A vörös khmerek

 

1975. április 17-én vonultak be a fiatal, feketébe öltözött vörös khmer katonák Phnompenbe, Kambodzsa fővárosába. Nem ütköztek ellenállásba és azonnal megkezdték a főváros kiürítését. Ezzel kezdetét vette Pol Pot négyéves rémuralma.

Dicsőséges forradalmuk" betetőzte az ultramaoisták kambodzsai hatalomátvételét, amire alig két héttel azelőtt került sor, hogy a vietnami kommunisták elfoglalták Saigont. A vörös khmerek nagyon hamar kiürítették az összes városokat, amelyek szemükben az amerikai "imperialisták" által támogatott Lon Nol marsall rendszerének minden bűnét megtestesítették. Az 1970-ben Szihanuk herceg elleni puccsal hatalomra jutott Lon Nol rendszere teljesen összeomlott. A vörös khmerek pedig a bukott rezsim minden emberének, a vezető kádereknek, a katonáknak, a tisztviselőknek fizikai megsemmisítését tűzték ki célul. A fővárosból, Phnompenből egyetlen nap alatt kiűzték annak egész - csaknem kétmilliós - lakosságát. A vörös khmerek azt állították az embereknek, hogy csak néhány napra kell elhagyniuk otthonukat, tekintettel a várható amerikai bombázásra - amelyre soha nem került sor.
 
 

  Még a vajúdó nőket és az infúziót kapó is arra kényszerítették, hogy távozzanak. Aztán a csaknem nyolcmillió lakosú ország minden városlakóját az utakra kergették: az "új népet" meg kellett "tisztítani" minden bűnétől. Az Angkar, az arctalan "Legfőbb Szervezet", amelyet Pol Pot, az "első számú testvér" irányított - Nuon Chea, Khieu Samphan, Ieng Sary, Son Sen és Ta Mok közreműködésével - ultranacionalista és radikális ideológiát hirdetett, dicsőítette a Kínai Kommunista Pártot, de jóval tovább akart menni a pekingi elvtársaknál. "A vörös khmerek kommunizmus-változatában a forradalmat jóval tovább vitték, mint bármely marxista előd" - fejtette ki az AFP-nek Craig Etcheson történész.

Az Angkar fokozatosan felszámolta a családokat (elválasztotta egymástól tagjaikat, szövetkezetekbe tömörítette őket, kollektív étkezéseket vezetett be), eltörölte a vallást, a pénzt, még a nyelvet és a társadalmi kapcsolatokat is "forradalmasította". A vörös khmer vezetők - akiknek többsége külföldön, főleg Franciaországban tanult és alakította ki ideológiáját - tiszta lapot akartak nyitni, eltörölve a múltat, céljuk az új ember megteremtése volt egy szigorúan egalitárius falusi jellegű társadalomban.

Egy autarchiára alapozott agrárutópia nevében kiéheztették és kimerítették a népet, amelyet az egész országban kényszermunkára hajtottak a rizstermelés és gigantikus öntözési munkálatok szolgálatában, és mindent propagandakampány célpontjává tettek. A "Demokratikus Kambodzsa" forradalma totalitárius jellegű volt: kínzások, sommás kivégzések, tömeges deportálások, a vietnamiak és kínaiak elleni etnikai tisztogatások jellemezték. Phnompenben a Tuol Sleng vallató központban legalább 15 ezer embert kínoztak meg, hogy kicsikarják tőlük annak beismerését, hogy a CIA, a KGB vagy Hanoi ügynökei - az áldozatok közül összesen hét élte túl a tortúrát.
 
A három évig, nyolc hónapig és 20 napig tartó gyilkos őrület idején csaknem kétmillió kambodzsai vesztette életét a kínzások, az éhínség, a betegségek, a kényszermunka okozta kimerültség és a pártban végrehajtott belső tisztogatások következtében. 1977-ben a rezsim tovább keményítette könyörtelen politikáját, a szörnyű belső tisztogatások és a tömeges disszidálás meggyorsította bukását. 1978 végén 150 ezer vietnami katona zúdult Kambodzsára azt követően, hogy a vörös khmerek gyilkos betöréseket hajtottak végre Vietnam területére. 1979 január 7-én a vietnamiak véget vetettek a vörös khmerek uralmának.
 
Pol Pot 1998-ban halt meg. Khieu Samphan, Nuon Chea, Ieng Sary ma is él. Szabadlábon vannak, várva esetleges perüket. Kambodzsa ma, 30 évvel később is érzi megsemmisített elitjének hiányát. Múltját ma sem dolgozta fel, a gyerekek nem tanulnak az iskolában a népirtásról. Az ország a XX. század egyik legszörnyűbb népirtásának traumájával él tovább, egy olyan traumával, amely a később született nemzedékek életére is ránehezedik.

