Jósok
Az emberiség mindig kiváncsi volt a jövőre. Különösen az ókor embere igyekezett föllebbenteni a fátylat az ismeretlenről, hogy lássa előre meghatározott sorsát. Vágyott kifürkészni az isten vagy az istenek akaratát, esetleges jó- vagy rosszindulatát, hogy segítségükhöz folyamodjon a válságos helyzetekben, vitás kérdések eldöntésekor, fenyegető vész idején. Az istenekkel való érintkezés leggyakoribb formája a jóslás volt, amelyet papnők végeztek.
Az utolsó etruszk származású király, Tarquinius Seperbus idején egy idegen származású, hajlott korú asszony kért bebocsátást a király színe elé, és a magával hozott könyveket felajánlotta neki megvételre. A jóslatokat tartalmazó könyvek árát azonban túl magasra szabta: a kilenc könyvért háromezer aranyar kért. A király soknak tartotta az összeget, a nő erre a kilenc könyv közül hármat a király szeme láttára a tűzbe vetett, majd eltávozott. Nemsokára visszatért, és a maradék hat könyvet változatlan áron ismét vételre kínálta. A király és udvara őrültnek tartva az asszonyt, újra nemleges választ adott. Az idős nő ezt hallva szótlanul a tűzhöz lépett, és újabb három könyvet égetett el. Harmadnap újra felkereste a királyt, és a maradék három könyvért szintén ugyanakkora összeget kért, mint legelőször az összesért. Tarquinius Seperbust most már elgondokoztatta az asszony makacssága, és a madárjósokhoz fordult: mitévő legyen a könyveket illetően. Az augurok bizonyos jelekből arra következtetésre jutottak, hogy a király helytelenül cselekedett, amikor nem vette meg azonnal a könyveket. Azt tanácsolták, hogy haladéktalanul számolja le a kért aranyakat. Tarquinius kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Az asszony átadta a könyveket, és amilyen hirtelen megjelent, ugyanúgy eltűnt az emberek szeme elől.
Sokáig találgatták, ki lehetett, és honnan jött, de kilétére sohasem derült fény. Alakját titok övezte, mint ahogy az általa eladott jóskönyvek keletkezését is. Voltak, akik Apollón istennek a cumaei barlang mélyén élő papnőjét azonosították vele, akit a nép egész Itáliaszerte Sibylla néven ismert. Ennélfogva a háron jóskönyvet Sibylla-könyveknek nevezték el, és valóságos kincsnek tartották. Őrzését külön testületre bízták, s ha a várost vagy környékét valamilyen veszély fenyegette rögtön a Sibylla-könyvekhez folyamodtak segítségért, jó tanácsért.
Egy-egy kultusz jósai rendkívüli tájékozotságuk, kitűnő emberismeretük, kiterjedt társadalmi kapcsolatik segítségével sokszor közvetlenül is beavatkoztak az állam bel- és külügyeibe, a mindennapi politikai életbe, sőt a jóslatokban vakbuzgón hivő tömegek hangulatát az adott politikai helyzetnek megfelelően befolyásolták, irányították. Jóslataikkal tudatosan arra törekedtek, hogy azok kedvező kimenetelűek legyenek, ezért sokszor többértelműen fogalmazták meg őket. A többféle értelmezés lehetősége biztosította számukra, hogy elkerüljék az "ügyfél" utólagos vádaskodását, szemrehányásait, ha a jóslatok nem a kívánt előjellel valósultak meg. Az ókori jósok általában isteni ihletésre, kedvező áldozati jelek láttán nyilatkoztatták ki jövendöléseiket, tanácsaikat, amelyeket versekbe foglaltak.
