Az
olimpiai játékok első ezer éve
Kenyeret és
cirkuszt
A görögök nem képeztek egységes társadalmat, s nem volt egységes birodalmuk
sem. Kultúrájukkal hódították meg a Földközi-tenger térségét, amelyet
mindenestül áthatott az agón, vagyis a versengés, a küzdelem szelleme. Nevelési
rendszerükben a szellem művelése mellett a test ápolása is kiemelt szerepet
kapott: így jött létre a görög embereszmény, a kalokagathia („jóság és
szépség”), melynek célja az erkölcsös, művelt és testileg is edzett férfi
kinevelése volt. Csakis ennek figyelembevételével érthetjük meg, hogyan
maradhatott fenn szinte változatlan formában csaknem 1200 évig az olimpiai
játékok intézménye.
A versenyek
„Ünnepi játék sincs, ami méltóbb / Dalra, mint Olümpia” – énekelte az ókori
olimpiák koszorús költője, Pindarosz. Bár az első olimpiai játékot i. e. 776-ban
jegyezték fel – ez lett a görög időszámítás kezdőpontja –, a versenyek eredete
messze a görög őstörténet homályába vész. Annyi bizonyos csak, hogy az olimpiai
viadal sokat változott az első feljegyzések óta. Itt ismertetett formája a
klasszikus korban (i. e. V. század) szilárdult meg.
A modern olimpiák is rendelkeznek sajátos rituálékkal, mint például a fáklyás
futás Olümpiából, a nemzetek felvonulása, az eskütételek, a győztesek nemzeti
himnuszának eljátszása stb. Mivel az ókorban Olümpia Zeusz szent területe volt,
a játékok is vallásos jelleget öltöttek. Az ünnep első napján közös áldozatot
mutattak be Zeusz oltárán, ekkor osztották be a versenyzőket, és eskették meg a
bírákat. A második napon rendezték meg a 18–20 év közötti fiúk versenyeit. A
harmadik és negyedik napon zajlottak a nagy versenyek. A hosszútávfutás volt az
első szám, ami az olimpiai stadion hosszának valószínűleg huszonnégyszeres
lefutását jelentette (kb. 4600 méter). Utána következett a legősibb versenyszám,
a stadion-futás (192 méter); majd a kettős stadion-futás, amikor oda és vissza
kellett a távot megtenni (384 méter). A gyakorlatot nehezítette, hogy puha,
süppedős homokban és mezítláb kellett futni. A futószámok után jött a birkózás,
majd az öklözés. Ez utóbbi szó szerint „vérre ment”, mivel a bokszolók disznőbőr
szíjat tekertek kezükre, amit ólomból vagy bronzból készült dudorokkal láttak
el. Ókori anekdoták szerint az egyik ökölvívónak kiverték a fogait, de az
lenyelte azokat, hogy ellenfele ne vegye észre; egy bokszolót pedig
Akrokherszitésznek, vagyis „Kézfejes”-nek hívtak, mert az volt a szokása, hogy
ellenfelének elkapta ökölbe szorított kézfejét, és azt megszorítva összetörte
csontjait. A harmadik nap versenyeit a pankration zárta le, amely az öklözés és
a birkózás elegye volt, de ebben nem viseltek kesztyűt. Erről a versenyszámról
is akad anekdota: egyszer egy Arrakhión nevű birkózót ellenfele megfojtott,
miközben az kitörte amannak lábaujjait. A fojtogató kínjában feladta a versenyt,
mire a bírók győztesként hirdették ki Arrakhión holttestét… A negyedik napot a
lovasversenyek nyitották meg, majd azt követte az öttusa (ez ugrásból, futásból,
diszkosz- és gerelyvetésből, valamint birkózásból állt). Az utolsó versenyszám,
amely az ünnepeket zárta, a teljes fegyverzetben végzett fegyveres futás volt.
Az ötödik nap már csak ünnepléssel telt: a győzteseket megjutalmazták, ünnepi
lakomát adtak tiszteletükre.
A győztesek
Az ókori olimpiákon dicsőséget csak a győzelem hozott. A részvétel önmagában nem
volt erény, a vereség pedig lemoshatatlan szégyent jelentett. Ez magyarázza,
hogy a római időkben már azt imádkozták a résztvevők: „Vagy győzelmi babér, vagy
halál!” Rekordokat – legalábbis a szó mai értelmében – a görögök nem tartottak
nyilván. A győzteseket többnyire csak társaikhoz viszonyítva állapították meg,
vagy valami különlegességet jegyeztek fel róluk: birkózó, „akit sohasem
kényszerítettek térdre”; atléta, aki „ugyanazon a versenyen győzött ökölvívásban
és pankrationban” stb. Mikor mégis abszolút adatokat közölnek, a számok sokszor
egészen hihetetlennek tűnnek. Phaülosz 55 lábnyi ugrásánál (16,94 méter) nyilván
valamiféle hármas- vagy ötösugrásról lehetett szó. Ugyanakkor Phaülosz
diszkoszvető teljesítménye (95 láb = 29,26 méter) messze elmarad a mai
rekordoktól. A súlyemelők teljesítményét is kétkedve fogadják a mai kutatók. Nem
mintha Bübón 143 kg-os kőtömbje felemelhetelen súly lenne, de ugyancsak bajos
lehetett egy 33 x 68 x 69 cm-es tömböt megfogni. Az ókori versenyek abszolút
csúcstartója – győzelmei számát illetően – a thaszoszi Theaganész volt, aki 22
év alatt 1103 versenyt nyert meg. A „csak az első számít” szabály alól csak a
pentatlon (ötpróba) és a fogathajtás volt kivétel, az előbbinél a győzelemhez
elég volt három számban első helyezést elérni; az utóbbinál pedig nem a hajtó
vagy lovas, hanem az istállótulajdonos számított győztesnek!
