E. Renan írja: "Ha a kereszténységet lesújtotta volna valami halálos ťkórŤ, a világ mithraizálódott volna".

Vagyis a világ Mithrász vallását vette volna fel. Számos kutató egyetért abban, hogy a mithraizmus volt a kereszténység legkomolyabb, s egyúttal legvonzóbb riválisa, amivel valaha találkozott.

A mithraizmus a Krisztus előtti évszázad első felében érkezett Rómába és a Krisztus utáni harmadik században élte virágkorát. Mint vallás széltében-hosszában elterjedt az egész Birodalomban, ahol különösen az időközben földbirtokossá lett egykori legionáriusok váltak híveivé. A mithraizmus összhangban állt harcias, férfiúi szellemükkel, aminek köszönhetően például Hadrianus, Commodus és Aurelianus császár is a kultusz beavatottjává lett.

A Krisztus utáni második század végére a mithraizmus a Birodalom hivatalos vallásává lett, magát Mithrászt pedig a Birodalom védőszentjeként és élharcosaként ünnepelték. A Mithrász-kultusz a Napisten, Heliosz kultuszával is egybeolvadt, akit mint legfőbb, legyőzhetetlen isteni hatalmat tiszteltek.

Az egyik legnagyobb mithraista ünnep december 25-e volt, a téli napforduló, a Nap újjászületésének napja (die natalis Solis invicti Mithra). Bomlasztó működésükben a keresztények átvették ezt az ünnepet, karácsonnyá változtatva.

Mint ismeretes Konstantin császár tétovázott, hogy a kereszténység vagy a mithraizmus mellett döntsön, nem úgy mint Julianus, aki a Mithrász-misztériumok híres beavatottja lett. Julianus imperátor a mithraizmus, valamint az újplatonikus metafizika s a titkos hagyományok felé fordult, hogy megvalósíthassa merész, nemes tervét: az egyre szélesebb körben terjedő keresztény hittel szemben az ősi római kultuszokhoz való visszatérést.

Azt a felvetést azonban, hogy az ókori világ a kereszténység felvétele helyett mithraizálódhatott volna, fenntartással kell kezelnünk. Tudniillik a kereszténységgel való eredményes versenyhez a mithraizmusnak saját színvonalát lejjebb kellett volna szállítania. Ha ugyanis megmarad eredeti valójában, nagyon valószínűtlen, hogy képes ugyanolyan népszerűségre szert tenni, mint a jézusi vallás, amelyet a mindenki számára nyitva álló megváltás szentimentális tana jellemez.

A mithraizmus az ősi perzsa vallás, az úgynevezett mazdaizmus egyik vonulata. Ez a mazdaizmus az, ahonnét a Mithrász-kultusz központi motívuma származik: a Világosság/Jó és a Sötétség/Gonosz erőinek egymás elleni harca. Noha a mithraizmusnak lehettek volna vallási és exoterikus formációi, a centrális mag a misztériumaiban, vagyis a szó szoros értelmében vett beavatásban maradt volna.A vallás és a beavatás különválasztása, ami később egyre általánosabbá vált, önmagában korlát volt a mithraizmus számára, mégis ezáltal maradt a hagyomány kereszténységnél tökéletesebb formája.

A továbbiakban elsősorban magukkal a misztériumokkal, illetve ezek természetével fogunk foglalkozni, azon adalékok alapján, amelyek ókori íróktól és a különféle ókori emlékművekre festett képekből gyűjthetőek össze. Ezek ugyanarról a földrajzi helyről, e kultusz és misztériumainak központjaiból származnak.

Ezen adalékokon túlmenően - amelyeket Franz Cumont összegzett egyik főművében - a jelenleg Párizsban található, Mágikus Nagy Papirusz Mithrászi Rituáléját (görögül Apathanatismos) fogjuk elemezni. /E szövegfordítással és kommentárral együtt a "Bevezetés a mágiába" című könyv első kötetében található meg./

Úgy vélem, a Mithrász mítosz benső értelmének feltárását az archaikus szobrokon és domborműveken megörökített epizódokkal kell kezdeni, amely alkotások közül némelyik művészi remekmű. Hangsúlyozni kell, hogy e mitikus képek olyan valóságos élményeket jelenítettek meg, amelyeket a beavatandó személyek éltek át. A cselekménysor az istenség hőstetteit elevenítette fel, akivel a beavatottnak eggyé kellett válnia.