A Sibyllák, ezek a rejtélyes és titokzatos jósnők önkívületi állapotban, mintegy az isten médiumaként, képzeteket látva maguk előtt, többnyire örömtelen és rémületes eseményeket jósoltak. Szóltak országok, városok, népek pusztulásáról, birodalmak megdöntéséről, világ végéről. Jóslataik részben a múlt eseményeire vonatkoztak, melyeket egy bizonyos, még korábbi időpontból szemlélve utólag a jövendő, az elkövetkező történések gyanánt adtak elő, részben pedig valóságos jövőbeli vagy remélt dolgokról szóltak. Ezeket különféle titokzatos előjelekből sejtették meg, és többé-kevésbé mindenre ráillő szavakban, mondatokban, verses formában vázolták fel.
Már az ókorban is foglalkoztatta az embereket a kérdés, hogy kik is voltak, létező emberek-e egyáltalán? Mindenek előtt a név jelentését próbálták megfejteni, hogy közelebb jussanak a rejtély megoldásához. Akadt olyan vélemény, amely szerint a Sibylla az észak-afrikai Líbia területéről származott, és így neve bibliai eredetű. Mások a latin nyelvből vezették le, megint mások a görög nyelvben keresték a megoldást. Ez utóbbiak közé tartozott az i. e. I. században élő római polihisztor, Terentius Varro, aki a görög nyelv aiól nyelvjárásából kiindulva a Szibülla nevet (ez az eredeti görög alak) két szó összetételének látja: a sziosz (az irodalmi nyelvben theosz vagyis isten) és a bülé, büla (azaz tanács) összeolvasva adja a szibulé vagy szibula alakot, amely ekképpen már jelentésnél fogva is az isten tanácsa. A Sibylla tehát a legfőbb isten, Zeusz tanácsait nyilatkoztatja ki az embereknek. A kissé erőltetett és nyakatekert etimologizálást Varro kortársai és tudós utódai nem fogadták el, de újat, megnyugtatót a kérdésben még a mai nyelvtudomány, illetve az ókortudomány sem tudott nyújtani. Az egyik jelenleg elfogadott nézet szerint Sibylla kultusza feltehetően a keleti népektől terjedt el Görögországban és Rómában, a név is valószínűleg keleti, föníciai vagy aramenus eredetű lehet. Jelentése ennek megfelelően: Istentől ihletett, elragadtatott.
A név etimolgiája nem nyújt kellő támpontot, ezért a kutatók az ókori görög és római költészet és próza alkotásaihoz fordultak segítségért. Ezek ugyanis számos mondát, legendát dolgoztak fel Sibylláról. Homérosz Iliásza és Odüsszeiája még nem említi a jósnő nevét. Az első író, akinél szerepel a név, az i. e. VI. században élő epheszoszi filozófus, Hérakleitosz. Később Arisztophanész vígjátékaiban, majd Euripidész egyik drámájában is feltűnik. Platón is szól róla, amikor egyik művének Theagenész nevű szereplőjétől Szókratész azt kérdezi: milyen melléknevei vannak a jósnőknek, köztük Sibyllának? Ebből úgy látszik, hogy ekkoriban csak egy Sibylla létezett, a szó egy bizonyos jósnő neve volt. Hérodotosz pedig, aki több jóslatot idéz a perzsa-börög háborúkról írott munkájában, meg sem említi a nevet. A görögöknél tehát tulajdonnév volt, csak később, a Sibylla-kultusz felvirágzásakor, a hellénizmus idején vált köznévvé, fogalommá, hasonlóan Ceasar nevéhez. A különböző Sibyllák létét azzal magyarázták, hogy a jósnő élete során több helyen megfordult és jövendölt. Az egyik ilyen felfogás szerint eredetileg Phrügiában és Hellészpontosz közelében élt, és innen vándorolt többek között Delphoiba. Más változat úgy tartja, hogy eredetileg egy Trója környéki kis faluban, Marpésszoszon született és innen vándorolt Görögországba, majd halála közeledtét érezve visszatért szülőföldjére.
