Kelták
A Bourgogne és Csehország közötti
zóna a Kr. e. VI. században alapvetően átalakult.
Mindenfelé erődített települési központok épültek,
melyek urait hatalmas tumulusokba, azaz halomsírokba
temették.
A kelta fejedelmek kora
Mindmáig Heuneburg (Németország)
a leghíresebb fejedelmi központ. Itt a Kr. e. VII.
század végén telepedett meg egy kelta csoport, amely
azután a Kr. e. VI. század elején kőalapú, napon
szárított agyagtéglából emelt védművel erődítette
meg a magaslatot. Az északi oldalon négyszögletes
bástyák sorakoztak. Ezeknek a létesítményeknek a
térségben nincs párhuzama: a szicíliai Gelában, a
dél-francia Massaliában (Marseille-ben) vagy az
etruszk Rusellaeban találunk hasonló építményeket.
Heuneburg tervezője vagy görög (esetleg etruszk)
származású volt, vagy olyan kelta építész, aki
mediterrán környezetben tanult.
A kelta „fejedelmekről” azonban a legtöbb
információt a székhelyük körül található halomsírok
nyújtják, feltéve persze, hogy ezeket a rendkívül
látványos temetkezéseket már az ókorban nem rabolták
ki. A szerencsés kivételek közé tartozik a vixi
tumulus Mont Lassois mellett és a hochdorfi halom
Baden-Württembergben. A fejedelem vagy fejedelemnő
(például a vixi sír tulajdonosa) földi maradványait
fából ácsolt sírkamrában helyezték örök nyugalomra,
négykerekű díszkocsi társaságában. A férfiak tipikus
sírmellékletei díszfegyverek voltak, a nőké pompás
ékszerek. Mindkét nem képviselőinek kijárt az
ivókészlet (Hochdorfban ez kilencszemélyes volt),
amely általában eklektikusnak mondható, vagyis helyi
készítmények mellett etruszk és görög bronzedények,
vázák találhatók. A „vixi dáma” birtokában volt a ma
ismert legnagyobb görög bronzedény, egy 164
centiméter magas
kratér*, amely spártai vagy dél-itáliai műhely
alkotása. S ez nem minden. A Heuneburg melletti
Hochmichele egyik melléktemetkezéséből kínai
selyemmaradványok, Hohenaspergnél görög kliné
elefántcsont-berakásai, főníciai készítésű tükörnyél
jött napvilágra.
 |
 |
 |
 |
 |
Kr. e. IV. századi arany nyakperec részlete |
Részlet egy
|
Kr. e. I. századi vassisak Mihovóból (Jugoszlávia) |
Bronzfej Stradonice oppidumból
(Csehország)
|
Bronz boroskancsó fogantyújának etruszk hatást tükröző díszítése a Kr. e. V. századból (Baden-Württemberg) |
Ez a hallatlanul gazdag
leletanyag a Hallstatt kultúra fokozatos
átalakulásáról tanúskodik. A változások belső
mozgatórugója a vasművesség megjelenése és
elterjedése volt, amely egyebek között jól
felfegyverzett arisztokrácia kialakulását
eredményezte. A változás külső tényezője az a
mediterrán hatás volt, amely a Kr. e. 600-ban
alapított Massalia görög gyarmatváros, illetve
Etruria felől érkezett. A görögök az etruszkok
tengeri hatalmát Kr. e. 474-ben Cumaenál megtörték.
A Földközi-tenger nyugati medencéjéből kiszorult
kereskedelmük ekkor a kelta világ felé fordult. Az
utóbbi nemcsak a déli luxuscikkek, hanem a
mediterrán bor fogyasztójává is vált. Ugyanakkor a
kapcsolatok a kereskedelem szféráját gyorsan
túllépték; a vixi kratér például a diplomáciai
ajándék kategóriájába sorolható. Másfelől viszont a
kelták csereárui régészetileg „láthatatlanok”,
ugyanis főként nyersanyagok voltak (réz, ón, arany,
prémek, bőrök), illetőleg rabszolgák.
