Catilina összeesküvése

Quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? Hát még meddig élsz vissza, Catilina, türelmünkkel? - dörögte Cicero a senatus előtt az azóta szállóigévé vált szavakat senatortársa felé. Vajon miféle bűn terhelte Catilina lelkét, ha az ókor egyik legjelentősebb szónoka minden dühét ráirányítva nemcsak Róma, hanem az egész emberiség ellenségévé nyilvánította őt? Mit kellett tennie ahhoz, hogy Cicero, Róma akkori consula, kijelentse: nem foroghat többször kockán egy ember miatt az állam boldogulása. Mi is történt valójában? Mielőtt mi is ítélkeznénk, ne feledjük Jókai szellemes szavait: a történelmet Cicero és társai írták.

 

A Kr. e. 2-1. század egyre súlyosabb válságokkal terhes időszak Róma történetében. A válság jellegének felismerése azonban korántsem bizonyult könnyű feladatnak a kortárs rómaiak számára, akik a politikai vakság egy jellegzetes esetét mutatták. Talán senki sem tudta tisztán felmérni azt, hogy a római senatusi arisztokrácia immár nem képes eredményesen igazgatni azt a világbirodalmat, amelyet nem kis részben maga teremtett meg. Minthogy ennélfogva a rómaiak hosszú évtizedeken át képtelenek voltak felismerni az elkerülhetetlen változás irányát, Róma egy kiúttalan és kellő választási lehetőséget nem kínáló válság állapotába került. A politikai vezetést kezükben tartó csoportok nagy és helyes célok hiányában egymást próbálták szétforgácsolni, tovább fokozva az erkölcsi válsághangulatot, ahogy a kortársak általában a birodalom tényleges politikai krízisét fel nem ismerve, a helyzetet megélték.
Mivel nem voltak világosan tisztázott politikai frontok és programok, a politikai élet nem egy határozott irányba vezető törvényalkotás, valamint új, szilárd jogrend és államberendezkedés kialakítása felé mutatott, hanem többnyire korlátozott horizontú, szűk, személyes érdekeket szolgáló, koncepciós jellegű csatározásokba fulladt. Különösen jól érzékeltetik ezt a Kr. e. 60-as évek közepének eseményei, amely időszakot gyakran szokták úgy is minősíteni, mint az ún. Catilina-összeesküvés(ek) periódusát.

Lucius Sergius Catilina, aki néhány évvel lehetett csak idősebb a Kr. e. 106-ban született Cicerónál, Róma egyik legrégibb patríciuscsaládjából származott, amelynek fénykora a Kr. e. 5-4. századra esett. Bár jelentősége a pun háborúktól kezdődően csökkent, a család mégsem tűnt el teljesen a római politikai életből. Catilina egyike lehetett e korszak azon nemeseinek, akik tekintélyes birtokokkal rendelkeztek, ám elavult, külterjes módon gazdálkodtak, s amikor hozzáláttak nagy kiadásokkal járó politikai karrierjük építéséhez, menthetetlenül eladósodtak. Pályájának nehéz indulását Catilina - nyilván másokhoz hasonlóan - úgy élhette meg, hogy körülötte elfajzott a világ, az ősi római köztársaság morálisan hanyatló szakaszba került, s ebből csak egy konzervatív jellegű erkölcsi megújulás révén lehetséges a kiút.

Szinte természetes, hogy a Kr. e. 80-as évek végén Catilina Sulla politikai támogatója lett, aki ugyancsak az ősi római arisztokrácia egyik lecsúszott sarja volt. Sulla úgy látta, a római köztársaság erkölcsi válságba süllyed, amelyből a kiutat a senatus vezető szerepének megerősítésével lehet megtalálni. Catilina ifjú arisztokrataként nyilván alaposan kivette a részét a Sullát hatalomra juttató katonai és politikai eseményekből, mint ahogy már korábban is kitűnt katonai tevékenységével. A fiatalember a 80-as évek elején a szövetséges háborúban vezérkari tiszt volt Pompeius apjának oldalán, s halált megvető bátorságával érdemelhette ki a Catilina melléknevet, ami minden bizonnyal "kutyahúst" jelent, és viselőjének vitézségére utal. A fiatalember egyáltalán nem volt érzelgős: a sullanus vérengzések idején valamiféle bosszúálló vallási rítus keretében első felesége testvérét, M. Marius Gratidianust áldozta fel a nagy tekintélyű arisztokrata politikus, Lutatius Catullus sírjánál. Kemény fellépése elismeréseképpen Catilina alaposan kivehette részét Sulla proskripcióiból, s jutalmul jócskán részesült az elkobzott földekből.

