Bilincsbe vert folyamistenek

MEGTELT A NÍLUS!

A gyűjtögető, vadászó, halászó közösségek éppen csak annyira alakították a környezetüket, mint a hangyák, az elefántok vagy a sikeresebb csúcsragadozók. Az emberiség természetformáló szerepe az első szervezett társadalmak kialakulásával vette kezdetét. Az ezek helyszínéül szolgáló területeken keresztül hömpölygő folyamok nélkül mindez nem lett volna lehetséges.

A gyűjtögető életmódnál jóval hatékonyabb mezőgazdasági művelés e területek népességeltartó képességét jelentős mértékben megnövelte. A közös, összehangolt munkával, gátak-öntözőrendszerek építésével a falvak gyors fejlődésnek indultak, s némelyikük kiemelkedve környezetéből várossá vált. A kutatók szerint Mezopotámiában néhány generáció alatt tízszeresére nőtt a népesség, és az ókori Egyiptom fénykorában négyszer-ötször többen éltek a Nílus-völgyben, mint a múlt század elején.

Naplemente a luxori Nílus-parton

Násztánc a tajtékon

Nílus, Tigris, Eufrátesz, Indus, Huangho, Jangce. E nevek mindegyike egy-egy olyan korai magas kultúra emlékképét idézi, ahol a gazdasági élet létalapja a folyóvíz és annak ésszerű hasznosítása volt. Az áradásoktól, illetve azok elmaradásától emberek millióinak élete függött. Ez magyarázza, hogy a partjaik mentén élők a folyókat besorolták isteneik panteonjába. A folyamistenségek kultusza különösen azokon a félsivatagos területeken és kietlen pusztaságokon volt erős, ahol a mezőgazdasági műveléshez szükséges vizet gyakorlatilag csak a folyókból nyerhették. A víz áradásának elmaradását az emberek istencsapásként élték meg. Előfordult, hogy hét esztendőn át elmaradt a Nílus áradása. Ezt egy a folyó mentén feltárt fáraósír felirata így örökítette meg: „A gabona gyatra, az aratás szűkös, hiányzik az élelem. Mindenki szomszédja tolvajává lett. A gyerek sír, az ifjú és az öreg éppen csak vonszolja magát...Feltörték a tartalékok tárházát is, de ennivaló helyett csak port találtak.”
Hápit, a Nílus áradásaiért felelős egyiptomi istent női keblekkel „megáldott” férfiként jelenítették meg. A Vatikánban őrzött Nílus szoborcsoporton bal kezében gyümölcsökkel és virágokkal gazdagon megrakott bőségszarut tart, jobbjában pedig a megtermékenyítő erőt szimbolizáló kalászokat. A körülötte játszadozó tizenhat kisgyermek azt a minimálisan szükséges vízszintemelkedést (16 öl) fejezi ki allegorikusan, amely nélkül az éltető víz nem juthatott a magasabban fekvő termőföldekre.

Az Orontész folyó vizét Hama városában a híres Négy Noria előtt
duzzasztották fel. A kis gát a folyó által sodort szemetet
és törmeléket is összegyűjti

Kínában is seregnyi istennel népesítették be környezetüket az emberek. Közülük nem egyet az egész birodalomban tiszteltek, míg mások csak bizonyos tájegységhez, esetleg egy-egy folyamhoz kötődő helyi istenek maradtak. Az utóbbiak közé sorolható a Huangho istene, a Folyam Kormányzója is, akinek a folyó partján élők soha nem mulasztottak el egy jáde gyűrűt ajándékozni, mielőtt átkeltek a sebesen áramló vízen. Az egyik legrettegettebb kínai istent jól megtermett hal alakjában képzelték el, aki egy mély örvényben lakik a Nagy Kanyarulatnál. Két szentélye is volt, ahol varázslónők készítették elő a különleges frigyet, mely évente köttetett a környék legszebb hajadonja és a Folyam Kormányzója között. Amikor elérkezett az „esküvő” ideje, a hét-nyolc napig böjtöltetett, selyem- és szaténruhába öltözött fiatal leányt nászágyába fektették, s a feldíszített, nehéz bútordarabot útnak indították a zúgó folyón. Aztán a násztánc végső forgatagában a tajtékzó vőlegény örökre elnyelte ifjú aráját. Az emberáldozatnak ez a sajátos formája csak igen lassan tűnt el a régi Kína vallási szokásai közül.
A suméroknál Enki volt az édesvíz, a csatornák és az öntözés ura. Egy mítosz szerint ő teremtette az embert agyagból és Kingu, a szörny véréből, hogy megszabadítsa fáradt istentársait a csatornázás és a földművelés terhes munkájától.

Nílométerek

A folyók vízszintjének változásait vízmércékkel mérték. Az így szerzett adatokkal becsülték meg a várható termést és vetették ki az adókat. Eleinte a folyók mentén emelkedő sziklafalakba vésték a skálákat, később bonyolultabb, csatornarendszerrel összekapcsolt, kőlapokkal kirakott kutakat, a Nílus vízállását mutató építményeket, nílométereket készítettek. Az ókori Egyiptom csillagászai, matematikusai képesek voltak előre, szinte napra pontosan jelezni az áradások érkezésének az időpontját. Amint a nyolcszögletű kút rovátkolt oszlopán a vízszint elérte a kritikus magasságot, „Megtelt a Nílus!” kiáltással, fényes ünnepségek kíséretében átvágták a környék töltéseit.