A mítosz szerint Mithrász egy folyó mellett heverő kősziklából született (theos ekpetras, petrogenos Mithra) az őseredeti uranikus fény megnyilvánulásaként; e csodás születést csak a hegycsúcsokon rejtőző "őrzők" észlelték.

Az "őrzők" valójában a "láthatatlan mesterek", vagyis olyan, az őseredeti állapotot megőrzött lények, akiket - Hésziodosz szerint - sohasem érhet utol a halál, akik a következő korokban is tovább élnek, s akiket a "felébredetteknek" neveznek.

A víz és a kőszikla a létesülési örvény s az ezt uraló princípium kettősségére vonatkozik. A kősziklához a különböző hagyományokban számos jelentés kapcsolódik. Bizonyos értelemben párhuzamot lehet vonni például Mithrász születése és Arthur király legendájának egyik eleme, nevezetesen a vízen lebegő sziklába mélyesztett kard között. Amikor Mithrász kilépett a kősziklából, az egyik kezében kardot, a másikban fáklyát tartott: az erő s a megvilágosodási képesség szimbólumait.

A kőszikla a benső erő és szilárdság szimbólumának is tekinthető, amik a beavatandó személy számára nélkülözhetetlenek. Ezek a nélkülözhetetlen tulajdonságok képezik újjászületésének fundamentumát.

Bizonyos ókori beszámolók s különösen a nyelvtudós Nonnus szerint a Mithrász-misztériumok neophytájának számos megpróbáltatáson kellett keresztülmennie: tűzön s vízen kellett átgázolnia, s egyaránt tűrnie kellett a hideget, az éhséget s a szomjúságot. Más források szerint a neophytát még olyan színlelt - noha számára valóságos - helyzet elé is állították, amelyben gyilkosságot kellett elkövetnie, hogy szenvtelenségét s elszántságát ezúton is igazolja.

Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy ez utóbbi motívum a szülőkőszikla szimbólumával áll kapcsolatban, ami a beavatási újjászületés egyik előfeltétele. Bárhogyan is legyen, az említett képességek a mítosz későbbi részeiben kiemelt jelentőséget kapnak, amikor is a neophytának egy, a meztelen testét korbácsoló, viharos "széllel" kell szembenéznie. Ezt követően Mithrász egyenesen egy fához siet, leveleiből ruhát készít magának, gyümölcseit pedig elfogyasztja. A fa beavatási szempontból ugyanaz a fa, amelynek gyümölcsére Ádám áhítozott, hogy "olyan légyen, mint az Isten"; a Genezis könyve szerint azonban a fa közelébe jutást az Ótestamentum Jehovája eleve megakadályozza.

Ezt az értelmezést a mítosz egy további epizódja is alátámasztja, ami Mithrász és a Nap, a lángoló Aeon közti harcot írja le. Az epizód végül egy megállapodással zárul. Ezután Mithrász elnyeri a Nap korlátlan hatalmát. Azt a hatalmat, amely a hvareno, az ősi mazdaikus (perzsa) hagyomány glóriájával egyértelmű. E "glóriát" az égi istenségeket beragyogó természetfeletti tűzként ábrázolták, olyan tűzként, ami alkalmasint leszállt, hogy felékesítse, megszentelje s legyőzhetetlenné tegye a királyokat.

A királyt, ha reá a "glória" leszállt, az embereknél ontológiai értelemben magasabbrendűnek tekintették, s alattvalói halhatatlanként tisztelték.

Mithrász, miután eggyé vált a sötétség felett örökké diadalmaskodó Nappal, a Római Birodalom védelmezője s főistene lett. Mithrász rangjára a mítosz kulcsjelenete, a bika megölése is rávilágít. Mithrász kifürkészi a bikát, s vár. Amint a bika feltűnik a barlang mélyéről, felpattan reá és szarvainál megragadva igyekszik meglovagolni. Ekkor a bika Mithrásszal a hátán vad vágtába kezd. Ő azonban nem engedi el, hanem "hagyja magát vitetni", miközben végig uralja, mígnem az állat visszatér barlangjához. Itt Mithrász kardjával ledöfi.