Az átalakulóban lévő Hallstatt kelta világ történeti
mozgásairól az ókori írott források híján szinte
semmit sem tudunk. A régészet viszont felfedezte,
hogy Heuneburg a Kr. e. V. század első felében
elpusztult.
A Kr. e. V. század közepe körül a legfontosabb
központokban lezajlott az a folyamat, amely a késő
vaskori La Tčne-kultúra megszületését eredményezte.
Ennek a legjelentősebb szimptómája egy új művészeti
stílus, az úgynevezett korai La Tčne-stílus
kialakulása volt, amely elsősorban a mediterrán
hatások asszimilációjának köszönhető. A Hallstatt
művészet geometrikus szemléletmódját a görög és
etruszk előképek (lótusz, palmetta, maszk, zoomorf
minta) hatására megszülető, a görbe vonalak
bonyolult kombinációjára épülő ornamentika váltotta
fel. Szó sincs azonban utánzásról, a késő vaskori
kelta művészek bámulatos leleménnyel teremtették
újjá, az ókori képzőművészet történetében ismeretlen
absztrakt felfogásban a mediterrán világtól eltanult
és kisajátított motívumokat, kompozíciókat. A La
Tčne-kor fejedelmi sírjaiból kétkerekű harckocsik,
fantasztikus állatmotívumokkal, maszkokkal, növényi
mintákkal díszített ivóedények, ékszerek, fegyverek
kerültek elő.
A Kr. e. V. századi „Keltiké”-t a hagyományos
felfogás szerint a belga Ardennek, a Jura-vidék,
Felső-Ausztria és Délnyugat-Thüringia határolta. A
legutóbbi évek felfedezései a korai La Tčne-kultúra
keleti határait jelentősen kitolták. Az
alsó-ausztriai, délnyugat-szlovákiai és
nyugat-magyarországi Kr. e. V. századi kelta leletek
bonyolult kérdéseket vetnek fel. Ezekre a következő
cikkünkben térünk vissza.
 |
|
 |
A kelta harcosok kora
A Kr. e. IV. században a kelták végleg a történeti
népek sorába léptek. Az úgynevezett történeti
vándorlásaik során megjelentek Itáliában és
valamikor Kr. e. 390 és 383 között rövid időre Rómát
is elfoglalták, vagyis az ókori történetírás
közvetlen látókörébe kerültek. A római szerzők,
elsősorban Titus Livius szerint, a gall katasztrófa
többé-kevésbé váratlanul érte Itáliát, ezt a latinok
kegyetlen rablótámadásként éltek meg, s egyben
büntetésként erkölcseik megromlása miatt. Valójában
az inváziónak „nemzetközi” összefüggései voltak: I.
szürakuszai Dionüsziosz szövetségeseiként támadtak a
kelták az etruszkok és Róma ellen, s nem véletlenül
telepítette le a szicíliai türannosz egyik
törzsüket, a senonokat, az általa alapított adriai
kikötő, Ancona hátországában. Mindenesetre a
vállalkozás következményeként az előbbieken kívül a
Po és az Appeninek között a lingonok, Bologna
környékén a boiusok, Brescia vidékén a cenomanusok
leltek új hazára. (Nem kizárt, hogy az insuberek már
régebb óta Milanó környékén laktak.) Az antik
források megegyeznek abban, hogy az itáliai
bevándorlással egyidejűleg a kelták kelet felé is
útra keltek, s végső céljuk - ez már modern
értelmezés - a Közép-Dunavidék volt.
A XX. századi történetírás – az ókori hagyomány
szellemében – a Kr. e. IV. század elején kibontakozó
népmozgalmakat gyakran rablóhadjáratként kezeli.