Az asszuáni öreg gát

Az áradás olykor gyilkos erejű. A Sárga-folyót „Kína ostora”-ként emlegetik, mert többször majdnem tönkretette az ország gazdaságát. A heves esőzések után a folyam mindent elsodor, ami az útjába kerül. Piszkos sárga vize elképesztő mennyiségű löszt és agyagot cipel magával. Évente közel 920 millió köbméter lebegtetett hordalékot szállít a tengerbe, a torkolatnál nagy területen sárgává színezve azt.
Az ember korán munkába fogta a folyókat. Az áramló víz útjába gátakat emelt, és a mögötte fölfogott vizet száraz időszakban a porzó földekre vezette. A száraz területek azonban gyakran a csatornák szintjénél magasabban feküdtek. Kezdetben háncsból font öntözőkosárral cipeltek fel a vizet a kiszikkadt parcellákhoz. Aztán a bengáliai parasztok kivájt fatörzsekből összeállított billenőszerkezettel továbbították a vizet, Japán és Kína vízzel elárasztott rizsteraszain pedig bambuszból készített taposókerekekkel hidalták át a magasságkülönbséget. A kézi erővel hajtott – a feltalálójáról archimédeszi csavarnak is nevezett – vízicsiga csak később terjedt el. A Nílus völgyében élő fellahok ma is az őseik által használt – a mi gémeskútjainkhoz hasonló elven működő – vízátemelő szerkezettel (saduf) továbbítják a vizet. Zseniális találmány az áramló víz által forgatott vízikerék, mely páternoszter módjára emeli magasba a vizet.

A noriák még a római fennhatóság idejéből származnak,
de mai állapotukat a középkorban nyerték el.
A legnagyobbak átmérője a 20 métert is elérheti

A Tigrist és az Eufráteszt összekötő négy csatorna közül az északi Naarsares (a Kr. e. VI. században készült) medre olyan mély volt, hogy Hérodotosz szerint még nagy tengerjáró hajók is közlekedhettek vizén. Az Eufrátesz eliszaposodott torkolati ágai szükségessé tették egy 600 kilométer hosszú csatorna megépítését, mely Babilon magasságából vezette le az áradó folyó fölös vizét a tengerbe.

Szíriában a kiskerteket több helyen még az ősi módszerekkel öntözik

A Sárga-folyó középső és alsó folyásánál a legkorábbi folyószabályozási munkálatok emlékét csak a szájhagyomány őrizte meg. A legenda földre szállt héroszoknak tulajdonítja az első csatornák és gátak építését. A Szuezi-csatornánál tízszer hosszabb Nagy-csatornát (Jü-hót) a Kr. e. VII. században kezdték el építeni, de vannak olyan szakaszai is, melyek csak a XIV. századra készültek el.
A szent folyamok „bilincsbe verését” csak napjaink technikai vívmányai tették lehetővé. Századunkban az említett folyókon gigantikus duzzasztóműveket emeltek.

Monumentális gátak

A víz hasznosítására született tervek között néhány szélsőséges is akadt. „A Nílus egyetlen cseppje sem juthat a tengerbe!” – jelentette ki Sir William Wilcocks, neves mérnök, miután megtervezte az első asszuáni duzzasztógátat a múlt század végén.

II. Ramszesz fáraó temploma Abu Simbelben
(Mező Szilveszter és Fekete István felvételei)

Az említett területek közül a legnagyobb vízenergia-készlete Kínának van. Csupán a Jangce energiája másfélszeresen haladja meg az Amerikai Egyesült Államok vízenergia-készletét. Ebből a hatalmas energiából eddig csak néhány százalékot hasznosítottak, de 2008-ra elkészül Földünk legnagyobb vízerőműve, a Háromszoros-gát a Jangcén. A Közel-Kelet nagy folyóira ennél jóval kisebb kapacitású erőműveket telepítettek. Egyiptomban a Szadd-el-Ali, a Magas-gát, az Eufráteszen pedig a nyolc éve elkészült törökországi Atatürk-gát a legmonumentálisabb (az előbbi turbinái 2040, az utóbbiéi 2400 megawatt teljesítményűek).

A kairói nílométer épülete.

E gátakat a szomjazó földek vízhez juttatása és egyéb áldásaik egy modern sikertörténet főszereplőivé tehetnék. De kártételeikről sem feledkezhetünk meg. A gátak a hozzájuk tartozó hatalmas víztározókkal és a helytelenül megtervezett öntözőrendszerekkel felborítják a folyamvölgyek ökológiai egyensúlyát. Az építkezések előtt rendszeresen jelentkező áradások során szétterített termékeny iszap napjainkban a tározók fenekén ülepszik le. A földek tápanyag-utánpótlását például Egyiptom csak jelentős műtrágya behozatallal tudja biztosítani. (Az erőmű által termelt villamos energia nagy hányadát épp a műtrágyagyárak emésztik fel.) A hordalékszállítás drasztikus csökkenése maga után vonta az addig épülő folyamdelták lassú sorvadását, veszélyeztetve ezzel a partközeli termőföldeket. Amíg a tápanyagban dús tározókban megnőtt a halállomány, addig a gátak alatti folyószakaszokon és a folyótorkolatokat övező tengerrészeken a vízi élővilág nagymértékben degradálódott, tönkretéve ezzel az évezredek óta virágzó halászatot.
Dél- és Közép-Irak kopár földjén az öntözés másodlagos szikesedést váltott ki, mely manapság az ottani termőföldek több mint 60 százalékát sújtja. A talaj sótartalmának növekedésével először a búza, majd az árpa, végül pedig a datolyapálma termesztése is lehetetlenné vált.

Fekete István – Mező Szilveszter

Forrás: Sulinet