|
Bronz boroskancsó fogantyújának etruszk hatást
tükröző díszítése a Kr. e. V. századból
|
A Bourgogne és Csehország közötti zóna a Kr. e. VI. században
alapvetően átalakult. Mindenfelé erődített települési központok épültek, melyek
urait hatalmas tumulusokba, azaz halomsírokba temették.
A kelta fejedelmek kora
Mindmáig Heuneburg (Németország)
a leghíresebb fejedelmi központ. Itt a Kr. e. VII. század végén telepedett meg
egy kelta csoport, amely azután a Kr. e. VI. század elején kőalapú, napon
szárított agyagtéglából emelt védművel erődítette meg a magaslatot. Az északi
oldalon négyszögletes bástyák sorakoztak. Ezeknek a létesítményeknek a térségben
nincs párhuzama: a szicíliai Gelában, a dél-francia Massaliában (Marseille-ben)
vagy az etruszk Rusellaeban találunk hasonló építményeket. Heuneburg tervezője
vagy görög (esetleg etruszk) származású volt, vagy olyan kelta építész, aki
mediterrán környezetben tanult.
A kelta „fejedelmekről” azonban a legtöbb információt a székhelyük körül
található halomsírok nyújtják, feltéve persze, hogy ezeket a rendkívül látványos
temetkezéseket már az ókorban nem rabolták ki. A szerencsés kivételek közé
tartozik a vixi tumulus Mont Lassois mellett és a hochdorfi halom
Baden-Württembergben. A fejedelem vagy fejedelemnő (például a vixi sír
tulajdonosa) földi maradványait fából ácsolt sírkamrában helyezték örök
nyugalomra, négykerekű díszkocsi társaságában. A férfiak tipikus sírmellékletei
díszfegyverek voltak, a nőké pompás ékszerek. Mindkét nem képviselőinek kijárt
az ivókészlet (Hochdorfban ez kilencszemélyes volt), amely általában
eklektikusnak mondható, vagyis helyi készítmények mellett etruszk és görög
bronzedények, vázák találhatók. A „vixi dáma” birtokában volt a ma ismert
legnagyobb görög bronzedény, egy 164 centiméter magas
kratér*, amely spártai vagy dél-itáliai műhely alkotása. S ez nem minden. A
Heuneburg melletti Hochmichele egyik melléktemetkezéséből kínai
selyemmaradványok, Hohenaspergnél görög kliné elefántcsont-berakásai, főníciai
készítésű tükörnyél jött napvilágra.
 |
 |
 |
 |
 |
Kr. e. IV. századi arany nyakperec részlete |
Részlet egy
|
Kr. e. I. századi vassisak Mihovóból (Jugoszlávia) |
Bronzfej Stradonice oppidumból (Csehország)
|
Bronz boroskancsó fogantyújának etruszk hatást tükröző díszítése a Kr. e. V. századból (Baden-Württemberg) |
Ez a hallatlanul gazdag leletanyag a Hallstatt kultúra
fokozatos átalakulásáról tanúskodik. A változások belső mozgatórugója a
vasművesség megjelenése és elterjedése volt, amely egyebek között jól
felfegyverzett arisztokrácia kialakulását eredményezte. A változás külső
tényezője az a mediterrán hatás volt, amely a Kr. e. 600-ban alapított Massalia
görög gyarmatváros, illetve Etruria felől érkezett. A görögök az etruszkok
tengeri hatalmát Kr. e. 474-ben Cumaenál megtörték. A Földközi-tenger nyugati
medencéjéből kiszorult kereskedelmük ekkor a kelta világ felé fordult. Az utóbbi
nemcsak a déli luxuscikkek, hanem a mediterrán bor fogyasztójává is vált.
Ugyanakkor a kapcsolatok a kereskedelem szféráját gyorsan túllépték; a vixi
kratér például a diplomáciai ajándék kategóriájába sorolható. Másfelől viszont a
kelták csereárui régészetileg „láthatatlanok”, ugyanis főként nyersanyagok
voltak (réz, ón, arany, prémek, bőrök), illetőleg rabszolgák.
Az átalakulóban lévő Hallstatt kelta világ történeti mozgásairól az ókori írott
források híján szinte semmit sem tudunk. A régészet viszont felfedezte, hogy
Heuneburg a Kr. e. V. század első felében elpusztult.