Ez az elementáris, "alvilági" életerő (bika) és átalakítója (Mithrász) közötti küzdelem szimbolikus ábrázolása, aminek a célja az életerő feletti ellenőrzés és uralom megszerzése.

A leszúrt bika oldalából szivárgó vér búzává változik, s ahogy a szemek a földre hullanak, "vegetációt" sarjasztanak. Ekkor mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a (mítoszban lefestett) tisztátalan állatok e "vérből" ihassanak. Ennek is ezoterikus értelme van: ha a neophyta, vagy hős úgymond nem "tiszta", a lényében hordozott alacsonyrendű elemek a felszabadult erő hatására végzetesen felerősödhetnek.

Emiatt nemcsak a transzfiguráció vetélhet el, de szörnyű, végzetes következmény is előállhat (erre az alkímiai hermetizmus egy, a most tárgyalttól eltérő szimbolikában szintén figyelmeztet).

A mítosz egy másik változata szerint, a bika vére borrá változik. Ez feltehetően azokra a következményekre utal, amiket egy mágikus részegség von maga után. A mítosz e jelenete azért is lényeges, mert egy sajátos rítus kialakulásához vezetett a beavatási szertartásokban: a "vérkeresztséghez". A mitréket, vagyis azokat a helyeket, ahol a misztériumokat celebrálták, oly módon építették, hogy egy magasabban és egy alacsonyabban fekvő - rendszerint földalatti átjárót képező - részből álljanak. Az alapkövetelményeknek megfelelo neophyta az alacsonyabb részen fekvő átjáróban helyezkedett el. Amikor bebocsátást nyert a magasabb területre, ruhátlan testét már a hierophant által levágott bika vére borította. Ilyen vagy hasonló szimbolikus élményeket kell társítani a - kereszténység baptismos rítusával egyenértékű - "vérkeresztséghez".

A Mithrász-misztériumok beavatottjának élményei kapcsán, egy fent már említett rítusról, az úgynevezett apothanatismosról kell még szólni.

Ebben a mithraista sajátságok a gnoszticizmusból s más, mágikus hagyományokból eredő elemekkel vegyültek össze. E szuggesztív szöveget - Dieterich, a fordítás első ( 1903) megjelentetője - "liturgiának" nevezte. A kifejezés nem egészen pontos, ugyanis itt nem himnuszokkal s effélékkel megtöltött szertartásról van szó, hanem egy utasításokat, mágikus formulákat és invokációkat tartalmazó rítusról, illetve az ezekkel összefüggő élmények leírásáról. A rítust feltehetőleg egy előbeavatás előzi meg, mivel az első invokációban a neophyta kijelenti, hogy a "szent szertartásokon" már megtisztult, továbbá hogy "a félelmetes erők erejének" s a "fáradhatatlan jobb kéznek" már birtokosa.

Most az "öröklétben való születésre", az alacsonyabb világokat irányító Végzet törvényének a széttörésére vállalkozik, s az istenek és az Aeon (a "tündöklő glória Ura") látására készül.A rítus arra vonatkozik, miként tárulnak fel a kapuk, felfedvén a Hét Létezőt, akik először női, majd - mint a "Mennyei Pólus Urai" - férfiúi arculatukban tűnnek elő.

A teurgikus akció a Hét Létező fölé ragadja a neophytát, amikor villámlások s vakító fényáradat közepette egy alak tűnik elő: maga Nap-Mithrász, akivel a mistének szembesülnie kell. Végül, paranccsal el kell érnie, hogy ne válhassanak el többé, s hogy (felvéve természetét) maga transzformálódjon Nap-Mithrásszá, a "halál pillanatáig, egyesülve a palingenesisben (újraszületésben), s ebben a maradéktalan egyesülésben elérje a tökéletességet."