Catilináról ezután másfél évtizedig nem hallunk, egészen addig, amíg 68-ban praetor, majd a következő évben Africa provincia helytartója lett. E tartományból 66-ban tért vissza, és megpróbált pályázni a következő esztendő consuli tisztségére - sikertelenül. Egyes források szerint Catilina zsarolás miatt vád alatt volt, s ezért nem indulhatott a választásokon; másfelől azzal a magyarázattal is találkozunk, hogy Volcatius Tullus nem fogadta el Catilina jelentkezését, mert az nem a törvényes határidőn belül történt. A jelentkezés időpontja ugyanis nem volt egyértelműen meghatározva: annak a választás bejelentésének idejétől számított három vásárnapon belül kellett megtörténnie, s ez az időtartam lehetett 17-18, de akár 24 nap is. Volcatius Tullus erre hivatkozva zárhatta ki Catilinát, minthogy ő másképp értelmezte a jelentkezési határidő lezárulását.

Az elutasítás mögött persze valamilyen hátsó gondolatot kell keresnünk. Egyes politikai csoportosulások talán attól féltek, hogy a Sulla-féle kísérlet fokozatos felszámolása után Catilina hasonló diktatúra bevezetésére használja majd fel consuli tisztségét. Bár ez a megoldás nem zárható ki teljesen, mégis az látszik valószínűbbnek, hogy elsősorban Pompeius hívei félhettek Catilinától, Volcatius Tullus ugyanis az ekkor keleten harcoló római hadvezér bizalmasa volt, s talán ezért igyekezett útját állni Catilina sikeres politikai pályájának.

Úgy tűnik, hogy Catilina kizárása a consulválasztásból egy olyan koncepciós eljárás része volt, amely jogi csűrés-csavarással próbálta kirekeszteni a politikai életből azokat, akik veszélyeztethették volna Róma politikai hatalmasságának, Pompeiusnak a pozícióját. A 66-os választások lebonyolításának politikai meghatározottságát az mutatja a legjobban, hogy végül még a két nyertest: Autronius Paetust és P. Sullát is megfosztották tisztségüktől választási visszaélés címén. Tekintve, hogy ez a két politikus is egyértelműen Pompeius ellenlábasa volt, arra kell gondolnunk, hogy a következő évi consulok kijelölésére 66-ban lefolytatott választások tétje egy Pompeius elleni hatalmi politika kibontakoztatása volt, amit a keleten tartózkodó hadvezér Rómában maradt hívei igyekeztek már csírájában elfojtani.

Azt a tényt, hogy 66-65-ben a senatusi arisztokrácia különféle csoportosulásai között valóban a politikai irányító hatalom megragadásáért folyt a harc, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hatalomból kiszoruló Autronius Paetus, P. Sulla, valamint Catilina 66 legvégén, illetve 65 elején kísérletet tettek a fegyveres hatalomátvételre. Ebben - úgy tűnik - Crassus is segítette őket, aki Pompeius legádázabb riválisaként bárkivel kész volt szövetkezni, hogy a nála sokkal sikeresebb hadvezért és politikust tekintélyétől és hitelétől, sőt akár pozíciójától is megfossza.
A modern történeti szakirodalom ezt a szervezkedést szokta az első Catilina-összeesküvés megjelöléssel illetni, ám sokan úgy vélik, hogy ez a törekvés valójában nem is létezett, csak Catilina 63-as ellenfelei találták ki, hogy a politikai vetélytárs múltját befeketítsék. Bár elvben ez a megoldás sem zárható ki, inkább azt kell feltételeznünk, hogy a szervezkedés a résztvevők elképzeléseinek és cselekedeteinek összehangolatlansága miatt hiúsult meg. A sikertelenséghez hozzájárulhattak a szövetkezők közötti érdekellentétek: Paetus bizalmatlan volt Crassusszal szemben, s Catilina sem remélhette a consulatus megszerzését, amíg arra Paetus és P. Sulla is igényt tartott.

