Ékesszólás és kirekesztés

  A pártpolitika kiúttalansága

A klasszikus antikvitás nem ismert mai értelemben vett pártokat. A római kétpártrendszerről vallott felfogás nem más, mint a 19. századi ókortörténeti kutatás anakronisztikus kitalálása néhány modern polgári állam politikai berendezkedésének (vö. pl. Anglia) mintájára. A Kr.e. 2-1. században hiányoztak a pártapparátusok, nem volt párttagság, de azt sem tudták, mi fán terem a tagkönyv, a pártprogram, s párttitkárok sem ültek az emberek nyakán. Az a szembeállítás tehát, amelyet a köztársaság időszakában Cicero, Sallustius vagy Livius tesz, amikor élesen megkülönbözteti egymástól az optimatest és a popularest, valójában nem pártokat szembesít egymással, hanem csak legfeljebb eltérő politikai magatartásokat, erkölcsöket. Valójában ugyanis mind az optimata, mind a popularis vezető személyiségek előkelők és gazdagok, csupán morális felfogásuk és gyakran módszereik különböznek egymástól.

Senatusi párt és néppárt mint modern értelemben vett tömörülések a valóságban nem is léteztek. A Rómában kialakult politikai struktúra teljesen különbözik a mai polgári politikai tömörülésektől. Az ókori Rómában a köztársaság idején a politikai szerveződések személyes kötődések révén jöttek létre, ami a korabeli arisztokratikus társadalom sajátosságaiból fakadt. Az előkelő családok ősi időktől fogva patrónusi szerepet töltöttek be, megvoltak a maguk védencei és alárendeltjei, az ún. cliensek, akikből a későbbi időkben politikai funkciót ellátó clientelák alakultak. Az arisztokratikus társadalom több efféle alá-, fölérendeltségi viszonyt ismert, amelyek részben gazdasági alapon, részben a hivatali és a katonai élet kötelező érvényű kapcsolódásai révén szerveződtek. A latin nyelv ezeket a relációkat nevezte familiaritatesnek, illetve necessitudinesnek. Magától értetődően nemcsak alá-, fölérendeltségi viszony alapján jöhettek létre politikai kapcsolatok, hanem egyenragú személyek között is, ezeket mondták amicitiáknak. A klasszikus római világ ugyanis nemigen ismerte a későbbi, főképp érzelmi alapon nyugvó barátságokat, inkább a politikai együttműködésre, a közös "pártállásra" helyezte a hangsúlyt. Ennek megfelelően a köztársaság végén a római politikai élet igen szétszórt volt. Különböző személyes, családi és nemzetségi érdekcsoportosulások álltak egymással szemben, vagy léptek egymással szövetségre. Így szinte valamiféle klánpolitikáról lehetne beszélni. Érthető tehát, ha az egykorú források például Marius és Sulla tömörüléséről (factiones), illetve Caesar és Pompeius pártjáról (partes) beszélnek.

Minthogy a római politikai élet ennyire személyes módon atomizált volt, egészen természetes, hogy a római polgárokat sem közös érdekek vagy érzelmek vezették és különféle egyéni célok érdekében könnyen manipulálhatók voltak.

A Catilina összeesküvésről írott munkájában részletesen szól azokról, akik nem a senatus pártján álltak, s akik szívesebben látták volna az állam felfordulását, mintsem hogy saját befolyásukat elveszítsék. A történetíró szerint ebben a törekvésben az egész köznép szerepet vállalt. Valójában a nincstelenek irigysége nyilvánult meg a tehetős lojális polgárok irányában. Az ilyen felforgató elemek gátlástalanok, könnyen vállukra emelik a hitvány politikusokat, hiszen saját maguknak nincs veszteni valójuk (A Catilina-összeesküvés, 37. fejezet). Mindebből az következik, hogy Sallustius szerint Rómában Kr.e. 63-ban igenis két tábor volt: egyfelől a senatus hívei, akik a fennálló viszonyokat szerették volna megőrizni, "konzerválni"; másfelől a köznép és a lezüllött, elszegényedett előkelőségek, akik mitsem törődve az államérdekkel, felelőtlenül meg akarták változtatni a hagyományos rendet és állapotokat.