Több Sibyllával először Arisztotelész műveiben találkozunk, aki egyik elődjére hivatkozva négy jósnőt említ ilyen néven. Hozzá hasonlóan az i. sz. II. században élt földrajztudós és történetíró, Pauszaniasz szintén négyet különböztet meg, mégpedig földrajzi felosztás szerint a líbiai Sibylla a legősibb, a marpésszoszi Sibylla azonos az erüthrai, delphoi és a szamoszi Sibyllával, továbbá van cumaei és babilóniai Sibylla. Varro viszont tíz Sibyllát sorol fel, vélhetően a tíz attikai szónok analógiájára. Pauszaniasszal ellentétben ő az első helyen a perzsa jónőt említi, talán a Sibylla keleti származására utalva követi őt a líbiai, a delphoi, a kimmériai, az erüthrai, a szamoszi, a cumaei, a marpésszoszi vagy hellészpontoszi, a phrügiai, és végül a tiburtinai Sibylla. A felsoroltakon kívül az ókorban emlegetnek déloszi, thesszáliai, klaroszi, chaldeai, zsidó, szardeszi, stb Sibyllákat is. A középkorban Varró katalógusát további két jósnővel egészítették ik, talán a tizenkét apostolnak megfelelően. Egy, ugyancsak a középkorból származó német népkönyv Sába királynőjét, mint tizenharmadik Sibyllát emlegette a jósok sorában.
Általában Apollón isten kultuszával hozták őket kapcsolatba. Apollónhoz való viszonyukra jellemző, hogy sokszor nem csupán mint papnőjük, jósnőjük szerepelnek, hanem mint az isten kedvese, nővére, lánya, sőt felesége is. Jellemző, hogy mindegyikük kivétel nélkül egy földi halandó, általában halász és egy nimfa vagy félistennő lányaként látta meg a napvilágot, és születése után néhány nappal már versekbe foglalt jóslatokat közölt az emberekkel.
Legfőbb közös jellemzőjük azonban rendkívül magas koruk: általában ezer esztendőt éltek. Sokszor emlegették az ókorban a szólásmondást: vénebb még Sibyllánál is. A mondai hagyomány szerint Apollón szerelmével ostromolta az egykor szégségéről is híres Sibyllát és ígéretet tett neki, hogy minden kérését teljesíti, ha a szűz elfogadja szerelmesének. A büszke és balga hajadon egy maréknyi homokot vett fel a földről, és azt kívánta: annyi évet szeretne élni, ahágy homokszemet tart a kezében. Az isten teljesítette a lány kérését, aki viszont továbbra is elutasította az istent. Elfeledkezett azonban a hosszú élethez örök ifjúságot is kérni, s így hajdani szép szál testét, ragyogó ábrázatát a vénkor zsugorítja, emészti, csöppnyivé csökkenti. Meghalni azonban nem tud, amíg az ezer homokszemnek megfelelő esztendőt ki nem tölti. Más legendák viszont arról szólnak, hogy az isten végül is megkönyörült rajta, és tücsökké változtatta. Így senki se láthatja, csak jövendölő hangját hallják az emberek.
A legtöbb közös vonás a Sibyllák jóshelye és jóslási technikája között fedezhető fel. A nép hite szerint többnyire vizek, folyók, tengerek mentén vagy szent források közelében, mély és zegzugos barlangok mélyén éltek, ezekeket - mint például a cumaei Sibylla barlangját - száz kapu zárta el a külvilágtól, és száz folyosó hálózta kersztül-kasul. A Cumaeban 1932-ben feltárt sziklaüreg, mely ma is megtekinthető, igazolja a vergilius által leírt képet. A sziklák oldalába vájt mély barlang falán száz zegzugos rés vezet ki vagy be, ahonnan száz hangon üvölti a jósnő válaszait. A 131 méter hosszú, 5 méter magas és 2,40 méter széles barlang a fényt hat oldalfolyosóról kapta, melyek a tenger felőli hegyoldalra nyílnak. Az ellenkező oldalon három oldaljáratban a szertartásokhoz szükséges vizet tárolták. Magát a barlangot egy négyszögletes boltozatos kis szoba zárja le, melynek végében egy félköríves fülke látható.