Pailinben és Anlong Vengben, ebben a két, Kambodzsa északnyugati részén lévő hajdani vörös khmer erősségben a tömeggyilkosságokkal vádolt Khieu Samphan és Nuon Chea továbbra is szabadon él, és egykori katonáik ma is hősnek tekintik őket. Görögdinnye-parcelláját kapálva Ly Kim Sen, Nuon Chea felesége közli: férje túl beteg ahhoz, hogy újságírókat fogadjon. A Pailin közelében lévő házat nagy mangófák árnyékolják, és gondosan ápolt cserepes virágok veszik körül: nehéz elképzelni, hogy itt él a XX. század egyik leggaládabb háborús bűnöse, az egykori "kettes számú testvér", Pol Pot jobbkeze.

A 78 éves Nuon Chea egyike azoknak a hajdani vörös khmer vezetőknek, aki fölött ítélkezik majd egy, az emberiség ellen elkövetett bűntetteket vizsgáló bíróság - ha létrejön. Addig is ideje javát a virágok ápolásával tölti, ha állapota megengedi. "Férjemet részlegesen megbénította egy szélütés, és ha valahová elmegyek, egyik fiamat kell idehívnom, hogy vigyázzon rá" - mondja a feleség. Nuon Chea a Demokratikus Kambodzsa Kommunista Pártjának helyettes főtitkára volt, aki a nemzetbiztonsági tevékenységet felügyelte 1975 és 1979 között, azokban az években, amikor az uralkodó radikális ideológia nevében szörnyűséges, csaknem kétmillió életet követelő népirtást hajtottak végre az országban.
  Miután a vietnami csapatok 1979 januárjában kiűzték őket a hatalomból, a vörös khmerek, köztük Nuon Chea, folytatták a harcot a kormány ellen és a thaiföldi határ közelében lévő Pailinba vonultak vissza. 1998-ban Nuon Chea és Khieu Samphan átállt a kormányhoz, miután az amnesztiát hirdetett. A gerillamozgalom szétesett. "Miért szerveznek most bíróságot olyan emberek elítélésére, akik, mint a férjem, igazi nacionalisták?" - kérdi a feleség. Azonban, fűzi hozzá, "férjem többször elmondta már, hogy kész a bíróság elé állni".

Nuon Cheával ellentétben Khieu Samphan, a vörös khmerek volt államfője, aki Pailin bejáratánál egy halványkék homlokzatú szerény házban él, gyakran mutatkozik vacsorákon, esküvőkön. "Bocsássanak meg, igazán sajnálom, de többé nem fogadok újságírókat" - mondja udvariasan franciául. Az 52 éves San Rouen, az egykori vörös khmer katona Anlong Vengben ül a lépcsőn, Ta Moknak, a mészárlások szervezőjének házánál és szenvedélyesen védelmezi volt parancsnokait. Ta Mok egyike annak a két magas rangú egykori khmer vezetőnek, akit bebörtönöztek Kambodzsában. "Én nem átkozom Pol Potot - mondja San Rouen, aki fél lábát elvesztette egy akna felrobbanásakor. - Pol Pot volt az én hősöm".
 
 
 
"Az első számú testvér" 1998-ben halt meg, nem messze innen, és így elkerülte a felelősségre vonást. San Rouen részt vett Ta Mok házának építésében. "Jó vezető volt" - mondja róla az aranyfogú férfi, "megmutatta az embereknek, hogyan kell tisztelni és szeretni a nemzetet." A 46 éves Bun Chhat, aki 15 éven át volt a vörös khmerek rádiójának énekese, ugyancsak hű maradt a vezér emlékéhez. Az összeomlás előtt a rádió Pol Pot házából sugározta műsorát. "Jól ismertem, mert nála laktam. Nevelt engem és a jóra tanított. Látogatói nagyon szerették." A poros Pailinben, amely 1996-ig a vörös khmerek erősségének számított, szintén erős a támogatás. A 49 éves Kong Duong, a vörös khmerek rádiójának egykori bemondója ma könyvet ír Pol Potról.
 
"Ő bebizonyította szeretetét az emberek és az ország iránt. Azt hiszem, jó vezető volt, mert szerette népét, hazáját, és szembeszállt azokkal az erőkkel, amelyek el akarták foglalni." Igaz, Kong Duong nem tagadja, hogy Pol Pot megölt embereket. "Ha meg akart ölni valakit, meghívta, hogy beszéljen vele, de soha nem mondta neki: meg foglak ölni. Az illető soha nem tudta meg, hogy Pol Pot rendelte el megölését" - magyarázza Kong Duong.

