Bacchanáliák botránya

A bacchanáliák botránya i. e. 186-ban robbant ki Rómában, valószínűleg tavasz végén, vagy nyár elején. A hatóságok fölfedezték, hogy a Bacchus isten tiszteletére rendezett szertartások leple alatt férfiak és nők rejtélyes, érthetetlen, a római erkölcsöket megszégyenítő dolgokat művelnek. Bacchus isten papjai ezeken a szertartásokon avatták be a kultusz rejtelmeibe az új híveket. Eközben orgiák játszódtak le, a jelenlevők mindenféle erkölcstelen kicsapongásra vetemedtek.

Titus Livius római történetíró (i. e. 59 - i. sz. 17) úgy vélte, ez az esemény méltó arra, hogy beszámoljon róla. Augustus császár kortársa a város alapításától (i. e. 573) kezdve írta Róma történelmét. A XXXIX. könyvben ismertette az i. e. 186. év eseményeit, mégpedig nemcsak Itália, hanem Hellász, Hispánia és Kisázsia vonatkozásában is. Egy helyen a beszámoló hirtelen félbeszakad. A nyolcadik fejezettől a tizenkilencedikig csupán egyetlen ügyet tárgyal a szerző kimerítő részletességgel, azt a botrányt, amely megrázta Rómát és egész Itáliát. Titus Livius beszámolója mellett - mely ma a legalapvetőbb forrásnak számít - ismerünk még egy Calabriában 1640-ben felfedezett feliratot, melyben a szenátus betiltja a bacchanáliákat, és egy konzuli utasítást, amely a végrehajtás részleteit ismerteti. Mindkét dokumentun alátámasztja Titus Livius fejtegetéseinek igazát. A történet úgy kezdődik, mint valami mese: "Kezdetben egyszer egy ismeretlen görög érkezett Etruriába; nem gyakorolta egyikét sem azon mesterségeknek, melyeket hazája - ahol páratlan a kultúra - adott nekünk a test és lélek legnagyobb épülésére; valami pap, vagy jósféle volt..." Titus Livius azt nem említi, hogy ez az ügy i. e. 186-ban mekkora múltra tekintett vissza. Biztosra vehető, hogy Bacchusnak ez a Titus Livius által említett papja, akinek a nevét senki nem jegyezte föl, nem Rómában kezdte el terjeszteni a kultuszt, ide már az érett formájában érkezett.

A titokzatos görög új, rejtélyes szertartásokat honosított meg, amelyek idegenek voltak a már korábban is ismert kultuszoktól, attól az istenségtől, akit a rómaiak Bacchusnak és Liber Paternek, a görögök pedig Dionüszosznak neveztek. Az újfajta szertartásoknak hamarosan számos híve támadt mind a férfiak, mind a nők között; a ceremóniákat többnyire nagy eszem-iszom követte, ami még vonzóbbá tette ezeket az összejöveteleket. Ez a gyakorlat valószínűleg többé-kevésbé spontán módon alakult ki; ahogy a csoportok sokasodtak, mindazok csatlakoztak hozzájuk Etruria falvaiban és városaiban, akik valamilyen ürügyet kerestek arra, hogy az élet örömeit élvezzék, vagy különféle tiltott dolgokban vegyenek részt. Titus Livius nem mulasztja el megemlíteni, hogy ezekben a társaságokban tolvajok, végrendelet-hamisítók, méregkeverők, bérgyilkosok és más hasonlók is akadtak szép számmal. Arra is céloz, hogy az összejövetelek után egyes résztvevők nyomtalanul eltűntek. A római történetíró beszámolójának első részében jobbára általánosságokat említ a Bacchus-hívők orgiáiról, amelyeknek a színhelye Itália egyik tartománya, Etruria. Majd rövid átvezetés után rátér azokra az eseményekre, amelyek már Rómában játszódtak le: "Ez az átok Erutria után Rómában is pusztítani kezdett, mint valami fertőző betegség." Egy ideig Bacchus isten titkos társaságai úgy működtek, hogy az emberek nem figyeltek föl rájuk, de minden megváltozott, amikor egy Duronia asszony és második férje ki akarta használni a szertartások által nyújott lehetőséget, hogy kompromittáljon, vagy esetleg eltüntessen egy P. Aebutius nevű fiatalembert, aki Duronia első házasságából származó fia volt. A második férj, egyúttal a fiatalember gyámja, nyugtalanul várta Aebutius nagykorúságának közeledtét, mert ekkor kellett számot adnia a gondjaira bízott vagyonról. Ezért feleségével együtt elhatározta, hogy Aebutiust is megismertetik a bacchanáliák rejtelmeivel. A beavatást az Aventius negyedben akarták megejteni, egy Stimula istennőnek szentelt erdő közelében. Itt működött ugyanis egy szentély, ahol a szertartásokat el lehetett végezni. A gyámapa számítása igen egyszerű volt: vagy megölik Aebutiust, vagy azzal, hogy a fiatalember részt vesz a bacchánsok mulatozásaiban, letörölhetetlen folt esik a hírnevén.