Másfelől úgy tűnik, hogy Catilina csak nagyon tessék-lássék módon vett részt az akcióban, s ezzel maga is hozzájárulhatott a puccs kudarcához. A későbbi fejlemények ugyanis azt bizonyítják, hogy Catilina - feltehetőleg Sulla példáján is okulva - lehetőleg nem kívánt törvénytelen eszközökkel élni, hanem a hagyományos módon, az "alkotmányos előírásoknak megfelelően" szeretett volna eljutni a politikai hatalom csúcsára. Catilina "kiegyezését" a hatalommal az bizonyíthatja, hogy amikor 65-ben sor került a provincia igazgatása miatt ellene indított zsarolási perre, az egyik 65-ös consul, Manlius Torquatus védte őt, aki jó kapcsolatban állt Pompeiusszal, s az előző évi consulválasztáson Catilina riválisa lett volna. A Catilina helyzetében bekövetkezett változást az is nagyon jól bizonyítja, hogy felmentését követően éppen későbbi elkeseredett ellenfele, Cicero volt az, aki arra gondolt: a 63-as consulságra Catilinával szövetségben fog pályázni.

A 65-ös zsarolási per meghiúsította, hogy Catilina már abban az évben induljon a következő évre szóló consulválasztáson, ezért csak 64-ben pályázhatott a 63-as consuli tisztségek egyikére. A sok rendezetlen politikai probléma s ezek kezelési lehetősége meglehetősen csábítóvá tette ekkor ezt a vezető posztot. 64-ben Catilinán kívül egyik régebbi politikai szövetségese, C. Antonius Hibrida, valamint Cicero is pályázott érte. Catilina újabb törvényes kísérlete a consulatus megszerzésére jelzi, hogy Sulla korábbi párthíve mennyire szeretett volna ragaszkodni az alkotmányosan előírt politikai karrierhez.

Catilinának már ekkor viszonylag radikális társadalmi és politikai tervei lehettek. A 64 végén, 63 elején előterjesztett néptribunusi javaslat, a Rullus-féle törvényjavaslat bizonyítja: Catilina és párthívei szerették volna rendezni a szövetséges háború (90-88) és a Sulla-féle proskripciók óta bizonytalanná vált földtulajdon- és földbirtoklási viszonyokat, valamint a szövetségesekből elméletileg római polgárokká vált itáliaiak politikai joggyakorlását. Minthogy ezek a célkitűzések a senatusi arisztokrácián belül sok ember személyes érdekét sértették, Catilinának tisztában kellett lennie azzal, hogy szándékát consullá választása esetén sem valósíthatja meg könnyen. Ezért a szabályos pályázás mellett Itáliában titkos katonai szervezkedésekbe kezdett, hogy alkalomadtán kellő erőfitogtatással kényszerítse jobb belátásra a más állásponton lévő senatusi köröket és vezetőiket.

Egyfelől Catilina viszonylagos radikalizmusa, másfelől a vele szemben álló senatusi csoportosulások kiegyezése lehetett az oka annak, hogy Catilina a 64-ben megtartott consulválasztáson vereséget szenvedett. Cicero például a neki járó jövedelmező provincia felkínálásával állította a maga oldalára Antonius Hibridát, aki a népgyűlésen szintén maga mögé utasította Catilinát. Catilina választási vereségét az is elősegítette, hogy már a szavazást megelőzően perbe fogták a Sulla-féle vérengzésekben való részvétele miatt. Ebben az ügyben Caesar és talán Crassus támogatásával később felmentették, ám hírét e per nem javította.

A 64-es kudarc nem törte le Catilinát, hanem néhány 63-as néptribunusszal szövetségben továbbra is a társadalom elesettjeinek hű védelmezőjeként (miserorum fidelis defensor - miként Cicero mondta), a földtulajdon és a polgárjog intézményes megszilárdítójaként lépett fel. A consuli hatalmat gyakorló Cicero és a mögötte felsorakozó senatorok viszont a szociális és politikai problémák közül legföljebb egyedi esetekben kívántak peres úton döntést hozni. Catilina a maga elképzeléseit továbbra is elsősorban legális úton szerette volna megvalósítani, ezért újból indult a 63-as consulválasztáson, ahol eldőlt, kik lesznek a 62-es év legfőbb római tisztségviselői.
Megválasztására - programjának megfelelően - sok itáliai birtokos és vidéki notabilitás gyűlhetett össze, ami végre meghozhatta volna számára a kívánt eredményt. Cicero ezt ügyes jogi manőverrel akadályozta meg: kierőszakolta, hogy a senatus elhalassza a választó népgyűlés megtartását. Tudta ugyanis, hogy a vidékről érkezettek - akiket otthon vártak a nyári mezőgazdasági munkák - nem tudnak hosszú ideig Rómában tartózkodni, vissza kell térniük a földjükére, s nem áll módjukban, hogy hamarosan másodjára is a városba utazzanak. Így a néhány héttel később megtartott comitián Catilina ismét kisebbségben maradt, ráadásul Cicero a gyűlés levezetésére páncélban, fegyveres testőrséggel jelent meg, ezzel érzékeltetve, hogy Catilina és hívei fegyveres akciót készítenek elő. E kudarc véglegesen véget vetett annak a reménynek, hogy Catilina többé-kevésbé törvényes úton ragadhassa kezébe az államvezetést és legális keretek között váltsa valóra reformelképzeléseit.