A jósnő Apollón ihlető hatalmától extázisba esvén őrjöngő szájjal, cifrátlan és cicomátlan szavakkal, összefüggéstelenül nyilatkoztatta ki szent jósigéit. vergilius megrázó képsorokban ábrázolja a camaei Sibyllának ezt az állaptát, amikor Aeneasnak megjósolja a rómaiak jövőjét:
"... íme az isten, az isten!
Mondja az ajtónál, eltorzul képe eközben,
Színében megváltozik és a haja borzad, a szívét
Rázza pedig vad háborgás keblében; az isten
Szelleme szállta meg, attól nőtt meg, hangja is attól
Kapta nem emberi csengését."
A Sibylla ebben az esetben kivételt tett Aeneasszal: élőszóban fogalmazta meg jövendöléseit. Pálmalevelekre írta a megfogalmazott jósigéket, melyeket a barlangja alatt rendben kirakott a földre. A jóslatot kérőknek igencsak kellett sietniük, mielőtt a barlangból kiáramló levegő összekeverte volna azokat.
Némileg másképp jósolt Apollón delphoi papnője, a Püthia néven ismert Sibylla. Először a szentély közelében lévő, titokzatos mélységből fektörő Kasszotisz-forrás vizéből ivott, hogy az isten jóslatainak kihirdetéséhez elég ereje legyen. Majd a háromlábú állványra, a triposzra ült, mely egy sziklahasadék fölött állott Apollón szentélyében, s a nyiladékból feltörő kénes gőzöktől elbódulva értelmetlen szavakat mondott, melyeket a közelében lévő papok kiegészítettek és hexameterekbe szedtek.
Már az ókorban is különösen nagy tiszteletnek örvendett három jósnő, mégpedig az erüthrai vagy marpésszoszi, a delphoi és végül a cumaei.
Az erüthrai Sibyllát Görögországban hasonlóan nagy tisztelet övezte, mint a delphoit. Megkülönböztetésül felvette a Herophié, majd az Artemisz és Szümmakhia melléknevet. Bölcs mondásaiban maga meséli el, hogy már zsenge korától fogva szülei akarta ellenére felszenteltette magát Apollón papnőjének. Az életben háromszor háromszáz évet vándorolt, majd visszatért Erüthraiba, ahol Apollón szentélyében temették el. A marpásszosziak vitatták ezt, hangoztatván, hogy náluk tért örök nyugovóra. Az ókori források Marpésszosz javára döntöttek, de egy 1891-ben Erüthraiban feltárt nyolc disztichonból álló felirat véglegesen kimondja, hogy nem lehet más város a hazája, mint egyedül Erüthrai. Egy másik hagyomány úgy tartja, hogy Apollón dühében lenyilazta, de jóslatai halála után is tovább élnek. Véréből sűrű fű nőtt, amelyek magvaival táplálkoztak a madarak, megszerezve ezáltal a jóslás tudományát, és ők nyilatkoztattták ki a jövendőt az embereknek. Egy Itáliában elterjedt legenda szerint nem Erüthraiban érte a halál, hanem Cumeban: Apollón ugyanis azzal a feltétellel adta meg a hosszú életet, hogy elhagyja hazáját, és soha nem látja viszont az erüthrai földet.
Ő volt az, aki megjósolta a görögök Trója elleni hadjáratát, a város pusztulását, és megjövendölte Hekaté álma lapján, hogy Heléna Ázsia és Európa romlására jön a világra. Jóslatai között olvasható, hogy egy vak ember fogja megénekelni a trójai háború történetét, és az ő verseit felhasználja majd műveihez, amelyekben sok hazugságot fog az utókorra hagyni. A görög-perzsa háborúk, majd a Hellász felvirágzása idején jelentőségében háttérbe szorította őt a delphoi Sibylla, de később, Nagy Sándor és a hellenisztikus uralkodók idején sok híve lett.