Az ifjú Aebutiusnak volt azonban egy szeretője, egy Faecenia Hispala nevű kurtizán, aki gazdája halálakor szabadult föl a rabszolgasorsból. Mikor Duronia szólt a fiának, hogy bevezeti őt a bacchanáliák rejtelmeibe, hozzátette, hogy a szertartás előtt tíz napig tartózkodnia kell a szerelmtől. Aebutius elmondta ezt Hispalának, akit szemmel láthatóan megrémített a hír. A fiú kérdésekkel kezdte ostromolni kedvesét, mire az elmondta, hogy amikor még rabszolga volt, rendszeresen járt a bacchánsok szentélyébe, és jól tudja, mi történik ott. Aztán megeskette Aebutiust, hogy soha be nem teszi oda a lábát.

Hazatérve a fiú közölte szüleivel, hogy nem hajlandó részt venni a beavatási szertartáson. Erre kitették a szűrét. Apja nővérénél, Aebutinál talált mnedéket, aki azt tanácsolta neki, hogy mondja el mindezt Postumius konzulnak. A konzul beidézte Aebutiát majd, Hispalát, aki - nem minden ellenkezés nélkül - végül elmondott mindent, amit tudott.

Kezdetben - mesélte a lány - a Stimula erdejében lévő szentélyben csak asszonyok találkoztak, és a Bacchus isten tiszteletére rendezett ceremóniák mindig nappal zajlottak. A beavatási szertartásokat egy évben csak három napon át tartották; minden évben papnővé választották a csoport egyik tagját, valamelyik római polgár feleségét. A szertartásokat azonban megreformálták - folytatt Hispala. Midőn egy Campaniából származó asszony, Paculla Minia lett a papnő, mélyreható változások kezdődtek el. Paculla elhozta az erdőbe két fiát, Miniust és Herenius Cerrinust, véget vetve ezáltal a férfiak kizárásának. Aztán bevezette az éjszakai szertartásokat. Végül elhatározta, hogy ezentúl minden hónapban beavatási szertartásokat fognak tartani öt napon át. Ettől kezdve a kultusz már kezdett hasonlítani ahhoz, amit az ismeretlem görög terjesztett el Erutriában: szexuális orgiák, kicsapongó jelenetek vették kezdetüket. A szertartások néhány résztvevőjét, férfiakat és nőket magukhoz ragadták az istenek, mert mindebben nem voltak hajlandóak részt venni. Ezeket - mesélte Hispala - mély pincébe hajították, hogy ott éhen vesszenek. Két éve már csak fiatalokat avatnak be, húszévesnél ifjabb fiúkat és lányokat.

Eddig tartott Hispala vallomása. Azt nem jelölte meg pontosan, hogy mikor kezdődtek Peculla Minia reformjai. Különböző adatok összevetéséből föltételezhető, hogy a bacchanáliák elfajulása már kb. i. e. 200 táján megindult. Hispala mág hozzátette, hogy a résztvevők és a beavatottak száma igen tekintélyes; valóságos várost alkotnak, szinte különálló népet.

Postumius konzul gondoskodott Aebutius és Hispala biztonságáról, majd összehívta a szenátust, és előterjesztette az ügy minden részletét. A szenátorok megrémültek, és megbízták a konzult, hogy folytasson vizsgálatot, mégpedig nemcsak Rómában, hanem egész Itáliában. Egyidejűleg betiltották a szertartásokat. Kiadtak egyrendelelet, amely szerint mindenhol meg kell akadályozni, az éjszakai összejöveteleket és mindenféle erőszakos cselekményt, amelyeket a bacchánsok és a bacchánsnők akarnak majd elkövetni. A vizsgálat időtartamára őröket állítottak a városkapukhoz, nehogy a bűnösök elmenekülhessenek. Postumius konzul ezek után a fórumon szólt az összegyűt néphez, és beszámolt a történtekről. Ettől a pillanattól kezdve útjára indult a megtorlás. Azokat, akik csupán a beavatási esküt tették le, börtönbe vetették. Mindazokat, akik ezenfelül valamilyen bűnt elkövettek, kivégezték. A feljegyzések szerint a kivégzettek száma nagyobb volt, mint a bebörtönzetteké. A férfiakat egyenesen hóhérkezre adták, az asszonyokat pedig - amint a hagyomány megkövetelte - átadták a családjuknak, hogy az szabja ki a méltó büntetést.