A Kr. e. V. század közepe körül a legfontosabb központokban lezajlott az a
folyamat, amely a késő vaskori La Tčne-kultúra megszületését eredményezte. Ennek
a legjelentősebb szimptómája egy új művészeti stílus, az úgynevezett korai La
Tčne-stílus kialakulása volt, amely elsősorban a mediterrán hatások
asszimilációjának köszönhető. A Hallstatt művészet geometrikus szemléletmódját a
görög és etruszk előképek (lótusz, palmetta, maszk, zoomorf minta) hatására
megszülető, a görbe vonalak bonyolult kombinációjára épülő ornamentika váltotta
fel. Szó sincs azonban utánzásról, a késő vaskori kelta művészek bámulatos
leleménnyel teremtették újjá, az ókori képzőművészet történetében ismeretlen
absztrakt felfogásban a mediterrán világtól eltanult és kisajátított
motívumokat, kompozíciókat. A La Tčne-kor fejedelmi sírjaiból kétkerekű
harckocsik, fantasztikus állatmotívumokkal, maszkokkal, növényi mintákkal
díszített ivóedények, ékszerek, fegyverek kerültek elő.
A Kr. e. V. századi „Keltiké”-t a hagyományos felfogás szerint a belga Ardennek,
a Jura-vidék, Felső-Ausztria és Délnyugat-Thüringia határolta. A legutóbbi évek
felfedezései a korai La Tčne-kultúra keleti határait jelentősen kitolták. Az
alsó-ausztriai, délnyugat-szlovákiai és nyugat-magyarországi Kr. e. V. századi
kelta leletek bonyolult kérdéseket vetnek fel. Ezekre a következő cikkünkben
térünk vissza.
 |
|
 |
A kelta harcosok kora
A Kr. e. IV. században a kelták végleg a történeti népek sorába léptek. Az
úgynevezett történeti vándorlásaik során megjelentek Itáliában és valamikor Kr.
e. 390 és 383 között rövid időre Rómát is elfoglalták, vagyis az ókori
történetírás közvetlen látókörébe kerültek. A római szerzők, elsősorban Titus
Livius szerint, a gall katasztrófa többé-kevésbé váratlanul érte Itáliát, ezt a
latinok kegyetlen rablótámadásként éltek meg, s egyben büntetésként erkölcseik
megromlása miatt. Valójában az inváziónak „nemzetközi” összefüggései voltak: I.
szürakuszai Dionüsziosz szövetségeseiként támadtak a kelták az etruszkok és Róma
ellen, s nem véletlenül telepítette le a szicíliai türannosz egyik törzsüket, a
senonokat, az általa alapított adriai kikötő, Ancona hátországában. Mindenesetre
a vállalkozás következményeként az előbbieken kívül a Po és az Appeninek között
a lingonok, Bologna környékén a boiusok, Brescia vidékén a cenomanusok leltek új
hazára. (Nem kizárt, hogy az insuberek már régebb óta Milanó környékén laktak.)
Az antik források megegyeznek abban, hogy az itáliai bevándorlással egyidejűleg
a kelták kelet felé is útra keltek, s végső céljuk - ez már modern értelmezés -
a Közép-Dunavidék volt.
A XX. századi történetírás – az ókori hagyomány szellemében – a Kr. e. IV.
század elején kibontakozó népmozgalmakat gyakran rablóhadjáratként kezeli.
Valójában a Kr. e. V. század végétől kezdve a kelta fejedelmek világában nagy
változások zajlottak. A fényűző halomsíros temetkezések eltűntek, megjelentek az
úgynevezett síktemetők, s bennük jól felszerelt harcosok és tehetős asszonyaik
sírjai sorakoztak. A társadalmi különbségek - legalábbis a régészeti források
alapján – immár alig-alig érzékelhetőek. Másfelől a túlnépesedés jelei
figyelhetők meg: a települések, a temetők egymástól 2-3 kilométerre találhatók.
Az elvándorlás valódi oka a demográfiai robbanás, s ennek következményeként a
termőföld hiánya lehetett. A keltákat nem a kalandozó, hanem a honfoglaló
magyarokhoz lehet hasonlítani. Nem a rablás, hanem a földszerzés vágya hajtotta
őket.
A Kr. e. IV. századi kelta társadalom militarizált vonásokat mutat, ahol azonban
a főnök a többi harcosnál alig volt gazdagabb. A harcosok testületeket hoztak
létre, ami megmagyarázhatja, hogy a vándorlások idején miért bomlottak fel a
hagyományos törzsi alakulatok, s jöttek létre újak. Ez egyúttal a Kr. e. IV.
századi kelta társadalom rendkívüli dinamizmusának egyik oka. Másfelől viszont a
La Tčne-kovácsműhelyek egyre jobb minőségű vasfegyvereket állítottak elő. A
mediterrán világ elleni katonai sikerekhez a technológiai forradalom nagyban
hozzájárult.
Az itáliai megtelepedés, kapcsolatfelvétel az itáliai görögökkel, keveredés az
etruszkokkal a La Tčne-kultúra átalakulásához vezetett. Ennek legfontosabb
szimptómája az úgynevezett folyamatos növényi stílus megszületése volt a Kr. e.
