A Gladiátorok
Kenyeret és cirkuszt

 A rómaiak szenvedélyes játékosok voltak. Kivált a vásári komédiákért, cirkuszi kocsiversenyekért és a gladiátori játékokért tudtak lelkesedni. Az ókori szórakoztatóipar e sajátosan római formái egyszerre elégítettek ki vallási és politikai igényeket, s szolgáltak a nép mulattatására – ily módon a szociális feszültségek feloldásának is hatékony eszközeivé váltak. A római civilizáció ezen alapvetõ intézményeinek erkölcstelensége és kegyetlensége azonban még a józanabb kortársakat is elrémítette.

„Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság sokkal inkább elítélendõ, az elõbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bõkezûségre, mint a látványosságokra” – írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelõje, Fronto. A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római játékok alapvetõen vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis szállóigévé lett „Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi csõcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta. A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfõbb rendezõjének tekintették, hanem személyes részvételét, sõt lelkesedését is elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben intézte ügyeit. A kegyetlenkedéseirõl elhíresült Nero annak köszönhette népszerûségét, hogy valósággal õrjöngött a játékokért, ahol egyszerû polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz, bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene. A római császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat – ami jár, az jár – õk is megrendezték.

„Négy szín – egy szenvedély”

A rómaiak egészen a városalapító Romulusig vezették vissza kocsiversenyeik eredetét. Cirkuszi játékaik „védõszentjének” Consus alvilágistent tartották, akinek föld alatti temploma Róma legnagyobb arénájában, a Circus Maximusban is megtalálható volt. A rómaiak hiedelme szerint ez a szentély az Alvilág egyik lejárata volt, amelyen keresztül bizonyos idõpontokban a halottak szellemei az élõk közé jöttek. A lovas- és kocsiversenyek színhelyéül szolgáló „Legnagyobb Cirkuszban” – ezt jelenti a Circus Maximus név – Vespasianus korában kétszázötvenezer nézõ élvezhette a látványosságokat. Rajta kívül még négy cirkuszépület volt a városban, melyek közül az egyik pontosan a mai Szent Péter-székesegyház helyén terült el a Vaticanus mezején.
A cirkuszi játékok – legalábbis külsõségeikben – mindvégig õrizték vallási jellegüket, melyben a diadalmenet elemei és õsi áldozati szokások vegyültek. A díszes felvonulás (pompa) a Capitoliumról indult, és egy diadalíven át jutott be a cirkuszba. A menet élén a verseny rendezõje haladt pompás kocsijában, feje fölé egy rabszolga aranykoszorút tartott. Õt követték a kocsijukban álló versenyzõk, a végén haladtak az istenszobrok, mögöttük a papokkal és a consulokkal. A felvonulást lovasok, táncosok, énekesek, zenekarok tették változatossá. Egy menetben négy négylovas szekér (quadriga) állt rajthoz, amelyek hétszer kerülték meg a pályát: egy futam 8400 méter hosszú volt, s mindössze 15 percig tartott. A verseny legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor egy-egy fogat – római tolvajnyelven szólva – „hajótörést szenvedett”. Ez gyakran elõfordult, hiszen a finisben a hajtók mindenáron ki akarták harcolni a gyõzelmet, ezért sokszor szántszándékkal okoztak balesetet.
A versenyben részt vevõk négy – késõbb hat – „versenyistállóhoz” tartoztak. A legrégebbiek a fehérek és a vörösök voltak, a császárkorban jöttek létre a zöldek és a kékek; s Domitianus idején vezették be a kérészéletûnek bizonyult bíbort és aranyat. Ma már talán csak a futball-szurkolótáborok „kemény magja” képviseli azt a mentalitást, amely a rómaiakat általánosságban jellemezte. A tudós-irodalmár Plinius így panaszkodott a rómaiak túláradó játékszenvedélye felett: „És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná õket, még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellõs közepén ezt a színt oda, ezt emide helyeznék át, a rokonszenve és a biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat.” A császárkor évszázadaiban a két legfontosabb „párt” (factio) a zöldek és a kékek voltak: az elõbbit a császár és a köznép, az utóbbit a szenátus és az arisztokrácia támogatta. A játékõrület nyomai még a köztemetõkben is fellelhetõk. Az egyik síron például, amelyet egy 19 évesen elhunyt fiú anyja emelt, ezt olvassuk: „Caecilius Pudensnek, a kékek párthívének”. Mintha ma valaki azt vésné a fia sírjára: „X. Y., élt tizenkilenc évet, a Fradinak szurkolt”. A factiókhoz tartozás komoly társadalmi elõnyt is jelenthetett Rómában. Vitellius, aki eredetileg Caligula lovásza volt, úgy nyerhette el Germania tartományi kormányzóságát, hogy a „kékek” egyik magasrangú vezetõje közbenjárt érdekében. A pártok klubokat is mûködtettek, Caligula például szinte mindig a zöldek klubjában tartózkodott, sõt ott is étkezett. Római mintára alakult factiókat találunk szerte a birodalomban: Karthágóban, Antiochiában és Bizáncban is. Ez utóbbi helyen a pártok – a modern latin-amerikai „futballháborúkhoz” hasonlóan – még zendülések okozói is voltak: 532-ben a kékek és a zöldek összefogtak a császárok (Justinianus és Theodosius) ellen. Kitört a híres Nika-lázadás, amely 30 ember életét követelte.