Mindenki azt várta: Pompeius hamarosan visszatér, s ez minden esélyt felszámol arra, hogy az antipompeianus politikájáról ismert Catilina valaha is eléri a consulságot. Tehát addig kellett volna megragadnia a hatalmat, amíg Pompeius csapatai partra nem szállnak Itáliában. Ezért fogott gyorsan össze társaival, hogy fegyveres felkelést robbantsanak ki az Appennini-félsziget különféle szociális és politikai feszültségekkel terhes pontjain egy államcsíny végrehajtása céljából. Nem lehet kizárni azt sem, hogy ezeken a területeken Catilina már korábban is szította az ellentéteket, mert abban reménykedett, hogy consuli címet nyerve majd őt bízzák meg e helyi lázongások felszámolásával, s így egy olyan haderő élére kerül, amely lehetővé teszi számára a hatalomátvételt Pompeiusszal szemben.

Amikor Catilina szervezkedése kitudódott, nyilvánvalóvá vált, hogy letért a törvényes útról. Ez indokolttá tette, hogy Cicero az államhatalmat minden lehetséges eszközzel felvértezze az esetleges hatalomátvételi kísérlettel szemben. Ilyen irányú törekvésében immár Catilina korábbi szimpatizánsainak, támogatóinak jó része - mint pl. Crassus és Caesar - a consul mellé állt. Ezek az éles eszű politikusok ugyanis tisztában voltak azzal, hogy ha Pompeius - Keletről visszatérve - akkor lép partra Itáliában, amikor ott dúl a Catilinával folyó polgárháború, a fegyveres konfliktus felszámolásának ürügyével mindenképpen megtartja óriási hadseregét. Így semmi sem állhatná útját annak, hogy Pompeius megszerezze az egyeduralmat s második Sulla legyen. Valószínű, hogy ennek Cicero is teljesen a tudatában volt, főleg miután Pompeius egyik ügynöke nyíltan fellépett azzal a követeléssel, hogy Pompeiust bízzák meg a fegyveres megmozdulás felszámolásával.

A senatus kontrollja alól kikerülő Catilina leleplezése és mozgalmának gyors, tűzzel-vassal történő megsemmisítése tehát a római senatus szinte valamennyi antipompeianus körének közös érdeke lett. A Catilina elleni fellépést Pompeius hívei sem ellenezhették, bár számukra a mozgolódás időbeli elhúzódása lett volna a kedvező. Így Cicero kettős sikert ért el akkor, amikor október 21-én, még Pompeius visszatérte előtt rendkívüli állapotot vezetett be Rómában, az ottani tisztségviselőket ruházva fel különleges hatáskörrel (nem lehet véletlen, hogy 63 folyamán ennek az intézkedésnek a törvényességét éppen a pompeianusok igyekeztek vitatni). A döntés a Catilinával szembeni határozottabb intézkedésekre is módot adott, annak ellenére, hogy a popularisok szintén megkérdőjelezték a különleges hatáskör jogszerűségét.
A Catilinával és a Pompeiusszal egyformán szemben állók számára a legfőbb gond mégis az volt, hogy nem tudták kétséget kizáró bizonyítékokkal alátámasztani, valóban közvetlen kapcsolat van Catilina és az itáliai lázadási gócok között. Ennek igazolása érdekében Cicero valójában visszaélt a senatustól kapott felhatalmazásával, amikor Catilinát mint közellenséget távozásra késztette Rómából. Így akarta leleplezni, hogy az itáliai mozgolódásoknak, főleg az etruriaiaknak Catilina az igazi mozgatórugója.