IV. század első felében, melyet régebben - egy Rajna-vidéki sírlelet után -
Waldalgesheim-stílusnak neveztek. Ez a művészeti kifejezés a görög, illetve az
etruszk palmetta- és indamotívumok átvételén és szuverén felhasználásán alapul.
Amint a filottra-
nói (Olaszország) aranynyakperec, a waldalgesheimi ékszerkészlet, az agrisi
(Franciaország) sisak vagy egy vaslándzsa a budapesti Nemzeti Múzeumban
szemlélteti, ezek a díszítmények csak látszólag absztraktak, valójában több
értelműek: a palmetta emberi maszkot, fantasztikus állatalakot rejt. Mindez
vallásos ikonográfia részét képezi, amelyben egyebek között fellelhető az
istenség, az életfa és az utóbbit őrző szörny ábrázolása.
A kelták keleti expanziója korántsem zárult le a Kárpát-medence nyugati felében.
Egyik seregük már a
Kr. e. IV. század közepén feltűnt a Balkánon, hogy azután az ifjú Nagy Sándor
Kr. e. 335-ben az Aldunánál kelta követeket fogadjon. Amikor Kr. e. 281-ben
Makedónia meggyengült, megindult a nagy offenzíva a hellenisztikus világ ellen.
Belgiosz harcosaival az illírek területén keresztül tört be Makedóniába, s
megsemmisítette a fiatal király, Ptolemaiosz Keraunosz seregét. Ezután Brennos
és Akichoriosz hada nyomult be Makedóniába, s folytatva útját dél felé, egy elit
alakulat Delphoi-ig jutott el. A vállalkozás azonban elbukott, bár némelyik
ókori szerző tudni véli, hogy Apollón híres szentélyét kirabolták. Erre azonban
nem került sor, a megsebesült kelta vezér öngyilkos lett. Egy harmadik
csoportot, melyet Kerethriosz irányított Kr. e. 278/277-ben Antigonosz Gonatasz
a mai Gallipoli félsziget környékén vert szét, az életben maradottakat
zsoldosként szolgálatába fogadta.
A balkáni invázió hátországának a Közép-Dunavidéken kellett lennie. Ugyanakkor
azonban Kr. e. 277-ben Brennosz seregének egyik maradványa Thrákiában, Büzantion
hátországában, Tülisz néven kelta királyságot hozott létre, amelyet a thrákok
Kr. e. 213/212-ben döntöttek meg. Egy másik csoport már a Makedóniától északra
fekvő Dardaniában elszakadt Brennosztól, s Kr. e. 278/277-ben átkelt a
Hellészpontoszon. Ezzel kezdődött a kis-ázsiai galaták története, amely
Nyugat-Anatólia számára „sötét éveket” jelentett. Végül I. Antiochosz legyőzte
és a mai Ankara környékén, a Halüsz folyó (Kizilirmak) középső folyásánál
telepítette le őket. Kr. e. 236
és 166 között a Pergamoni királysággal vívtak elkeseredett csatákat.
 |
Kr. e. V. századi aranyozott lemez |
A Kr. e. III. században a La Tčne-kultúra súlyponti területe
a Kárpát-medencébe tevődött át. A szakirodalom ezt a keleti kelta kulturális
közösség, görög szóval koiné kialakulásának nevezi. Erről a következő részben
írunk.
A Kr. e. III. században a katonai vezetőréteg meggazdagodott. A kocsisírok
Normandiától Bulgáriáig mindenfelé megtalálhatók, s mellékleteik között olyan
kiemelkedő alkotások vannak, mint a Ciumes,ti (Románia) sisak, tetején
mozgatható szárnyú madár szobrával vagy a mezeki (Bulgária) kocsidíszek. Jómódú
harcosok voltak a megrendelői azoknak a pompás vésettel díszített
kardhüvelyeknek, melyek legfontosabb műhelyei a kontinensen Magyarország és
Svájc területén, valamint Írországban dolgoztak.
A gazdasági és társadalmi átalakulás elsősorban a kelta pénzverés
megszületésében tükröződik. A főképpen II. Philipposz makedón uralkodó vereteit
utánzó éremképek egyúttal a kelta művészet legfontosabb alkotásai közé
tartoznak. Ugyancsak a déli kapcsolatokkal hozható összefüggésbe a Kr. e. III.
századi vallási „forradalom”, amely jelenleg főleg a mai Franciaország területén
kiásott szentélyekkel dokumentálható. Ezek templomaikkal, kultuszaikkal,
emberáldozataikkal az istenek és hérószok tiszteletén túl az adott törzs
összetartozását, egységét is kifejezték.