„Öld, vágd, égesd!”

Alig kelt fel a nap, Róma szûk utcáin máris sûrû tömegben hullámzottak a nézõk Róma hatalmas amfiteátruma, a Colosseum felé. Hamarosan kezdetét vette az aznapi mûsor. Elõször egy sereg gyilkost, rablót és „felforgató elemnek” bélyegzett politikai foglyot hajtottak ki a porondra, akiket a bíróság vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítélt. A szerencsétleneket mezítelenül egy oszlophoz kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a nézõsereg ordítozása közepette szétmarcangolták õket. De a felbõszült állatok sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik fegyverükkel célba vették õket, s a közönség most már a fenevadak haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az arénából, s a vértõl iszamós talajt homokkal szórták fel.
A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli országokból begyûjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, vagyis egyenlõ volt a küzdelem. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig az amfiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Addigra rendszerint delelõre hágott a nap, s a nézõk egy része elindult hazafelé ebédelni. Mások viszont az ebédszünetet is itt töltötték, mivel most is akadt látnivaló: ismét bûnözõket tereltek a porondra, akiknek ítélete párviadalra (ad gladium) szólt. Ez a „párbaj” szintén a nyilvános kivégzés egy fajtája volt: a küzdõk egyikének fegyvert nyomtak a markába, akivel szemben a másiknak csupasz kézzel kellett védekeznie. És jaj volt annak, aki a biztos halál elõl futásban keresett menedéket! A megfogyatkozott közönség bosszús kiáltásai nyomán a szolgák korbácsütésekkel, éles karddal vagy tüzes vassal kényszerítették, hogy vállalja a reménytelen küzdelmet. „Üsd, vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!” – kiabálta a közönség, a látványtól borzadó Seneca füle hallatára. De a gyõztes sem kerülhette el sorsát: amint csúfos hóhérmunkája véget ért, fegyverét másnak adták, s nemsokára õ is szétszabdalva hevert áldozata mellett. Mire az utolsó ember is elvérzett, újra megteltek a lelátók. Mindenki a nap fénypontjára készült, kezdõdhetett a gladiátorok viadala.
Kisvártatva szélesre tárult a küzdõtérre nyíló kapu, s bevonultak a császári gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos megélhetés és dicsõség reményében életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott: a szigonynyal és hálóval küzdõ retiariusok; a sisakban, karddal vagy lándzsával harcoló murmillók; az egyenes kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselõ samnisok; a görbe szablyával és kerek pajzzsal felszerelt thrákok; valamint a lovaspárbaj, a szekérharc és más fegyvernemek specialistái. A menet megállt a császári páholy elõtt, és elharsogta az üdvözlés hagyományos szavait: „Üdvöz légy császár, a halálba indulók köszöntenek!” Rendszerint két különbözõ fegyverzetû gladiátort állítottak egymással párba, murmillo retiariusszal, samnis thrákkal került össze, hogy annál érdekesebb legyen a küzdelem.
Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog gyõzni! Mikor a küzdelemben valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtõl irgalomért könyörgött. Ha a nézõk számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal jelezték: megkegyelmeznek neki; a lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte: „Vasat belé!” (Recipe ferrum!) Aztán ünnepi pillanatok következtek: a gyõztes a szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat; sõt, ha többszörös gyõzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképezõ fakardot.