Valójában a Kr. e. V. század végétől kezdve a kelta
fejedelmek világában nagy változások zajlottak. A
fényűző halomsíros temetkezések eltűntek,
megjelentek az úgynevezett síktemetők, s bennük jól
felszerelt harcosok és tehetős asszonyaik sírjai
sorakoztak. A társadalmi különbségek - legalábbis a
régészeti források alapján – immár alig-alig
érzékelhetőek. Másfelől a túlnépesedés jelei
figyelhetők meg: a települések, a temetők egymástól
2-3 kilométerre találhatók. Az elvándorlás valódi
oka a demográfiai robbanás, s ennek
következményeként a termőföld hiánya lehetett. A
keltákat nem a kalandozó, hanem a honfoglaló
magyarokhoz lehet hasonlítani. Nem a rablás, hanem a
földszerzés vágya hajtotta őket.
A Kr. e. IV. századi kelta társadalom militarizált
vonásokat mutat, ahol azonban a főnök a többi
harcosnál alig volt gazdagabb. A harcosok
testületeket hoztak létre, ami megmagyarázhatja,
hogy a vándorlások idején miért bomlottak fel a
hagyományos törzsi alakulatok, s jöttek létre újak.
Ez egyúttal a Kr. e. IV. századi kelta társadalom
rendkívüli dinamizmusának egyik oka. Másfelől
viszont a La Tčne-kovácsműhelyek egyre jobb minőségű
vasfegyvereket állítottak elő. A mediterrán világ
elleni katonai sikerekhez a technológiai forradalom
nagyban hozzájárult.
Az itáliai megtelepedés, kapcsolatfelvétel az
itáliai görögökkel, keveredés az etruszkokkal a La
Tčne-kultúra átalakulásához vezetett. Ennek
legfontosabb szimptómája az úgynevezett folyamatos
növényi stílus megszületése volt a Kr. e. IV. század
első felében, melyet régebben - egy Rajna-vidéki
sírlelet után - Waldalgesheim-stílusnak neveztek. Ez
a művészeti kifejezés a görög, illetve az etruszk
palmetta- és indamotívumok átvételén és szuverén
felhasználásán alapul. Amint a filottra-
nói (Olaszország) aranynyakperec, a waldalgesheimi
ékszerkészlet, az agrisi (Franciaország) sisak vagy
egy vaslándzsa a budapesti Nemzeti Múzeumban
szemlélteti, ezek a díszítmények csak látszólag
absztraktak, valójában több értelműek: a palmetta
emberi maszkot, fantasztikus állatalakot rejt.
Mindez vallásos ikonográfia részét képezi, amelyben
egyebek között fellelhető az istenség, az életfa és
az utóbbit őrző szörny ábrázolása.
A kelták keleti expanziója korántsem zárult le a
Kárpát-medence nyugati felében. Egyik seregük már a
Kr. e. IV. század közepén feltűnt a Balkánon, hogy
azután az ifjú Nagy Sándor Kr. e. 335-ben az
Aldunánál kelta követeket fogadjon. Amikor Kr. e.
281-ben Makedónia meggyengült, megindult a nagy
offenzíva a hellenisztikus világ ellen. Belgiosz
harcosaival az illírek területén keresztül tört be
Makedóniába, s megsemmisítette a fiatal király,
Ptolemaiosz Keraunosz seregét. Ezután Brennos és
Akichoriosz hada nyomult be Makedóniába, s folytatva
útját dél felé, egy elit alakulat Delphoi-ig jutott
el. A vállalkozás azonban elbukott, bár némelyik
ókori szerző tudni véli, hogy Apollón híres
szentélyét kirabolták. Erre azonban nem került sor,
a megsebesült kelta vezér öngyilkos lett. Egy
harmadik csoportot, melyet Kerethriosz irányított
Kr. e. 278/277-ben Antigonosz Gonatasz a mai
Gallipoli félsziget környékén vert szét, az életben
maradottakat zsoldosként szolgálatába fogadta.