A legnépszerűbb, legismertebb és leginkább látogatott Sibylla a görög világban, de az egész Földközi-tenger medencéjében is a delphoi Püthia volt. A Parnosszosz ragyogó sziklafalai között az Apollón által alapított szentélyben hirdette az isten jóslatait. Itt, az akkor ismert világ közepén a föld köldökén ölta meg Phoibosz (Apollón) nyilával a földanya szülte sárkánykígyót, Tüphóeuszt, melynek teste a szent hely földjének erejétől elrohadt. Ezért kapta Apollóm egyik melléknevét, a Püthioszt (a görög püthein: rothasztani szóból) és papnője a püthia nevet. püthai lépett később az idevándorolt Sibylla örökébe. Más mondai hagyomány szerint azonban nem bevándorolt jósnőt tiszteltek a delphoi Sibyllában, hanem helybélit, aki a Helikon szent hegyéről érkezett Delphoiba, és a múzsák nevelték fel.
A deplhoi jósda az egész görögség szentélye volt, jóslataival nagy szerepet játszott a görög világ sorsában. Kikérték Apollón jósnőjének tanácsait fontos vállalkozások, például a gyarmatvárosok alapítása előtt, a városállamok politikai újjászervezésekor, háborúk indítása és békekötés alkalamával, természeti katasztrófák, éhínésgek, járványok esetén. De nagy szerepe volt az erkölcsök és magatartásformák alakításában is. A szentély falán olvasható intelmek: "Ismerd meg magadat! Semmit se vigyél túlzásba! Cselekedj igazságosan! Gazdagodj becsületesen! Halolj meg isten előtt!" - szintén társadalomnevelő célokat szolgáltak. Apollón mint a jótörvényüség (eunomia) istene és szilárd őre jóslataival igyekezett gátat vetni az embertelen, pusztító háborúknak, megtiltotta a vérbosszút, és védelmezte a mentelmi jogot. Népszerűsége és nagy tekintélye miatt távoli népek uralkodói, így az egyiptomi fáraó, Amaszisz, de a rómaiak is gyakran fordultak Püthiához.
Jóslatra kezdetben csak havonta egy alkalomal került sor, később gyakrabban. Püthia ügyfelei fejedelmek, türannoszok, városállamok, gazdag magánszemályek, kereskedők, hadvezérek, egyszerű polgárok voltak. Ezek szebbnél szebb arany és üzürt ajándékai, a felállított szobrok sokasága Delphoit valóságos kincsesbányává tette. Egyes városok a szentély közelében kincsesházakat építettek. Csak az olyan jóslatok lehetnek minden körülmények között igazak, amelyek nyitva hagyták a bennük rejlő, egymásnak ellentmondó értelmezéseket. Ezért mondotta Hérakleitosz: Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez. Kitűnő plda erre az a talán mindmáig legnevezetesebb jóslat, amelyet püthia a mesés gazdagságú királynak, Kroiszosznak [Krőzus] adott. Kroiszosz azt szerette volna megtudni, indítson-e hadat a perzsák ellen. A válasz a következőképpen hangzott: Ha Kroiszosz hadat indít a perzsák ellen, nagy birodalmat dönt meg! Az uralkodó ezt saját győzelmének jóslataként értelmezte és megtámadta Perzsiát. A háborút azonban elvesztette, birodalmát pedig elfoglalták a perzsák. Kroiszosz fogsága alatt panasszal élt Püthinál, hogy becsapta, egyúttaé elküldte hozzá azokaz az aranybilincseket, melyekben Kürosz perzsa király őt jó ideig fogva tartotta. Apollón papnője viszont arra hivatkozott, hogy jóslata igaznak bizonyult, hiszen valóban nagy birodalom dőlt meg a háború elindításával.