Francois Ponchaud, egy francia szerzetes tanúja volt annak, miként foglalták el a vörös khmerek Phnompent 1975 április 17-én. 30 évvel később így emlékezik vissza a drámai napra: "Egész éjszaka - április 16-ról 17-re virradóra - rendkívüli lélektani nyomás alatt álltunk. Csak úgy záporoztak a rakéták a városra, sok embert megöltek. Aggodalommal telve vártuk a vörös khmerek megérkezését" - mondta el az AFP-nek a pap, aki 1977-ben "Kambodzsa, zéró év" címmel könyvben ítélte el a vörös khmerek népirtását. "Április 17-én hajnaltól szünet nélkül áradtak a menekültek a külvárosok felől" - emlékezett vissza Ponchaud atya, akinek jó megfigyelőpontot biztosított a phnompeni katedrális a maga 60 méteres tornyával. 1970-ben a városnak 600 ezer lakosa volt. 1975-re a háború következtében népessége 2 millióra nőtt.

"Reggel 7 felé a menekültáradat megszűnt. A francia nagykövetség elé fehér autó érkezett, tárgyalások kezdődtek, majd a khmer hadsereg megadta magát. Ekkor általános örömünnep kezdődött, amely körülbelül 10 óráig tartott. A háborúnak vége! Az emberek nagyon örültek, hogy végre hazatérhetnek szülőhelyükre, ahonnan a fővárosba menekültek. Mindenki azt hitte, hogy a vörös khmereket köszönti, ezek azonban hamis vörös khmerek voltak... Valójában Lon Nolnak, az éppen megbukott khmer vezető testvérének zsoldosai voltak, akik el akarták orozni a győzelmet a vörös khmerektől. Teljes félreértés volt az ünneplés."


Aztán "három, hat, kilenc emberből álló csoportokra figyeltünk fel, ezek tagjai mind apró termetűek, soványak voltak, nem mosolyogtak. Mao-sapkát viseltek, és senki ügyet sem vetett rájuk. Ezek a kis vörös khmerek szinte inkognitóban érkeztek, anélkül hogy bárki is látta volna őket. 10 órakor pedig Phnompen egész városára súlyos csend nehezedett. A feketébe vagy zöldbe öltözött kis emberek minden útkereszteződést ellenőrzésük alá vontak és elkezdték igazoltatni a járókelőket, átkutatni az autókat. Ekkor már senki nem érezte úgy, hogy örvendeznie kellene."

"Ami megdöbbentett, az a vörös khmerek arcának szenvtelensége volt. Gyors, kifejezéstelen pillantása volt mindegyiküknek. Valamennyien fáradtnak és igen fiatalnak tűntek, 18-19 évesek lehettek. A francia nagykövetségről - ahol 18-án a külföldiek menedéket kerestek - láttunk bennünket bámuló vörös khmer katonákat, akik még tízévesek sem lehettek. 11 órától teljességgel elképzelhetetlen esemény tanúi lehettünk: az összes beteg, az összes sebesült elhagyta a kórházakat. Azok közé, akik nem indultak el, gránátokat dobtak a vörös khmerek. Láttunk infúzióhoz kötött betegeket, akik felkeltek betegágyukról, és olyan embereket, akik elvesztették karjukat és lábukat is, és hernyóként vonszolták magukat az utakon. Aztán lázálomba illő látvány következett, ahogy az egész lakosság elhagyta a várost" - folytatta a szerzetes a 30 éve történtek felidézését.
 
"A vörös khmerek azt mondták, menjetek, menjetek gyorsan, az amerikaiak bombázni fogják a várost!" Ezért délután 2 és este 6 között az egész lakosság kiment az utakra. Az üres Phnompenben csak a vörös khmerek maradtak, akik azt hitték, olyan várost foglalnak el, amely tele lesz amerikaiakkal és nyomorral, és akik ehelyett ámulva fedezték fel a királyi palotát, a függetlenségi emlékművet. "Április 18-án reggel meggyőződhettem arról, hogy a város teljesen üres, teljesen kihalt" - folytatta a pap.
 
"A legjobban a sebesültek és a betegek látványa rázott meg, ahogy az útra kényszerítették őket. És ugyanolyan mély hatást tett rám a csend, a várost elhagyó emberek néma rettegése. A vörös khmereknek nem volt szüksége arra, hogy parancsokat adjanak. Elég volt, hogy ránk tekintsenek, és az ember kicsinek érezte magát előttük. Ez a hideg erőszak, ez a süket erőszak töltött el félelemmel. Azon az estén aligha lehetett azt mondani, hogy Phnompen örömmámorban ünnepli felszabadulását. Április 17-én már délután senkinek sem lehetett kétsége arról, hogy akik hatalomra kerültek: őrültek."

Forrás: (Múlt-kor/Panoráma)