Összesen több mint hézezer embert ítéltek el ekkor a bacchanáliákon való részvétel miatt. Természetesen a bacchanáliák nem a semmiből keletkeztek, és főleg nem véletlenül találtak termékeny talajra a kor Rómájában. A történelmi körülmények meglehetősen zavarosak voltak, és nagy megpróbáltatások elé állították a római társadalmat.

Az a nemzedék, amely a bacchanáliák generációját megelőzte, végigélte a második pun háború élethalálharcát. Ez volt Hannibál háborúja (i. e. 218-201), melyet a karthágói hadvezér Itália földjén vívott meg, mielőtt legyőzték volna. I. e. 201. után még két nagy ellenséggel kellett szembenéznie Rómának, míg vége helyreállt a mediterrán világ egyensúlya. A második makedón háború i. e. 196-ban megpecsételte a makedón birodalom hanyatlását. Nagy Sándor egykori országa római provincia lett. Négy évvel később a Szeleukidák királya, III. Antiokhosz lett a legnagyobb katonai hatalom keleten, amely szembeszállt Rómával. Őt is legyőzték és Róma hatalma kiterjedt Kisázsiára is. A Hannibál elleni háború alapjában véve védelmi jellegű volt. Az ezt követő hadjáratok viszont kizárólag a hódítás célját szolgálták; nyomukban mély gazdasági, de főleg szellemi változások mentek végbe a birodalomban.

Megnőtt maga a város is; Róma sugárzása ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a környező kis itáliai városok népére. I. e. 187-ben a hatóságok tizenkétezer embert küldtek vissza a szülővárosukba (ebben valószínűleg csak a családfők voltak benne) - mindazokat, akik i. e. 201. után jöttek Rómába. I. e. 186-ban, vagyis abban az évben, amikor a bacchanáliák botránya kirobbant, egy összeírás alkalmával 258 310 polgárt számoltak össze. Ha ehhez még hozzáadjuk a gyerekeket, asszonyokat és a rabszolgákat, hatalmas számot kapunk eredményül. Valószínű továbbá, hogy sok itáliai, akik mint szövetségesek (socii) éltek a városban, ottmaradhattak az 187. évi kiűzetés után is.

A nagyarányú népmozgások és a hosszadalmas háborúk azonban nem jelentették azt, hogy a rómaiak teljesen uralmuk alá hajtották Itáliát. Továbbra is ki-kirobbantak konfliktusok: főleg északon, a mai Genova környékén a hegylakó ligurokkal. A ligurok - Titus Livius szerint - mintha csak arra születtek volna, hogy fönntartsák a rómaiak fegyelmét és harciasságát a béke idején. Ez a híres római fegyelem azonban i. e. 186-ban súlyos csorbát szenvedett egy kisázsiai hadjárat idején. A laza fegyelem és a hadizsákmány gazdagsága annyira elpuhította a hadsereget, hogy a trákok egyik benyomulása súlyos károkat okozott a róamiaknak. I. e. 186. márciusának elején, nem sokkal a bacchanáliabotrány kirobbanása előtt a kisázsiából hazatérő egyik hadvezér triumphust, azaz diadalmenetet tartott; a lakosság láthatta mindazt, amit a katonák magukkal hoztak Rómába: értékes bútorokat, szőnyegeket, hímzett szöveteket, valamint fiatal fiúkat, lányokat és egyébb gyönyörködtető eszközöket.

A város vezetői azonban nyugtalanok voltak. Érezték, hogy azokat a nehezen meghatározható tényezőket fenyegeti veszély, amelyek biztosították a győzelmet Karthágó felett: az alappillérek - a polgárok összetartása, az erkölcsök szigorúsága, az agyagi javaktól, a gazdagságtól való tartózkodás - meginogtak. Rómát valamilyen kór emésztette, ami főként vallási téren éreztette hatását. Sötét jövendőt ígérő jóslatok hangzottak el, amelyek nagy nyugtalanságot váltottak ki. A baljós ígéretek beteljesülését elhárítandó, a vallási jelleggel is bíró játékokat megohsszabbították, és újakat ígértek a népnek. A győzedelmes hadvezérek több templomoz és szobrot emeltettek az istenek dicsőségére.