Talán még ennél is egyértelműbb az, amit Sallustius a Iugurtha elleni háborúban mond a Kr.e. 2. század végének politikai helyzetéről. A híres 41. fejezetben ugyanis ez áll: Azt a szokást, hogy a nép emberei és a senatus pártokra szakadjanak, két körülmény eredményezte. Egyrészt a külső ellenségtől, főképp a Karthagótól való nyugalom, másrészt a javak bősége, azaz a túlzott jólét. Korábban ugyanis - félve a közös ellenségtől - a nép és a senatus között egyfajta kiegyensúlyozottság érvényesült a politikában: nem nyílt lehetőség arra, hogy az egyes polgárok önös érdekből személyes dicsőségre vagy uralomra törekedjenek. Amikor azonban megszűnt a külső elenségtől (metus hostilis) való rettegés, a nemesség szenvedélye a politikai tekintély (dignitas) fokozására, a nép igyekezete viszont a szabadság (libertas) kiszélesítésére irányult. Az eltérő törekvések mentén két pártra szakadtak. S a pártviszályok szétmarcangolták a középen elhelyezkedő államot.

Lényegében hasonló kép tárul fel a Korunk története (Historiae) lapjain. Itt is arról van szó, hogy miután Róma megszabadult a pun veszélytől, meghasonlott az állam, mert néhány hatalmasság, akinek a többség megpróbált a kedvében járni, zsarnoki uralomra tört részben az atyák tisztességes neve alatt, részben pedig a köznépre hivatkozva (1, 12 - töredék).

A popularis Lepidus tyrannisszal, zsarnoksággal vádolja a szemben álló felet, név szerint Sullát, akinek az a célja, hogy a félelemben tartott emberekből a nyomor révén kiölje a szabadságvágyat. Ezek az előkelő emberek a nép fölötti hatalom érdekében még a személyes szolgaságot is készek vállalni, vagyis személyes függetlenségüket feladva belenyugodni az önkényuralomba. Ilyen körülmények között nincs lehetőség többé a szabadsággal együtt járó nyugalomra és békére, itt már csak szolgálni vagy parancsolni lehetséges. A népeket eddig igazgató római nép ki lett forgatva vagyonából, úgyhogy a római állam teljesen fel lett dúlva, és immár a végveszély fenyegeti. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy a popularis ékesszólás egyfelől a szociális helyzetet tette szóvá, másfelől a hatalom kérdését, mert a libertast, vagyis a népszuverenitást hangsúlyozta, és követelte a senatust felhasználó személyes uralmakkal szemben.

A popularis érveléssel szemben nézzük, mire hivatkozik az optimata Philippus, aki a senatusban beszél. Az államnak nyugalomra van szüksége, amit a leghitványabb és legostobább emberek lázadásukkal megakadályoznak. A társadalomnak ez a szemete elfojtja a szabadságot (libertas), a közakaratot (consilium publicum), és csak vagyonra, gazdagságra tör. Az így támasztott polgárháborúk következtében elpusztul a senatus tekintélye: dignitasa (decus ordinis huius interit). A lázadó Lepidus hadserege tehát a senatus auctoritasát veszélyezteti. Az optimaták szerint is szociális és hatalmi kérdésekről van szó, csak ők mindezt másképp láttatják, mint a popularisok. A köznép követelései ugyanis a vagyonbiztonságot és így a társadalom jólétét veszélyeztetik, a népszuverenitás hangoztatása pedig a közrend fő támaszának: a senatusnak a tekintélyét, hatalmi helyzetét ássa alá.
 

Hasonlóképp világítja meg a köztársaság végi politikai ellentéteket Cotta és Licinius beszédeinek szembesítése is. Az előbbi mint optimata az ősi római értékrendre hivatkozik: a családra, a hazára, a főhatalomra, arra a személyes megbecsülésre, amelyet az állam érdekében vállalt szolgálataival szerzett. Az ősök dicsőségére (gloria maiorum) vállalni kell a megpróbáltatásokat, felvállalva a közügyet, vagyis az állam érdekét. A senatus érdekével azonosított közérdekkel szemben a nép előtt megnyilatkozó Licinius Macer néptribunus ismét a népszuvernitás megszerzésére (capessendum ... libertatem) hivatkozik, amelynek érdekében még az esetleges vereség ellenére is vállalni kell a harcot a rossz szándékú emberek jól szervezett pártbandájával szemben. A mindenükből kiforgatottak ugyanis nem engedhetik át még saját személyüket is a társadalom hatalmasságainak. A valódi igazságért ezek az elesettek szállnak síkra, nem pedig azok, akik csak hirdetik magukról, hogy ők a szabadság bajnokai.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Rómában a Kr.e. 2-1. században mégiscsak szemben állt egymással két ellentétes politikai törekvés, amelynek két különböző és egymást kölcsönösen romboló, lejárató ékesszólás, vagy ahogy ma mondanánk: propaganda adott hangot. Ezen a ponton tehát szükségképpen fel kell vetni azt a kérdést: mi állt a két eltérő politikai beállítódás hátterében?

