségét a magyar és más kelet-európai államok végső függetlensége mellett. A Kremltől elvárták, hogy elfogadjon néhány reformot, hogy elnézze a lengyel modell egy erőtlen formáját, de kizártak mindenféle kacérkodást a titoista függetlenséggel. Következésképpen Washington elfogadott egy sor kísérleti megközelítést, melyet sokféleképp neveztek, mint például fokozatosság, elkötelezettség a békéért, áthidalás vagy elkülönülés. Mindezek mögött az a terv állt, hogy lassú, de a felszabadulás és autonómia felé tartó fejlődésre ösztönözzön a régióban. Nyugat-Európa főbb hatalmai azt a konzekvenciát vonták le, hogy a kontinens megosztottságát nem lehet megváltoztatni a Kreml akarata ellen.

A forradalom pozitív hatást gyakorolt a nyugati világra, hisz rossz hírbe keverte a szovjet modell megszámlálhatatlan intellektuális apologétáját, és egyben gyengítette a helyi kommunista pártokat. A magyar forradalom tragikus kimenetele vízválasztónak bizonyult a hidegháború történetében. A magyarokat és a kis nemzeteket ismét megtanították arra, hogy a nagyhatalmakat a saját érdekük motiválja, mely ritkán esik egybe a kisállamok törekvéseivel. A magyarok számára a forradalom dicsőséges bukás volt, amely egyrészt az idők során hozzájárult az elnyomás enyhítéséhez, másrészt erőt adott az alávetettség elviseléséhez, s némi elismerést is eredményezett, melyben az 1848-as forradalom óta nem volt részük. A nagyhatalmak számára a forradalom kínos emlékeztető maradt, hogy tartós békét nem lehet a szabadságharcosok tetemeire építeni.

A hidegháború dinamikája és merevsége

1956-ban, miként 1848�49-ben is, Magyarország önrendelkezése geopolitikai tényezők függvénye volt, melyeket a hidegháború dinamikája és merevsége határozott meg. A demarkációs vonal ott húzódott, ahol a II. világháború befejeztével a szövetséges hatalmak találkoztak. A háborús szövetségesek hamar rádöbbentek, hogy érdekeik Németország jövőjének és Kelet-Közép-Európa kisebb nemzetei politikai státusának kérdésében összeegyeztethetetlenek. A Truman-doktrína és a Marshall-terv, valamint a sztálinista konszolidáció � melyet a Kominform létrehozása szimbolizált � és a berlini krízis elmélyítették a kontinens politikai megosztottságát. A Szovjetunió erőfölényét a hagyományos erők terén Amerika nukleáris előnye és a NATO közös erőforrásai ellensúlyozták, s ez az erőegyensúly megerősítette a status quót.
Kétségtelen: mindkét oldalon történt néhány tapogatódzó kísérlet arra, hogy módosítsák a fennálló helyzetet. A Szovjetunió azzal fenyegetőzött, hogy Tito eretnekségét erőszakkal zúzza szét; válaszképp az Egyesült Államok és Anglia segélyt adott az egykori sztálinista vezérnek, s titokban azt tervezte, hogy háború esetén megvédi Jugoszláviát. A koreai konfliktus kirobbanása Nyugaton komoly félelmet keltett, hogy Sztálin Nyugat-Európa lerohanását tervezi, és van is néhány elszórt adat arra, hogy komolyan fontolgatta ezt a lehetőséget. Az Egyesült Államok erőteljes újrafegyverkezési programot indított az elszigetelés politikájának támogatására, és nyilvánvalóvá tette elszántságát Koreában. Mindez feltehetően korlátozta Sztálin ambícióit.

Sztálin 1952 márciusában tett egy utolsó kísérletet arra, hogy megtorpedózza azt a nyugati elképzelést, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot saját katonai szövetségükbe integrálják. Tárgyalásokat sürgetett a korábbi közös ellenség semlegesített és demilitarizált formában való újraegyesítésére, ám javaslatát visszautasították, s Nyugat-Németországot bevonták a NATO-ba. 1955-ben a Szovjetunió a Varsói Szerződés létrehozásával válaszolt. Egyik fél sem volt hajlandó arra, hogy Európa felosztásának újratárgyalásával stratégiai helyzetének esetleges gyengülését kockáztassa. Az 1955-ös genfi értekezlet nyilvánvalóvá tette, hogy holtpontra jutottak. Az Egyesült Államok vezette nyugati hatalmak nem voltak hajlandóak elismerni a szovjet uralom állandóságát és legitimitását Kelet-Közép-Európában, de a legfontosabbnak természetesen saját biztonságukat tartották. Nyugat-Németországban Adenauer kancellár konzervatív óvatosságát fokozta az 1953-as berlini felkelés kitörése és gyors leverése. A szovjet agresszióval szembeni gyűlöletet elhomályosította a nukleáris háborútól való félelem: "Nem kellenek kísérletek és nem kellenek kalandok" � hangzott Adenauer mottója.

A genfi csúcs a békés egymás mellett élés szlogenjét magasztalta, amely mindenekelőtt azt jelentette, hogy az európai status quót katonai erővel nem lehet megváltoztatni: beköszöntött a kölcsönös nukleáris elrettentés kora. A hidegháborút más eszközökkel, más helyeken folytatták. A Szovjetunió az Egyesült Államokat a béke veszélyeztetőjeként mutatta be, s erőteljes propagandakampánnyal és a kommunista pártok támogatásával próbálta gyengíteni a Nyugat elszántságát. Viszonzásul az amerikaiak gazdasági és lélektani hadviseléshez folyamodtak, hogy kommunista ellenfelüket gyengítsék és destabilizálják. Az angolokkal együtt korán kísérletet tettek arra, hogy burkolt manőverekkel visszaszorítsák a kommunizmust. Elsőként Albánia leszakítását célozták meg a szovjet blokkról, ám � részben a legendás kettős ügynök, Kim Philby árulásának köszönhetően � ez a kísérlet gyászosan megbukott. A vasfüggönyt nem lehetett elmozdítani.

A patthelyzet miatti általános csalódottság arra kényszerítette Amerika leendő külügyminiszterét, John Foster Dullest, hogy az 1952-es elnökválasztási kampány során sokkal agresszívebb stratégiát támogasson a szovjet kommunizmus visszaszorítására. Dulles úgy érvelt, hogy az Egyesült Államoknak saját érdeke és egyben erkölcsi kötelessége elősegíteni a szovjet csatlósok felszabadítását. A gyakorlatban az általa javasolt stratégia alig jelentett többet, mint a lélektani hadviselés intenzitásának növelését. Kétségtelen, hogy a felszabadítás ígéretét Kelet-Közép-Európában örömmel fogadták, ám Amerika szövetségesei és mások körében szorongást keltett. Nem igazán tudták, mit tehetne Amerika, ha a szovjet szférában válság törne ki.

Forrás: Múlt-kor/ Rubicon 1994/8