Róma nyugtalan volt. A városatyák érezték a veszélyt. A város már nem volt olyan zárt, mint hajdanán. Elárasztották a kívülről jött mendemondák, amelyek lényegét nehéz lett volna pontosan meghatározni, de jelenlétük nagyon is érezhető volt. Ebben a pattanásig feszült légkörben robbant ki a bacchanáliák ügye, és mint ilyen helyzetben gyakran előfordul, a város elöljárói számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy végre tudták, ki ellen kell fordulniuk.

A fenyegetettségnek ez a hangulata világosan kiérezhető volt abból a már említett beszédből, amelyet Titus Livius szerint Postumius konzul tartott a fórumon a nép előtt. A Város istenei felbőszültek. "A Város istenei, az igazi istenek, nem pedig azok az állatistenségek, melyeket az idegenek hoztak a városba, és amelyek tévútra vezetik az elmét szégyenletes és bűnös cselekedeteikkel" - írja Livius. Titus Livius úgy véli, hogy a konzul ezeket a szavakat pusztán szónoki fogásként mondta el. Valószínű azonban, hogy nagyon is szó szerint voltak értendők. A római vallás egyik legfontosabb feladatának mindig azt tartotta, hogy olyan istenségeket állítson a nép elé, melyek megvilágosítják az elmét. A Hannibállal vívott háborúk súlyos megpróbáltatásai utám templomot emeltek Mens (tisztánlátó értelem) dicsőségére, és igyekeztek meggátolni, hogy a szorongás szülte misztikus hajlamok ellenőrizhetetlen és elfajult vallási szertartásokhoz vezessenek.

Postumius konzul a bevetés után ismertette, milyen következményekkel jártak a bacchanáliák, amelyek kezdetben csak meg nem engedett, ellenőrizhetetlen összejövetelek képét öltötték, ám amelyekre az államnak semmilyen befolyása nem volt. Aztán, ami még súlyosabb, a kultusz hívei esküvel fogadtak hűséget és titoktartást egymásnak, ami összeegyezhetetlen volt állampolgári felelősségükkel. Ezért ők nem szabad lények többé, anyagi és szellemi értelemben egyaránt beszennyezték magukat. Az orgiákon résztvevő fiatalok nem alkalmasak a katonai szolgálatra, amely érintetlen embereket követel. Bűnös cselekedeteik ismét csak beszennyezték őket. Így formálódott és fejlődött ki az államban egy másik nép, amely más istenségeknek engedelmeskedett, már törvényeket tartott magára érvényesnek; olyan volt, mint egy második város: a nappali, hivatalos város fenyegető, éjszakai párja. Ezt az árnyvárost, az eltévelyedés és a düh fészkét meg kell semmisíteni.

Nagyjából ez volt Postumius konzul beszédének lényege. Érvelése a hagyományos vallási és erkölcsi normákra támaszkodott, azokra, amelyek Róma erejét adták. A nép nagy része egyetértett ezzel a szigorú hanggal, hiszen meg volt győződve arról, hogy saját üdve forog kockán. A Bacchus kultuszába bonyolódott polgárokra zúduló könyörtelen megtorlás eredményeként Róma városának népe ismét természetes vezetői köré csoportosult, és visszatért önmagához.

Ezek után fölmerül azonban a kérdés, hogy mennyi volt a valóság az ügy kirobbanását és a megtorlást előidéző vallomásban, Hispala szavaiban. A fiatal nő leleplezéseiben valóban van valami drámai, sőt teátrális: a botrányt kirobbantó vallomás túlságosan is a gondviselés pontosan időzített beavatkozásának tűnik. A történetet nyilván szépen kiszínezte Titus Livius, akinek képzelőereje sokat merített a komádia és a szerelmi költészet hagyományos sémáiból. A lényeges tények azonban minden bizonnyal megfeleltek a valóságnak. Az orgiák leírása, a kibomlott hajjal a Tiberisbe rohanó ruhátlan nők, a fennhangon prófétáló férfiak erőtől duzzadó leírását nem szülhette képzelet. Ezel a jelenetek az ugyanebben az időben keleten, főként Kisázsiában dívó orgiákra emlékeztettek, a beavatás és a nyershúsevés szertartására, a szabad ég alatt eksztázisban rohangáló asszonyokra.