A jósda tévedhetetlenségét bizonyítja Pürrhosz épeiroszi királynek tett jóslata is. Pürrhosz a rómaik elleni hadjárata előtt megkérdezte Püthiát, győzelemmel fog-e visszatérni. "Dico te, Pyrrhe, vincere posse Romanos!" válaszolta ajósnő, amit kétféleképpen lehet értelmezni: "Mondom neked, Pürrhosz, a rómaiak győzhetnek"! vagy "mondom neked, Pürrhosz, a rómaiak legyőzhetők"! A folytatás ismeretes, Pürrhosz nem tudott végső győzelmet kicsikarni, de Róma sem tudott Pürrhosz fölébe kerekedni.
A delphoi jósda politikai befolysát jól szemlélteti az i. e. 548-ban leégett Apollón-templom újjáépítésével kapcsolatos esemény. Az atháni arisztokrácia egyik leggazdagabb családja, az Alkmaiónidák nagyobb összeget adtak, és így sikerült a régi szentély helyén újat emelni. Püthia - akit az Alkmaiónidák megvesztegettek (nem ez volt az egyetlen eset) - valahányszor a spártaiak jóslatért mentek Delphoiba, hálája jelőül azt fűzte jövendöléseihez: űzzék el Athénból a zsarnokot, azaz a Peiszisztradidákat. Történelmi tény: az athéni türannisz megdöntő Spárta döntő szerepevállalt.
Püthia híres-hírhedett volt az athéni arisztokraták iránti részrehajlásáról, különösen a perzsbarát köröket kedvelte. Amikor Xerxesz perzsa király hadjáratot indított Görögország ellen, hogy apját Dareioszt megbosszulja, fő ellenségének Athént tartotta és elhatározta, hogy minden áron meghódítja. Püthia szörnyű jóslatban jövendölte meg Athén pusztulását. Az athéni polgárok azonban nem tudtak belenyugodni a jóslatba, és újabbért folyamodtak. A jósda papnője a perzsák előtti meghódolást követelő atháni arisztokráciát támogatta. Új jóslatában arra buzdította az athéniakat, hogy fabástyákkal védekezzenek, vagy gyorsan hagyják el hazájukat. Az előkelők a fabástyákat úgy értelmezték, hogy az Akropolisz faerődítményei közé húzódva kell a perzsákat bevárni. Mások, élükön a hadvezér Themisztoklésszel azt olvasták ki a jóslatból, hogy a bástyák hajókat jelentenek, azokon kel szembeszállni Xerxesszel. De a jóslat egyik mondata: Ó, te dicső Szalamisz, de sok ifjat löksz halálba", megzavarta azokat, akik a tengeri ütközetre gondoltak. Themisztoklész azonban meggyőzte a kételkedőket: Püthia nem jósolt volna dicső Szalamiszról, ha a perzsák legyőznék őket. A helyes értelmezés az, hogy az isten nem az athéniak, hanem a perzsák elesett fiaira utal. Themisztoklész leleményességének és bátor kiállásának köszönhetően Athén lakossága megmenekült, sőt a győztes csatával egész Görögországot felszabadította. Az Akropoliszon maradt előkelőségeket és híveiket a perzsák az utolsó emberig megölték, a fellegvárat pedig porig égették. De alig kerülhette Püthia is a végzetes csapást. Xerxész nem méltányolta a jósda perzsbarát szemléletét, és ki akarta raboltatmi a jósdát. A szentségtörést állítólag az isten közbeavatkozása (hegyomlás, földrengés, villámlás, szökőár) akadályozta meg.
Püthia részrehajló, kétszínű magatartása, amelyet vígjátékaiban Arisztophanész mélyen elítélt, sőt nyíltan kigúnyolt, az i. e. V. század utolsó harmadában lezajlott peloponnészoszi háború idején nyilvánult meg. Hol Athénnak, hol Spártának jósolt győzelmet vagy szörnyű pusztulást, attól függően, hogy melyik városállam tudta fogadalmi ajándékaival a maga oldalára állítani.