A rítusnak számos további részlete is van, amelyekre azonban most nem térhetünk ki. Az érdeklődőknek rendelkezésére áll a szöveg, amelyet, mint említettem görögből lefordítottak és kommentárral is elláttak. Ebben az összefiiggésben csak annyit kell hozzátenni, hogy a mithraizmus is ismeri a hét planetáris szférán keresztüli utazást, ám jelen esetben ezt fordított irányban taglalja, ugyanis a Mithrász-misztériumokban az utazás nem egy, a "szükségszerűség szféráinak" a hálóiba való egyre mélyebb belegabalyodást jelent (más szavakkal, nem egy egyre elhatalmasodó feltételezettséget, ami végül az emberi állapotba torkollik), hanem e szférák fölé való emelkedést, az anyagvilághoz fűző kapcsolódások "levetkőzését", egészen a Legfelsőbb Princípium, a Feltétlenség megvalósításáig.

A HETES szám az intézményesített mithraizmus beavatási szintjeiben is megjelenik.

E szintek emelkedő sorrendben a következők: Holló (Corax), Okkultista (Cryphies), Harcos (Miles), Oroszlán (Lion), Perzsa (Perses), a Nap küldöttje (Heliodromos) és az Atya (Pater).

Az idevonatkozó értelmezés szerint az alsóbbrendű természetet egy előzetes "mortifikációnak" kell alávetni. (Ez a Holló hermetikus-alkímiai szimbolikájával mutat megfelelést, s ezt gyakorta hozzák összefiiggésbe a nigredo fokozattal, ami: a feketítés művelete".) Ezt követően a miste egy okkult létformát vesz fel (második fokozat). A harmadik szinten a mithrász-beavatottak légiójának válik harcosává, amely közösséget e hagyomány harci szelleme miatt miliciának nevezték. Az ezt követő fokozat a harciasság felfokozását képviselte, míg a "Perzsa" szintje a mithraizmus forrásával, a perzsa Fény-kultusszal fennálló kapcsolatot hangsúlyozta.

Ami a Miles fokozatot illeti, Tertullianus azt mondja, hogy amikor a törekvő e szintre emelkedett, felajánlottak neki egy kardot s egy koronát, hogy válasszon. Természetesen a kardot kellett választania, elutasítva a koronát, mondván: "az én koronám Mithrász". A Nap küldöttjének szintjén (a hatodik szinten) a beavatott ugyanazt a minőséget tükrözi, mint amit a mítosz Mithrásznak tulajdonított a Heliosszal való szembeszegülését követően. Végül az Atya szintje a mithraista közösség vezetőjének a rangját jelöli (pater sacrorum, pater patrum), azét, aki mások beavatására felügyel.

Úgy tűnik tehát, hogy ha a mithraizmus nyert volna teret a kereszténység helyett, s képes lett volna központi magját megőrizni, egy szabályszerű beavatási hagyomány a nyugati civilizáció későbbi korszakaiban is fennmaradhatott volna. Ami a külső, vallási arculatot illeti, Mithrász a soter (Megváltó, Életetadó) címet vehette volna fel.

Emellett a "legyőzhetetlen Isten" (Invictus Mithra) kifejezés is lényeges, ami alapján Mithrász a Római Birodalom szoláris védőszentjévé lett. Úgy tisztelték, mint a győzelmet hozó mazdaista hvareno birtoklóját. Mindez összhangban állt a fortuna Regia (a Tuke basilesos latin fordítása) ősi római hagyományával, ami a római szenátus kultuszának célját képező győzelem" formájában nyilatkozott meg.

Látható tehát, hogy bár a mithraizmus kultúrális, szakrális, sőt beavatási rendszert épített ki, a nyugati világot kikezdő hanyatlási folyamatnak - éppen lényegéből adódóan - nem tudott ellenállni.

Ez az involúció a dicsőség s a fényteli hatalom horizontjait Nyugat elöl lépésről-lépésre elhomályosította, olyannyira, hogy végül a természetfelettivel minden létező kapcsolat helyrehozhatatlanul megszünt. Annak ellenére is megszünt, hogy továbbra is létezett beavatás, amely azonban már nem egy rendszer központi eleme volt, hanem csupán egy titkos áramlat, noha ez olykor-olykor a kereszténység győzelme ellenére is felszínre bukkant.