Az a római köztársaság, amely nem egészen másfél század alatt hatalma alá hajtotta a Földközi-tenger vidékét, a Kr.e. 2. században politikai válságba került. Ma már nyilvánvaló, hogy ez abból az ellentmondásból fakadt, amely a létrejött világhatalom igényei és az ősi, római városállami igazgatási rendszer között feszült. Ez a rendszer nem tudott megbírkózni a világbirodalom szükségleteiből adódó gondokkal: a tartományok hatalmas láncolatával, az adók behajtásával, a roppant határvidék kellő biztosításával, a hódítással együtt járó óriási és mind koncentráltabban dolgozó rabszolgatömeg féken tartásával, s még lehetne sorolni az egyéb megoldásra váró gondokat.

Maguk a rómaiak azonban csak érzékelték ezt a krízist, az okát képtelenek voltak belátni, mert a "farkasvakság" állapotába kerültek. Az a Róma, amely az arisztokrata vezetés mögött szinte egyöntetűen felsorakozó polisz-polgársága révén mintegy százötven év alatt képes volt meghódítani az egész Mediterráneumot, nem hihette el, hogy politikai szervezete többé már nem igazán működőképes, s hogy azt minél sürgősebben egy másikkal kell felcserélni. A rómaiak ezért álmegoldást találtak bajaikra, úgy vélték, hogy erkölcsi válságba kerültek. A válság megítélésében azonban már megoszlottak a vélemények.

Az egyik csoport az erkölcsi züllést azzal magyarázta, hogy az állam korábbi egészséges belső egyensúlya megbomlott, mégpedig annak következtében, hogy a senatussal szemben a nép és az őt képviselő magistratusok: a néptribunusok kerültek túlsúlyba. Megítélésük szerint ez együtt járt a dologtalan ingyenélők követelődzésével, ami kimerítette az államkincstárt. Mindez megrendítette a senatus korábban vitathatatlan pozícióját, azét a senatusét, amely a korábbi sziklaszilárd római erkölcsök rendíthetetlen letéteményese volt. Tulajdonképpen ez az a szemlélet, amelyet a korabeli szóhasználatnak megfelelően optimatának nevezhetünk.

A két felfogás azonban igazában nem is állt olyan távol egymástól, mint ahogy talán első pillantásra mutatkozik. Valójában ugyanis egyik csoport sem kérdőjelezte meg a fennálló politikai rendszer lényegét, sőt inkább mindkettő annak hagyományos formáját kívánta megtartani, visszaállítani csak más-más módon.

Mindennek egy roppant hosszan elhúzódó válság lett a következménye, amelyben sokáig semmiféle olyan alternatíva sem jelentkezett, amely reális lehetőséget kínált volna a kiút megtalálására. Még viszonylag a popularis törekvések kecsegtettek több e-séllyel, mert bár igazából ők sem vonták kétségbe a hatalom addigi legfőbb letéteményesének, az átalakulás legfőbb kerékkötőjének, a senatusnak a szerepét, azért mégis a hatalom gyakorlásának egyfajta kiszélesítését kezdeményezték, úgyhogy a hatalom bázisának bővítése hozzájárulhatott volna a krízis leküzdéséhez. Ám ehhez hiányoztak az egységes, jól szervezett társadalmi erők. A városi és falusi köznép (plebs urbana, plebs rustica) nagymértékben differenciált volt, a provinciák lakossága és a rabszolgák pedig eleve nem is jöttek számításba.

A kiúttalanságot még fokozta az a körülmény, hogy mind az optimata, mind a popularis próbálkozások valójában személyes csoportosulások, szervezkedések keretében nyilvánultak meg, s így sohasem tudtak széles és erőteljes társadalmi közegeket megmozgatni. Ugyanakkor lett légyen szó akár optimata, akár popularis klánokról, amicitiákról, azok abban találták meg ékesszólásuk legfőbb tárgyát és célját, hogy kölcsönösen lejárassák egymást. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a hatalom már korábban is csikorogva működő gépezete még annyira sem tudta ellátni feladatát, mint addig, s ezáltal a válság egyre fokozódó mértékben újratermelődött.