A kegyetlenség kultusza

„Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják, ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevõ karddal kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és halál eltûrésére, de a szem számára biztosan nincs” – írta Cicero, aki néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán. A kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó római arisztokrácia szemléletébe. Számos rabszolga volt kénytelen eltûrni ura kegyetlenkedéseit, még akkor is, ha erre semmi okot nem szolgáltatott. A rabszolgák nemcsak adásvétel tárgyát képezhették – így gladiátornak is eladhatók voltak –, hanem urukkal szembeni vétségükért hamar az arénában találhatták magukat.
A köztársasági idõkben nagy szenzációnak számított, amikor Caesar háromszázhúsz pár gladiátort állított a porondra (persze nem egy napon). Fogadott fia, Augustus még nagyobb arányú viadalokkal akarta a népet elkápráztatni. Feliraton fennmaradt önéletrajzában büszkén említette: „Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon körülbelül tízezer ember küzdött a porondon.” Az õt követõ uralkodók valamennyien szenvedélyesen hódoltak a gladiátori játékoknak: Caligula maga is fellépett a porondon, Claudius pedig nem is titkolta perverz élvezetét, amit a leterített bajvívók haláltusája okozott neki. Egy-egy nyilvános kivégzésért még ebédjét is hajlandó volt elhalasztani, s eközben nyájasan tréfálkozott a nézõkkel. Titus a Colosseum felavatását száznapos viadallal ünnepeltette, de még rajta is túltett Traianus, aki fényes hadigyõzelmét 123 napig tartó játékok megrendezésével tette emlékezetessé: ez alkalommal tízezer embert mészároltak le az arénában. Marcus Aureliusról tudjuk, hogy filozófushoz méltóan megvetette az effajta alantas szórakozást – nem úgy felesége, aki állítólag maga is egy gladiátor karjaiban vigasztalódott, s a római rossz nyelvek szerint fia, a késõbbi Commodus császár is ebbõl a viszonyból származott. Kétségtelen, hogy Commodus cseppet sem emlékeztetett filozófus apjára, rajongott az amfiteátrumi küzdelmekért. Õ maga is megtanulta a gladiátori mesterséget, sûrûn volt együtt gladiátorokkal, még az arénában is fellépett; a gyõzelem persze csak az övé lehetett. Igaz, meg is fizettette fellépését: minden alkalommal egymillió sestertiust kapott a rendezõktõl.
A rómaiak meglehetõsen nagy képmutatására vall, hogy a mészárlások közepette a cirkuszban található isten- és császárszobrokat lepellel takarták le. Mint mondták azért, hogy a szobroknak ne kelljen az öldöklést végignézniük. Claudius, aki különösen szerette a harcosokat és elítélteket felkoncoltatni, a kivégzések meg-megújuló árdatában gondot viselt arra, hogy Augustus szobrát áthelyeztesse, „nehogy minden idejét lepel alatt legyen kénytelen eltölteni”. A római értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen. Nero császár nevelõje, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: „Puszta mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját nézõiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra, s a gyõztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdõknek nincs más kiútja, csak a halál. Tûzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna.”

„Oroszlánok elé a keresztényeket!”