Eltérő volt a cumaei Sibylla kultusza és szerepe Rómában. Nem állnak rendelkezésre olyan források, mint a delphoi esetében. Varro, Vergiluis, Ovidius hatásos, de többnyire költői képzelet szülte írásai nem jelentenek hiteles forrást tevékenységére, életére vonatkozóan. Valószínüleg at erüthrai Sibyllával volt azonos, aki Cumaeába vándorolt. Több mellékneve is volt, mint Amalthea, Démo, Démophilé. Jóslatait görög nyelven adta tudtára az embereknek. Hogy ez a Sibylla jelent volna meg Tarquinius Seberbusnál a jóskönyvekkel, abban már az ókori szerzők sem voltak biztosak. Tény, hogy a Sibylla-könyvek megvásárlása és őrzése, tehát a jóslatoknak a római állam részéről történt elismerése egyúttal Apollón kultuszát is meggyökereztette Rómában.
A cumeai Sibylla magánszemélyeknek sohasem jövendölt a sorsról, őt csak szenátusi határozatra kérdezhették meg. Szigorú büntetés érte azokat. akik a jóslatokat önhatalmúlag közzétették. Az egyik ilyen visszaéléskor az illetőt, mint az apagyilkost volt szokás: bőrzsákba varrták és a tengerbe dobták.
További jelentős eltérés figyelhető meg a római és görög Sibylla-szolgálat között abban, milyen célból kérték a jóslatot. A szenátus sokszor nem azért fordult a jóslatokhoz, hogy a jövendő felől tudakozódjék, hanem azért mit tegyenek, hogy az pozitív kimenetelő legyen. A jóslatok tehát szükségszerűen a szerencsés véget vetítették előre, aminek megvalósítása már magukon az embereken múlott. Még egy lényeges különbség volt a római és más Sibylla-jóslatok között: a versbe foglalt jövendölések vagy tanácsok formáját illetően. A jóslatokat ugyanis úgynevezett akrosztichonokban fogalmazták meg, azaz olyan versekben, amelyekben a versszakok, vagy egész versek kezdőbetűi összeolvasva mindig egy nevet vagy egy bölcs mondást adtak ki.
A rómaiak többnyire csodás jelek, égi kőhullás, véreső, valamilyen állatnak emberi nyelven való megszólalása, az istenszobrok ledőlése, földrengés vagy egyéb természeti katasztrófák, járványok, ínség, háborús veszély idején fordultak a Sibylla-könyvekhez. A jóslatok óvtak a vérontástól, a belső villongásoktól, előírták a görög istenek tiszteleltét. Ez utóbbira példa az az eset, amikor a Róma környékén pusztító járvány leküzdésére a Sibylla Aszklépiosznnak, a gyógyítás istenének szobrát elhozatta Epidauroszból Rómába. A Hannibál elleni döntő támadás előestéjén pedig a Sibylla-könyvek utasítására a kiázsiai Pessinumból éttelepítették a barbár Kübelé, a nagy anyaistennő, a Magna Mater kultuszát. A gallokkal vívott háború idején (i. e. 285) pedig, betekintvén a jóslatokba, engedelmeskedtek annak az utasításnak, hogy két görögöt, egy férfit és egy nőt, valamint két gall személyt élve temessenek el a Forum Boariumon. (Nyilvánvaló, hogy valamilyen ősi vallási gyakorlat ismétlése volt ez: élő áldozat az istennek, hogy a háború győzelemmel végződjön.)