Hogy a köztársaság végi belpolitikai életnek ezt az egyre fokozódó rothadását és reménytelen lebomlását megérthessük, arra kell egy pillantást vetnünk, miként is érvényesült, és fejtett ki negatív hatást mind az optimata, mind a popularis politikai ékesszólás.

Cicero meg volt róla győződve, hogy így lehet fenntartani és megóvni az állam egységes testét, az egészséges corpus rei publicae-t, amely addig létezhet, amíg szervei tökéletes összhangban, rendeltetésüknek megfelelően működnek. Az állam válságosra fordult egészségi állapotában ezért egyetlen igazán eredményes gyógymód van: ki kell küszöbölni minden olyan kóros elváltozást, amely a politikai test részeinek harmonikus együttműködését megakadályozza. Ebből az alapállásból következik, hogy Cicero minden olyan törekvést elmarasztalt, amely bármely, a senatus által korábban gyakorolt szerepkört megpróbált a népgyűlésre átruházni, vagy egyáltalán: a népgyűlés révén szeretett volna bármit is elérni, ami a senatus hatáskörében is megoldható lett volna. Ily módon Cicero számára a politikai palettán élesen elválnak egymástól a lojális derék polgárok (boni), valamint a gyalázatos személyek (improbi).

Minthogy az utóbbiak veszélyeztetik az állam fennmaradását, ezért optimata szempontból nem érdemelnek kíméletet. Cicero politikai szónoklatainak egyik legfőbb jellemzője a popularisok gátlástalan befeketítése. Nála a res publica ellenségei nem is józan emberek, hiszen megszállta őket az őrület (furor). Ez annál természetesebb Cicero szerint, mert a népnek tetszelgő gyalázatosak nem is igazi rómaiak, hanem mindenféle szedett-vedett idegen népség. Az elvetemült Pisónak insuber őse van. Igaz, ez a vád már nem süthető el olyan tősgyökeres római családok-nemzetségek sarjaira, mint amilyen Catilina, Clodius vagy Antonius, ám őket is könnyen ki lehet közösíteni a római polgárok közösségéből, rájuk fogva, hogy idegenekkel szövetkeznek: keltákkal, keltiberekkel, görögökkel, Mithridatesszel vagy a Római Birodalom más ellenségeivel! Így válnak az optimata Cicero szónoklataiban a legfényesebb származású popularis rómaiak idegenbérencekké. Szerinte még a nagy patriciusivadék, Caesar sem átallja azt, hogy a senatust holmi külföldiekkel töltse meg. (Meg kell jegyeznünk, hogy a vádat a szigorú módszerességgel elvégzett névvizsgálatok nemigen igazolták!)

És ha már a popularisok idegenek és idegenbérencek, akkor miért ne szövetkezhetnének magukkal a rabszolgákkal és a szökevényekkel (servi, fugitivi), ezekkel a társadalmon eleve kívülálló lényekkel, ahogy a rómaiak ekkor őket tekintették?

Miután Cicero így felszította a popularisok elleni gyűlöletet, s természetesen az optimatákat meg feldícsérte, már csak az volt hátra, hogy megdolgozza közönségét abban az irányban, hogy elfogadtassa a saját maga által képviselt programot, amely - mint már fentebb megállapítottuk - valójában politikai zsákutca volt.

Miközben Cicero révén alaposan ismerjük az optimata propagandát, addig a popularis ellenpropaganda jobbára csak Cicero tendenciózus kivonataiból, illetve cáfolataiból, valamint a közel egykorú vagy jóval későbbi történetírók ugyancsak nem elfogulatlan átirataiból rekonstruálható. Ezekből a töredékekből is úgy tűnik azonban, hogy az optimaták "ellenzéke", a popularisok sem vonták soha kétségbe a hódítások jelentőségét és a senatusi vezetés ebben játszott szerepét. Csak éppen azt állították, hogy a senatus kisajátította magának e nagyszerű győzelmi sorozat eredményét, gyümölcsét, rátéve kezét a hadizsákmányra, valamint a messzi távolban harcoló római parasztkatonák megműveletlenül maradt földjeire. A Kr. u. 1-2. század fordulóján élő Plutarchos szerint ekképp jellemezte ezt a helyzetet az egyik első popularis politikus: Tiberius Gracchus.