A történet néhány epizódja valószínűleg egyes rituális szövegekirodalmi adaptációja. Azt, hogy a szektához hűtlen embereket mély pincékbe hajítják, valószínűleg Hispala találta ki. Mikor mint kisebb rabszolgalány elkísérte úrnőjét a szertartásokra, talán félreértette azt a gyakran hallott idézetet, mely szerint az istenségek - elsősorban Bacchus szolgálatában álló nimfák - elragadják a földről a halandókat. Hasonlóképpen a nyershúsevés szertartása (fiatal kecskegida húsát ették) is tápot adhatott a szóbeszédeknek. Az emberek azt rebesgették, hogy Bacchus papjai darabokra szaggatják áldozataikat.

A vad orgiákról szóló - valószínűleg egyben-másban túlzó - híradások alapja a szertartások egyik részlete lehetett. A rítus szerint ugyanis minden alkalmommal fölemelték a fátylat a megszentelt kosárról, amely egy hatalmas hímtagot, az istenség szimbólumát tartalmazta. Ennek a szertartásnak mitológiai alapja volt: a monda szerint Bacchus a neki szívességet tevő nőket öleléssel jutalmazta. Nem lehetetlen persze, hogy a fátyol föllebbentése adta meg a jelet az ókori csoportos szex kezdetére. Az is csaknem bizonyos, hogy a beavatási szertartás, amelyen minden ifjúnak és lánynak át kellett esnie, nem állt másból, mint egy - a Bacchus-hagyományt követő - kiadós szeretkezésből.

Bacchus - pontosabban görög megfelelője, Dionüszosz - azonban már évszázadok óta vallásos tisztelet tárgya volt Közép-Itáliában. Magában Rómában, ahol liber Pater néven ismerték, Ceres és Libera istennőkkel alkotott sajátos háromságot, amelynek temploma is volt, nem messze Stimula erdejétől. Ez a szomszédság nem lehetett a véletlen műve: sokatmondó tény, hogy a hatóságok hosszúideig nem figyeltek föl a Stimula erdejében végbemenő orgiákra, azt hivén, hogy liber Pater, Ceres és Libera hívei tartják ott régen ismert és megszokott szertartásaiakat. A konzul a nép előtt tartott beszédében felidézte, hogy az emberek már régóta hallották a bacchánsok üvöltését, de azt hitték, jámbor szertartásokról vagy ártatlan játékokról van szó! Ez persze egy kissé hajánál fogva előrángatott magyarázatnak tűnik, mellyel menteni akarták a hatóságok figyelmetlenségét. A szónok még azt is hozzátette, hogy hasonló jelenetek még sok helyen folytak a városban; ez viszont már valószínűleg csupán durva általánosítás, szónoki fordulat, és semmi köze az igazsághoz. Számos tény támasztja alá, hogy Stimula erdeje volt az egyetlen hely Rómában, ahol bacchanáliák folytak.

Az a városnegyed, ahol Stimula erdeje található, igen gazdag szentélyekben, és ezek közül némelyek nagy múltra tekinthettek vissza. A városnegyed lankás folyóparton terül el, és a Capitoliumtól az Aventinus dombig terjed. Több fontos út is ide torkollik, és nagyon régóta itt kötöttek ki a Tiberisen haladó hajók, itt találkoztak a város lakói az idegenekkel, mert ez a hely valószínűleg kívül esett a legkorábbi városfalon.

A hely legendái is magyarázattal szolgálhatnak egyre-másra. Az egyik szerint amikor Herkules (a görög Hereaklész) a távoli nyugatról visszatért nyájával, ebben a volgyben csapta ki őket legelni. A boldogtalan Inó - Bacchus nagynénje - is ide érkezett a Tiberis partjára. Junó üldözte őt, mivel nem tudta neki megbocsátani, hogy magához vette ls fölnevelte unokaöccsét, a kis Bacchust, és ezért elkergette őt hazájából, Boióthia görög tartományból. Amikor Ino a folyó partjára érkezett (még jóval Róma lalpítása előtt), asszonyokkal találkozott, akik éppen valamilyen fajtalan szertartásnak hódoltak. Ezek megpróbálták elragadni Ino gyermekét, de szerencsére Herkules meghallotta az anya segélykiáltását, és segítségére sietett. Inót ezentúl Rómában Mater Matuta néven tisztelték.