A jogilag vitatható eljárás végül is eredményesnek bizonyult. Sőt december elején Cicerónak már azt is sikerült igazolnia, hogy a Rómában maradt catilinariusok az Alpokon túl fekvő Galliában készülnek fellázítani az allobrox törzset. Ezek alapján az összeesküvők elfogatása aligha volt vitatható. Az viszont igen, hogy Cicero 63. december 5-én a senatussal halálos ítéletet hozatott a letartóztatott összeesküvők ellen, s azt végre is hajtatta. Bár ez utóbbi eljárását a senatus említett végső határozatával indokolta, a kivégzés valójában jogtalan volt, mert az ostromállapot sem függesztette fel a római polgár jogát arra, hogy a halálos ítélet ellen a népgyűléshez fellebbezzen.

Cicero 63. december 5-ei senatusi megnyilatkozásai jól mutatják, hogyan próbálták a senatusi arisztokrácia - jobb híján nevezzük így - "konzervatív" körei elvileg és erkölcsileg megindokolni eljárásukat. Az ekkor felmerülő szempontokat Cicero Catilina elleni negyedik beszédéből rekonstruálhatjuk. Cicero mindenekelőtt arra figyelmeztette senatortársait, hogy kizárólag a köz üdvével kell törődniük, figyelmen kívül hagyva azokat a veszélyeket, amelyek intézkedése során őt, a consult fenyegetik. A legfőbb tisztségviselőt ugyanis a végzet arra szemelte ki, hogy minden veszéllyel szembenézzen, mert ha úgy adódik, akár a halált is vállalnia kell.

A tárgyalásra kerülő ügyben az összeesküvők bűne nyilvánvaló: ezt ők bevallották, és közvetett módon a senatorok is felismerték a vádlottak bűnösségét. Az idő azonban sürget, még az éj beállta előtt egyértelműen ki kell szabni a büntetést, amely vagy halál, vagy örökös börtön lehet. Az előbbit Silanus javasolta, az utóbbit Caesar. Cicero szerint igazából a halál látszik az enyhébb ítéletnek, s - bár akármelyik döntésnek kész engedelmeskedni - ezt az eljárást részesíti előnyben, mert ez felel meg inkább a pietasnak: a polgártársak iránti kegyes magatartásnak. A másik eljárás, a Caesar-féle javaslat mögötti felsorakozást inkább a consul személyes érdeke diktálná, ám tekintettel a közérdekre, ő kész figyelmen kívül hagyni személyes javát.

Ha ő, a consul elszántnak és szigorúnak fog mutatkozni, ez azért van, mert egy látomás kínozza őt: Róma összeesküvés és erőszak martaléka lesz. A szónok hangsúlyozza: a közvélemény támogatja az ítélet végrehajtását, teljes az egyetértés abban, hogy a fennálló államot meg kell védeni; s consulként kész teljesíteni kötelességét, még ha ezzel gyűlölködésnek teszi is ki magát. Ezért az állam és az istenek halhatatlan dicsőséggel fogják őt megjutalmazni, ám a felelősség kizárólag az övé lesz.
Függetlenül attól, hogy ebben a gondolatmenetben mennyi olyan elem van, amelyet Cicero a beszéd évekkel későbbi, Kr. e. 60-as közzétételekor illesztett be, az mégis nyilvánvaló, hogy a Catilina elleni eljárás alapvetően nem írásban rögzített, "alkotmányos" szempontokon nyugodott, amelyeknek megtartására a consulnak mint a legfőbb állami tisztségviselőnek elsőrendűen ügyelnie kellett volna. A gondolatmenet középpontjában egy filozófiai tétel s annak kiegészítő vonatkozásai állnak: a köz üdve a legfőbb érték (salus publica), melyet támogat a közvélemény, s amelyet a tisztségviselőnek is feltétlenül képviselnie kell, kimondatlanul még akkor is, ha ez az írott törvénnyel ellentétben áll. A közös döntés jogi megalapozottságának hiányát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a felelősség kizárólag egyetlen személyt terhel: a végrehajtó consult.

Cicero tehát egyértelműen a fennálló arisztokratikus államhatalom mindenáron és minden eszközzel történő megoltalmazását tekintette a legfőbb célnak, figyelmen kívül hagyva még az általa védelmezett res publica írásban rögzített s így kötelező jogrendjét is. 63. december 5-én tehát egy állami ideológia diadalmaskodott az állam törvények szabta "alkotmányossága" felett.