A balkáni invázió hátországának a Közép-Dunavidéken
kellett lennie. Ugyanakkor azonban Kr. e. 277-ben
Brennosz seregének egyik maradványa Thrákiában,
Büzantion hátországában, Tülisz néven kelta
királyságot hozott létre, amelyet a thrákok Kr. e.
213/212-ben döntöttek meg. Egy másik csoport már a
Makedóniától északra fekvő Dardaniában elszakadt
Brennosztól, s Kr. e. 278/277-ben átkelt a
Hellészpontoszon. Ezzel kezdődött a kis-ázsiai
galaták története, amely Nyugat-Anatólia számára
„sötét éveket” jelentett. Végül I. Antiochosz
legyőzte és a mai Ankara környékén, a Halüsz folyó
(Kizilirmak) középső folyásánál telepítette le őket.
Kr. e. 236
és 166 között a Pergamoni királysággal vívtak
elkeseredett csatákat.
|
Kr. e. V. századi aranyozott lemez |
A Kr. e. III. században a La
Tčne-kultúra súlyponti területe a Kárpát-medencébe
tevődött át. A szakirodalom ezt a keleti kelta
kulturális közösség, görög szóval koiné
kialakulásának nevezi. Erről a következő részben
írunk.
A Kr. e. III. században a katonai vezetőréteg
meggazdagodott. A kocsisírok Normandiától Bulgáriáig
mindenfelé megtalálhatók, s mellékleteik között
olyan kiemelkedő alkotások vannak, mint a Ciumes,ti
(Románia) sisak, tetején mozgatható szárnyú madár
szobrával vagy a mezeki (Bulgária) kocsidíszek.
Jómódú harcosok voltak a megrendelői azoknak a
pompás vésettel díszített kardhüvelyeknek, melyek
legfontosabb műhelyei a kontinensen Magyarország és
Svájc területén, valamint Írországban dolgoztak.
A gazdasági és társadalmi átalakulás elsősorban a
kelta pénzverés megszületésében tükröződik. A
főképpen II. Philipposz makedón uralkodó vereteit
utánzó éremképek egyúttal a kelta művészet
legfontosabb alkotásai közé tartoznak. Ugyancsak a
déli kapcsolatokkal hozható összefüggésbe a Kr. e.
III. századi vallási „forradalom”, amely jelenleg
főleg a mai Franciaország területén kiásott
szentélyekkel dokumentálható. Ezek templomaikkal,
kultuszaikkal, emberáldozataikkal az istenek és
hérószok tiszteletén túl az adott törzs
összetartozását, egységét is kifejezték.
A Kr. e. III. században a kelták fokozatosan
kiszorultak Itáliából. A senonokat Kr. e. 295-ben
Sentinumnál verték szét a rómaiak. A boiusok hosszú
küzdelmek után, melyek közepette Hannibal itáliai
betörése jelentett számukra reménysugarat, Kr. e.
193-ban szenvedtek vereséget. A törzs maradványa a
Kárpát-medencébe vándorolt.
 |
 |
Kr. e. III. századi vassisak, tetején
mozgatható szárnyú madár-
|
Ezüst nyakperec a Kr. e. II.
|
A város születése
A vaskori kelta függetlenség két utolsó századának
legfontosabb fejleménye a mérsékeltövi Európa első
városainak kialakulása volt. Julius Caesar
oppidumnak a galliai erődített magaslati
településeket nevezte, míg a modern kutatás ezt a
fogalmat a Franciaországtól a Kárpátaljáig (Ukrajna)
húzódó La Tčne-zónára terjesztette ki. Minthogy az
oppidum kétségtelenül leglátványosabb kritériuma az
impozáns védmű, a régészet ennek alapján a
települési típus kialakulásában az ókori kelta világ
defenzívába vonulását vélte feltételezni. A legújabb
eredmények alapján azonban az oppidumok
nyilvánvalóan nem a Kr. e. II. századi krízis
következményeként keletkeztek, hanem gyökereik a Kr.