Ino, később Mater Matuta temploma a Capitolium szomszédságában emelkedett, nem messze a Tiberistől. Itt zajlottak le a Maturalia ünnepségei, melyek során a római anyák bemutatták gyermekeiket nővéreiknek, akik ezáltal egy időre "keresztszülei" lettek unokaöccseiknek. Ez a szertartás persze itáliai eredetű volt, de hasonlított a Bacchust fölnevelő Ino történetéhez is, vagyis a görög legenda könnyen meggyökerezhetett, és mintegy fölerősítette a helyi szokásokat. Rómának ugyanebben a negyedében egy másik női szertartás is dívott, melyet éjszaka ünnepeltek a római polgárok feleségei. Ez volt a Jó Istennő (Bona Dea) szertartása, amelynek igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a korai Rómában. Azt rebesgették, hogy ezeken a szertartásokon valóságosa orgiák zajlanak le az asszonyok között. Ezért a hatóságok még időben elrendelték, hogy Bona Dea szertartásait ne az Aventinus domb szomszédságában álló templomban tartsák, hanem egy magas rangú tisztviselő házában (aki ezen az estén átengedte házát az asszonyoknak), az ő feleségének, vagy anyjának felügyelete alatt.

Az orgiák tehát már a római vallás legrégebbi időszakaiban sem voltak ismeretlenek. Színhelyül - úgy tűnik - hagyományosan ezt a városnegyedet, a Stimula erdejével határos vidéket választották. Nem véletlen tehát, hogy később éppen itt zajlottak a bacchanáliák is. Az is érthetővé válik. hogy a barbár zene és a vad kiabálás miért nem lepte meg különösebben a környék lakóit, holott más városnegyedekben minden bizonnyal nagy megütközést keltettek volna. Mindezek alapján felvázolható a kultusz és a bacchanáliák kialakulásának néhány mozzanata. Először - még az anyajogú társadalmat idézve - létezett egy szertartás, amelyen az egészen kicsi gyermekeket bemutatták nagynénjeiknek. Ezzel minden bizonnyal az anyák termékenységét és a gyermekek egészségét akarták megőrizni. Liber Pater isten volt a férfierő, a nemzés régi római megtestesítője, akinek a tiszteletére minden bizonnyal már a legkorábbi időkben tartottak az isten funkcióját kifejező szertartásokat. liber Patert aztán hamarosan Bacchusszal azonosították.

Egyik oldalról ott volt tehát Mater Matuta temploma, a hivatalos római vallás fontos része, másik oldalról pedig a Liber Paterhez kapcsolódó vad szertartások. A két kultusz összeolvadásáról beszélhetett Hispala, fölidézve, hogy azelőtt ezeken a szertartásokon csak római polgárok feleségei vehettek részt. Ebben a formájában a kultusz a Hannibállal vívott háború végéig állott fönn. Aztán i. e. 200. körül jött Paculla Minia reformja, amelyről már volt szó. Ez a reform valószínűleg egy keletről kiinduló vallásai mozgalom része volt, amely talán annak hatására alakult ki, hogy eggyé olvadt Dionüszosz és Ozirisz, a meghaló és feltámadó egyiptomi gabonaisten alakja. A különböző mitológiákból kölcsönzött hiedelmeket mind erre a misztikus Bacchus alakra ruházták, hogy a haláltól rettegő emberek feltámadási vágyának eleget tegyenek. Bacchus ebben az összefüggésben - Ozirisz nyomán - nem a bor, hanem a halálon győzedelmeskedő élet istene. Az ismeretlen görög, aki elhozta ebben a formájában Itáliába a kultuszt, talán az örök élet reményével kecsegtette beavatott híveit. A bacchanáliák botránya tehát nem a hatalmon lévő arisztokrácia galád összeesküvése, nem az elnyomottak lázadása, nem is a kollektív erkölcstelenség kirobbanása volt (noha ez az elem szerepet játszhatott a második pun háború roppant és szakadatlan feszültsége után), hanem mindenekelőtt a misztikus, életnek és halálnak parancsoló erők alárendelésének a vágya egy keletről eredő kultusz keretei között. Ezek az erők pedig rejtett, vagy kevésbé rejtett formában mindig is léteztek az Appennini-félsziget népeinek képzeletvilágában, mitológiájában. A társadalom számon tartotta őket, kultuszukat - enyhített formában - beépítette a római vallásba. A hirtelen, főként kívülről jövő hatások azonban váratlanul fölerősítették őket, és ez robbantotta ki a botrányt, a bacchanáliák botrányát, amelyet aztán ugyanez a társadalom - mint Titus Liviustól tudjuk - ügyesen a maga javára fordított.

Sir Dark Birodalma