A Catilina által kezdeményezett polgárháború fegyveres felszámolása sikeresnek bizonyult. A mozgósított katonai erők, függetlenül attól, hogy milyen személyes pártállású hadvezérek irányítása alatt álltak, gyorsan végeztek az itáliai lázadó gócokkal, s 62 januárjának végén Pistoriánál (ma: Pistoia) Catilina főserege is vereséget szenvedett. Így amikor Pompeius 61 végén partra szállt Itáliában, ott már béke honolt, s a Keletről hazatérő hadvezérnek semmi ürügye nem volt hadserege megtartására, hiszen fenyegető államcsínyének lehetséges jogi alapja megszűnt. A hatalom koncentrálását megvalósítani képes egyeduralom, amelyet ekkor a társadalom még egyáltalán nem kívánt elfogadni, további évtizedekig váratott magára, a köztársaság igazi alternatívákat nem kínáló válsága pedig továbbra is újratermelte önmagát.

Az események áttekintése nyilvánvalóvá teszi, hogy a köztársaság végi Róma hosszú időre kiúttalan politikai válságba került, mert igazából senki sem volt képes levonni azt a következtetést, hogy a Római Birodalomnak immár nem egy senatusi arisztokratikus államvezetésre van szüksége, hanem a világhatalom zavartalan működéséhez vagy ki kell szélesíteni az uralmi bázist, vagy épp ellenkezőleg, az erőket koncentrálva, be kell szűkíteni valamiféle monarchia irányában.

Nyilvánvaló, hogy Catilina is - akárcsak általában ellenfelei - a városállami időszakból örökölt, önmagát túlélt, hagyományos politikai keretek között gondolkodott, ezért igyekezett szinte mindvégig ragaszkodni a törvényesen biztosított politikai keretekhez, ezért gondolta úgy, hogy tervei megvalósításához mindenekelőtt a consulatus legális posztjára van szüksége. Kétségtelen ugyan, hogy Catilina sok kortársánál többet ismert fel és próbált orvosolni a korszak számos politikai és szociális problémája közül - mint például a bizonytalan itáliai földtulajdonviszonyok kezelésének, a rendezetlen polgárjogi problémák megoldásának, a társadalmi eladósodás orvoslásának szükségességét -, ám e feladatok elvégzéséhez többé-kevésbé elegendőnek és nélkülözhetetlennek vélte a fennálló államgépezet további működtetését.

Bár kezdetben Catilina és pártja egyike volt a korszak amorf, pusztán az erkölcsi válság ideológiáját hangoztató politikai élet parciális tényezőinek, a köztársaság végefelé érvényesülni kezdő új mechanizmusok őt végül is kisodorták a senatus kontrollja alól. Így Catilina a köztársaság végén azon politikai "kívülállók" egyike, akik Mariushoz, Cinnához, Sullához, Pompeiushoz és Caesarhoz hasonlóan mégiscsak szerepet játszottak a monarchikus hatalom előkészítésében, ha ez részéről sem volt minden bizonnyal tudatos. Kiszorításához a legális politikából hozzájárultak a kor jellegzetes jogi ügyletei, politikai perei is, amelyek talán megsejtették vele, hogy a politikai küzdelembe fokozottabban be kellene vonni bizonyos új elemeket, mint például a nemrég római polgárjogot nyert volt szövetségeseket, kis- és nagybirtokosokat egyaránt.

Talán Catilina ezen felismeréséről árulkodik - ha egyáltalán hiteles! - ama kijelentése, amelyet egyes ellenséges források próbálnak a szájába adni: "az államnak két teste van, az egyik erőtlen és gyenge a feje is; a másik erős, de hiányzik a feje - ez utóbbinak, ha megérdemli, ő maga lesz a feje, amíg csak él" (Cicero: Murena érdekében 51). Ha ez a program valóban Catilinától származik, s nem tulajdonítható pusztán a korabeli zsarnokságellenes propagandaszólamoknak, és ha helyesen értelmezzük, akkor talán felfogható úgy, mint a köztársaság számára felfedezni vélt egyik kiútlehetőség, amelyet egy olyan politikus sejtett meg, aki a kor személyes jellegű koncepciós perei, valamint az ádáz frakcióharcok mechanizmusa révén kívül került a senatus kontrollján, s a társadalmon kívül állóvá válva, megszabadult a legtöbb kortárs római politikai vakságától. Catilinának azonban még az életével kellett fizetnie korán jött felismeréséért.

Mult-kor.hu/ Rubicon 1995/6-7