A jóslatokra a szent ügyeket intéző bizottság felügyelt. Eredetileg kéttagú volt, majd az i. e. 367-től tíz, Sulla diktátorsága (i. e. 83-81) óta pedig tizenöt főre emelték a tagok számát. A tizenötös bizottság az őrzésére bízott Sibylla-könyveket csak akkor vehette elő, ha erre a szenátus, később pedig a császár határozott parancsot adott. A római köztársaság arisztokráciája sikerrel akadályozta meg, hogy a vallás nevében beleszóljanaka saját politikai politikai tevékenységébe. A paságnak, mely a jósjelet, jóslatokat magyarázta, értelmezte - ellentétben a görög városállamokkal - nem sikerült saját kezébe vennie a vallási élet irányításár. A papság feladata csupán arra korlátozódott, hogy ha megkérdezték az istent, közölje annak szándékait, egyetértő vagy elutasító válaszait, másrészt pedig gondoskodjék arról, hogy a jóslatok alapján hozott intézkedések elnyerjék az isten tetszését.
I. e. 83-ban leégett a capitoliumi Jupiter templom, ahol a Sibylla-könyveket is őrízték. A jóslatok mind a tűz martalékává lettek. Ezért a szenátus követket küldött a Sibylla-kultuszhelyekre, Erüthraiba, Szamoszra, Hellészpontoszra, hogy gyűjtsék össze az ott érvényben lévő jóslatokat, Augustus császár, nem sokkal uralomra jutása után, i. e. 12-ben, mint főpap átvizsgáltatta a gyűjteményeket, és minden jelentéktelen vagy kétes hírű szerzőtől származó jóskönyvet, kb. 2000 darabot elégettetett. Csak a hitelesnek vélt jóslatokat hagyta meg, ezeket aranyozott szekrényekben őriztéka Palatinuson élló Apollón szobrának talpazata alatt. Itt maradtak egészen kb. 405-408-ig, amikor Stilicho római hadvezér tűzbe dobatta őket. Utoljára 363-ban Julianus Apostat római császár parancsára tekintettek bele a jóskönyvekbe, perzsiai hadjáratát megelőzően.
Augustusnak arra irányuló törekvése, hogy csak az eredeti Sibylla-jóslatokat őrizzék meg, és egyedül azokat használják, kevés sikerrel járt. A római birodalom területén már rendkívül elterjedtek voltak a zsidó és ókeresztény Sibylla-könyvek, melyek főleg az alsóbb néprétegek körében nagy népszerűségnek örvendtek. Ellentétben az úgynevezett pogány jóskönyvekkel, ezek a Sibylla-könyvek a jelen helyzetből kialakuló veszélyeket, katasztrófákat igyekeztek történelmileg alátámasztani, magyarázni. Bizonyították az egyistenhit, a monoteizmus egyedül üdvözítő voltát, másrészt erősíteni, terjeszteni akarták a hitet. A jóslatok között sok volt a profetikusan megfogalmazott történet a Messiás megjelenéséről, a világégésről, az utolsó ítéletről, a római birodalom összeomlásáról. Valószínűleg Vergilius is ismerte ezeket a jóslatokat vagy legalábbis egy részüket, és híres IV. eklogájában talán az ezekben a jóslatokban megfogalmazott Messiás-gondolat hatott rá az isteni gyermek megjövendölésében. A Messiás eljövetelének jóslata főleg az úgynevezett tiburtiai Sibylla nevéhez fűződik, aki latin nyelven jövendölt.
Ő az, aki megmutatta Augustusnak Máriát a kis Jézussal a karján egy égi jelenésben. Ezért is szokta a keresztény, főleg reneszánsz korabeli művészet ezt a Sibyllát a Messáis megjövendölőjeként ábrázolni. A jóslatokat a közepkorben elfeledték, csak a reneszánsz tudósai fedezték fel őket újra. Kedvenc témája volt a jósnők ábrázolása Giottónak, Raffaellónak és kiváltképpen Michelangelónak, aki éppen a 12 könyvben fennmaradt zsidó és keresztény Sibyllák hatására festette monumentális portréit a Sixtusi kápolna mennyezetére a bibliai próféták társaságában.