e. III. század-
ba nyúlnak vissza. A legtöbb esetben kimutatható,
hogy az ilyen típusú települések helyének
kiválasztásában nemcsak stratégiai, hanem gazdasági
szempontok (nyersanyag lelőhelyek, kereskedelmi utak
ellenőrzése) is szerepet játszottak. A Hallstatt
fejedelmek néhány hektárnyi székhelyeihez képest
óriási települések jöttek létre. (Bibracte: 200 ha,
Manching: 380 ha, Heidengraben: 1500 ! ha.) A
településen az arisztokratikus lakónegyedtől
elkülönült az iparosok és a kereskedők „kerülete”, a
piac, a kultuszközpont,
a köztér. Az utcarendszerben megtervezettség elemei
mutathatók ki. Caesar leírásából kiderül továbbá,
hogy az utóbbiak körül a mezőgazdasági vidék is
megszerveződött falvak (vici) és farmok (aedificia)
formájában.
Az „oppidum-civilizációt” Európa-szerte az anyagi
kultúra bizonyos fokú uniformizálódása jellemezte,
elsősorban a fémművesség terén. Ez mindenképpen arra
utal, hogy a városi szervezet kialakulása a törzsek
közötti távolsági kereskedelem terén nagy
előrelépést hozott. Ugyanakkor azonban éppen a
törzsi szervezet fennmaradása miatt szó sincs arról,
hogy az oppidumok azonos városi szerkezetről,
gazdasági fejlettségről tanúskodnának. Már a
védműrendszer sem volt azonos: a Caesar által leírt
gall fal (murus Gallicus), melynek vázát merőlegesen
egymásra rakott és összeszögezett gerendák alkották,
s a külső oldal szárazon rakott kőfalába
gerendavégek ékelődtek be, Bajorországtól keletre
nem fordul elő. Abban a térségben az erődítmény
külső falsíkját függőleges cölöpökkel erősítették
meg. Ezentúl a városiasodás szimptómái is eltérő
mértékben jelentkeztek Galliában és például
Pannoniában. Nyugaton, ahol a római kereskedelem
intenzíven működött, az arisztokraták
temetkezéseinek mellékletei elképesztően gazdagok
voltak: importált itáliai boros amphorák, bronz-és
agyagedények tömege sorakozott az elhunyt körül.
Ugyanakkor a vasművesség, de általában a kézművesség
területén az oppidumok Európa-szerte óriási
előrelépést hoztak. A termelés egyre inkább ipari
jelleget öltött, s szinte az összes „preindusztriális”
szerszámtípus megszületett, amelyek formája a XIX.
századig lényegében változatlan maradt. S ha
mindehhez hozzávesszük az írásbeliség, az igazi
pénzgazdálkodás térhódítását a kontinensen,
nyilvánvaló, hogy a La Tčne-kultúra az
államszervezet kialakulásának küszöbéig jutott el.
Hogy ez nem következett be, az elsősorban a római
hódításon múlott, amely Makedónia felől már a Kr. e.
80-as években elérte a Kárpát-medencét. A mai Svájc
területén élő helvétek Galliába vándorlását követően
kitört gall háború Caesar győzelmével és a nyugati
kelták függetlenségének elvesztésével végződött. A
kis-ázsiai galaták ugyancsak római fennhatóság alá
kerültek. Mindehhez járult a germán törzsek
offenzívája észak felől, valamint a dák királyság
térhódítása Erdély irányából, a keleti kelták
területén. A Kr. u. I. században Észak-Anglia és
Írország kivételével a kelták önállósága megszűnt. A
romanizáció azonban nem jelentette a vaskori
kulturális hagyományok eltűnését. A két civilizáció
keveredéséből új minőségek születtek. Ez azonban egy
másik történet.
Szabó Miklós
 |
Emberfej formájúra
alakított
|
Forrás: Sulinet