Bár a zsidóság és a kereszténység nem zárkózott el eleve a sporttól – amennyiben az nem kapcsolódott pogány rítusokhoz, mezítelenséghez vagy erõszakhoz –, a római gladiátori játékokat elutasította. Amikor Heródes Jeruzsálemben színházat és amfiteátrumot építtetett, ahol állatviadalokat és gladiátori játékokat is bemutattak, Flavius szerint a zsidók elítélték ezt az új szokást, mivel „istentelenségnek tûnt a szemükben embereket dobni a vadállatok elé más emberek szórakoztatására”. Tertullianus, Karthágó püspöke A látványosságokról írt könyvében részletesen foglalkozott a kereszténység és a cirkuszi játékok kapcsolatával. Az 1. zsoltár alapján bizonyította, hogy a keresztények számára tilos a cirkuszok és amfiteátrumok látogatása. A színházi és cirkuszi látványosságok valamennyi kelléke a bálványimádásból ered; magát az épületet a Napistennek szentelték; a cirkusz és a templomok díszei is ugyanazok, vagyis a „cirkusz tisztátalan istenségek birtoka”. A keresztény tartózkodik a dühtõl, így a cirkusztól is, „ahol a veszett düh van az elsõ helyen”. A pogányok kétszínû emberek, mást gondolnak magukban és másként viselkednek a tömegben: „Aki az általános törvény szerint elhunyt ember holttesténél borzongást érez, ugyanaz az amfiteátrum magasából a lehetõ legnagyobb nyugalommal nézi a szétroncsolt és szétmarcangolt, vérben ázó testeket; sõt, aki az emberölés bûnét elítélve jön a látványosságra, ugyanaz a vonakodó gladiátort vesszõvel és korbáccsal kényszeríti az emberölésre, s ugyanaz, aki minden nevezetesebb gyilkosnak az oroszlánt kívánja, az a kegyetlen gladiátornak kér fakardot, a szabadságot jelképezõ kalapot adja neki jutalmul.” Egy keresztény viszont nem élhet kétszívû emberként! Tertullianus így foglalja össze, mit kell éreznie egy kereszténynek a cirkusszal kapcsolatban: „Gyûlölnünk kell a pogányoknak azokat az összejöveteleit és gyûléseit, mert ott káromolják Isten nevét, ott bennünket naponta az oroszlánok elé követelnek, ezért határozzák el az üldözéseket, és onnan indulnak ki a próbatételek.”
Valóban, a fentebb említett brutális kivégzési módokat a rómaiak elõszeretettel alkalmazták keresztényekkel szemben. A vértanú akták jóvoltából részletes – ha nem is minden ízükben hiteles – leírásokkal rendelkezünk az üldözések alatti kivégzésekrõl. Lugdunumban (Lyon) 177-ben negyvennyolc hívõt ítéltek vadállatok elé vettetésre, Euszébiosz szerint a nézõk név szerint követelték kivégzésüket. A kapott sebektõl azonban egyikük sem halt meg, ezért egy hóhérsegéd (confectiarius) adta meg nekik a kegyelemdöfést. Egy elõkelõ római asszonyt, Perpetuát, rabszolganõjével, Felicitasszal együtt 202/203-ban ítéltek halálra és végeztek ki a karthágói arénában, más keresztényekkel együtt. Aktája kíméletlen részletességgel írja le szenvedéseiket. Elítéltetésük után a börtönbõl rögtön az amfiteátrumba vezették õket. Egy Saturninus és egy Revocatus nevû keresztényt leopárd és medve elé vetettek, Saturust pedig elõbb egy vadkanhoz, majd egy medvéhez kötözték, de az állatok nem akarták bántani õt. Perpetuát és Felicitast elõbb két felbõszített tehén elé vetették, amelyek megtiporták õket, de nem halálosan. Végül a tömeg követelésére valamennyiükkel a gladiátorok kardja végzett. Bár Nagy Konstantin már 325-ben elítélte a gladiátori játékokat, további kétszáz év kellett ahhoz, hogy végleg megszüntessék õket a birodalomban.
 

    Írta: Grüll Tibor történész