"Még az Itáliában élő vadállatoknak is ... van barlangja vagy búvóhelye, ahol meghúzzák magukat, de azoknak, akik harcolnak és meghalnak Itáliáért, egyebük sincs a levegőnél és a világosságnál, nincs házuk, nincs fejüket hova lehajtaniuk, földönfutókként kóborolnak gyermekeikkel és feleségükkel. A hadvezérek hazudnak katonáiknak, mikor a csatákban arra bíztatják őket, hogy őseik sírjáért és templomaiért harcoljanak az ellenséggel, hiszen ezek közül a rómaiak közül nincs egynek sem családi oltára, nincs ősi temetkezőhelye, vadidegenek fényűzéséért és vagyonáért harcolnak és halnak meg; a világ urainak hívják őket, de nincs egy talpalatnyi földjük sem." (Ti. Gracchus 9. fej. - Máthé Elek fordítása.)

Ekképp a popularisok is mintegy kiközösítették politikai ellenfeleiket a római civitasból, anélkül, hogy lett volna szilárd, összetartó társadalmi bázisuk, valódi politikai alternatívát jelentő programjuk. Ilyen feltételek között az optimata és a popularis szembenállás nem mutathatott kiutat a köztársaság válságából, sőt, lejáratta és működésképtelenné tette az ősi városállamnak azt a tradicionális politikai rendjét, amely már amúgy sem felelt meg a római világbirodalom felfokozott igényeinek.

A köztársaság válságából nem vezethetett ki olyan "pártpolitikai" élet, amely nem kínált valódi megújulást hozó programokat. Ezek a pártok nem voltak igazán szervezett erők, csak álideológiák, amelyek laza politikai módszerek és viselkedési módok, "erkölcsök" jegyében fogtak át nagyon is személyes érdekcsoportosulásokat. Ezek a politikai tendenciák nemhogy nem tudtak megerősödni, hanem saját magukat és egymást is szétzúzták egy rendkívül korlátolt, a kirekesztésre épülő politikai propaganda alapján.
Így a krízis megoldásához arra volt szükség, hogy felőrlődjenek azok a "politikai pártok", amelyek egyrészt újratermelték a köztársaság egyre szélesedő válságát, másrészt képtelenek voltak eljutni a korábbi városállami rendszer életképtelenségének megállapításáig. A válság rendeződéséhez az kellett, hogy a Kr.e. 1. század véres polgárháborúi révén szinte kihaljon az a nemzedék, amely az "ancien regime" szentségének hamis illúziójában nőtt fel, és leledzett hosszú évtizedeken keresztül. A polgárháborúk megtizedelő viharait és szörnyű vérveszteségeit nem lehetett elkerülni ahhoz, hogy az emberek beletörődjenek abba: fel kell adniuk a Római Birodalmat megteremtő, még a városállam időszakából örökölt politikai gépezetet, felcserélve ezt a világhatalom szükségleteit kielégítő központosított igazgatással, amely - miután a hatalmi bázis kiszélesítése nem volt lehetséges - a kormányzás beszűkítésével biztosította a birodalom ekkor nélkülözhetetlen centralizációját. Ezt főképp két tényező tette lehetővé: egyfelől az, hogy az elmúlt évtizedek kirekesztő politikája révén mind több olyan személyiség lépett a politika színterére, aki kívül került mind a senatus, mind a társadalom kontrollján, ahogy arról Sulla, Pompeius, Caesar vagy Octavianus-Augustus helyzete tanúskodik; másfelől pedig megteremtődött egy olyan szervezett erő, amelyre egy centralizált világhatalmat alapozni lehetett. Ez az erő nem volt más, mint a mariusi reform nyomán megszülető új típusú római hadsereg. Így jött létre az a principatus, amely kialakulásának sajátos körülményei miatt alkotmányosan nem volt monarchia, csak de facto minősült annak. A még erősen élő hagyományok miatt ennek a rendszernek lepleznie kellett lényegét, ezért ragaszkodott egyfelől az optimaták concordia-eszményéhez, hangsúlyozva - a census révén és a lovagok tekintélyének megemelésével - a senatus tisztaságát; másfelől pedig Augustus személyére és hatalmára eskette fel a népet, amivel meg lehetett őrizni a popularisok "népszuverenitásának" eszményét is.