A Kr. e. III. században a kelták fokozatosan kiszorultak Itáliából. A senonokat
Kr. e. 295-ben Sentinumnál verték szét a rómaiak. A boiusok hosszú küzdelmek
után, melyek közepette Hannibal itáliai betörése jelentett számukra
reménysugarat, Kr. e. 193-ban szenvedtek vereséget. A törzs maradványa a
Kárpát-medencébe vándorolt.
 |
 |
Kr. e. III. századi vassisak, tetején mozgatható szárnyú madár-
|
Ezüst nyakperec a Kr. e. II.
|
A város születése
A vaskori kelta függetlenség két utolsó századának legfontosabb fejleménye a
mérsékeltövi Európa első városainak kialakulása volt. Julius Caesar oppidumnak a
galliai erődített magaslati településeket nevezte, míg a modern kutatás ezt a
fogalmat a Franciaországtól a Kárpátaljáig (Ukrajna) húzódó La Tčne-zónára
terjesztette ki. Minthogy az oppidum kétségtelenül leglátványosabb kritériuma az
impozáns védmű, a régészet ennek alapján a települési típus kialakulásában az
ókori kelta világ defenzívába vonulását vélte feltételezni. A legújabb
eredmények alapján azonban az oppidumok nyilvánvalóan nem a Kr. e. II. századi
krízis következményeként keletkeztek, hanem gyökereik a Kr. e. III. század-
ba nyúlnak vissza. A legtöbb esetben kimutatható, hogy az ilyen típusú
települések helyének kiválasztásában nemcsak stratégiai, hanem gazdasági
szempontok (nyersanyag lelőhelyek, kereskedelmi utak ellenőrzése) is szerepet
játszottak. A Hallstatt fejedelmek néhány hektárnyi székhelyeihez képest óriási
települések jöttek létre. (Bibracte: 200 ha, Manching: 380 ha, Heidengraben:
1500 ! ha.) A településen az arisztokratikus lakónegyedtől elkülönült az
iparosok és a kereskedők „kerülete”, a piac, a kultuszközpont,
a köztér. Az utcarendszerben megtervezettség elemei mutathatók ki. Caesar
leírásából kiderül továbbá, hogy az utóbbiak körül a mezőgazdasági vidék is
megszerveződött falvak (vici) és farmok (aedificia) formájában.
Az „oppidum-civilizációt” Európa-szerte az anyagi kultúra bizonyos fokú
uniformizálódása jellemezte, elsősorban a fémművesség terén. Ez mindenképpen
arra utal, hogy a városi szervezet kialakulása a törzsek közötti távolsági
kereskedelem terén nagy előrelépést hozott. Ugyanakkor azonban éppen a törzsi
szervezet fennmaradása miatt szó sincs arról, hogy az oppidumok azonos városi
szerkezetről, gazdasági fejlettségről tanúskodnának. Már a védműrendszer sem
volt azonos: a Caesar által leírt gall fal (murus Gallicus), melynek vázát
merőlegesen egymásra rakott és összeszögezett gerendák alkották, s a külső oldal
szárazon rakott kőfalába gerendavégek ékelődtek be, Bajorországtól keletre nem
fordul elő. Abban a térségben az erődítmény külső falsíkját függőleges
cölöpökkel erősítették meg. Ezentúl a városiasodás szimptómái is eltérő
mértékben jelentkeztek Galliában és például Pannoniában. Nyugaton, ahol a római
kereskedelem intenzíven működött, az arisztokraták temetkezéseinek mellékletei
elképesztően gazdagok voltak: importált itáliai boros amphorák, bronz-és
agyagedények tömege sorakozott az elhunyt körül. Ugyanakkor a vasművesség, de
általában a kézművesség területén az oppidumok Európa-szerte óriási előrelépést
hoztak. A termelés egyre inkább ipari jelleget öltött, s szinte az összes „preindusztriális”
szerszámtípus megszületett, amelyek formája a XIX. századig lényegében
változatlan maradt. S ha mindehhez hozzávesszük az írásbeliség, az igazi
pénzgazdálkodás térhódítását a kontinensen, nyilvánvaló, hogy a La Tčne-kultúra
az államszervezet kialakulásának küszöbéig jutott el.
Hogy ez nem következett be, az elsősorban a római hódításon múlott, amely
Makedónia felől már a Kr. e. 80-as években elérte a Kárpát-medencét. A mai Svájc
területén élő helvétek Galliába vándorlását követően kitört gall háború Caesar
győzelmével és a nyugati kelták függetlenségének elvesztésével végződött. A
kis-ázsiai galaták ugyancsak római fennhatóság alá kerültek. Mindehhez járult a
germán törzsek offenzívája észak felől, valamint a dák királyság térhódítása
Erdély irányából, a keleti kelták területén. A Kr. u. I. században Észak-Anglia
és Írország kivételével a kelták önállósága megszűnt. A romanizáció azonban nem
jelentette a vaskori kulturális hagyományok eltűnését. A két civilizáció
keveredéséből új minőségek születtek. Ez azonban egy másik történet.
Szabó Miklós
Forrás: Sulinet