Az olimpiai győzteseket szinte isteneknek kijáró ünneplésben részesítették.
Hazájukban különleges előjogokat élveztek és magas pénzjutalomban részesültek.
Bár a versenyzők nem hazájuk „színeiben”, hanem egyénileg indultak, a
győzelemkor megnevezték, hogy mely város polgárai, így közvetve dicsőséget
hoztak városukra. Történtek is megvesztegetési kísérletek, hogy a győztes
valamely más állam polgáraként hirdesse ki magát. Szótadész, a 99. olimpia
hosszútávfutó-bajnoka krétainak vallotta magát, mint ahogy az is volt. A
következő versenyen azonban már epheszosziként mutatkozott be, mivel az ottaniak
lefizették. Ezért szülőföldje súlyos pénzbüntetésre ítélte.
A győztesek gyakran vállaltak politikai szerepet is: az éliszi Pantarkész
például nemcsak a fogathajtó versenyt nyerte meg, hanem sikerrel közvetített az
élisziek és akhaiaiak közötti háborúban, és elérte a hadifoglyok kölcsönös
kicserélését. A „sportdiplomácia” másik esete, amikor az i. sz. II. század végén
egy olimpiai pankration-bajnokot, egy bizonyos G. Pereliosz Alexandroszt
választottak be szülővárosának, Thüateirának Rómába induló követségébe, hogy
segítsen a szenátusnál egy kis támogatást kieszközölni az útkarbantartáshoz.
Thüateira városatyái nyilván abban reménykedtek, hogy a hírneves sportoló
jelenléte hatni fog a császárra, kiről köztudott volt, hogy híve a görög
játékoknak.
A nézők
1896-ban Athénban az első modern olimpiai játékok számára tágas, új stadiont
építettek, amely csaknem háromszor belefért volna a ma legnagyobb
futballstadion, a riói Maracana 120 000 főt befogadó gigantikus épületébe.
Modern korunk stadionőrületének láttán hajlamosak lehetnénk arra gondolni, hogy
ez a görögöknél is így volt. Ezzel szemben i. e. 776-ot követően mintegy kétszáz
éven át Olümpia semmi említésre méltó berendezést nem biztosított sem a nézők,
sem a versenyzők számára. Még az V. században épült stadion „lelátója” is csupán
egy füves domb volt, amely körbevette a küzdőteret. A játékokat csakis férfiak
látogathatták, megtekintésük ingyenes volt. A legelső „szállodát” Leonidaion
néven az i. e. IV. században emelték, de a vízhálózatot és a csatornázást csak
ötszáz évvel később, a dúsgazdag athéni Héródész Attikosz építtette meg a
városban.
Az ókori írók a hőséget, a port és a zajt emelik ki leggyakrabban az olimpia
hetével kapcsolatban: „Nem tikkadsz-e el ott? Nem taszigálnak, szorongatnak? Nem
fürdesz-e rosszul? Nem ázol-e bőrig, valahányszor esik? Nem tipródsz-e a
tömegben, nem vesz-e körül ordítozás és más bosszúság? De hát úgy gondolom, hogy
kibírod és elviseled mindezt, ha a látnivalók emlékezetességével hozod
egyensúlyba” – írta a görög származású római filozófus-rabszolga, Epiktétosz. Az
ókori versenyek látogatóinak számát ma kb. 40 000-re becsülik, ami tekintetbe
véve a kezdetleges közülményeket, csakugyan szinte megoldhatatlan problémák elé
állíthatta a hatóságokat, akik korbácsokkal felszerelt „közegekkel” próbálták a
rendet fenntartani.
A tömeghangulat a versenyek lefolyására is hatással volt. Feljegyezték, hogy i.
e. 212-ben a thébai Kleitomakhosz ökölvívóbajnok mérkőzött meg IV. Ptolemaiosz
egyiptomi király védencével, egy bizonyos Arisztonikosszal. A nézők eleinte az
egyiptomit támogatták, mert örültek, hogy valaki ki mert állni a
szuperbajnokkal. Részrehajlásukat megelégelve azonban Kleitomakhosz egyszer csak
abbahagyta a küzdelmet, és a tömeghez fordult: „Avagy nem tudjátok, hogy én
Hellász dicsőségéért küzdök, Arisztonikosz pedig Ptolemaiosz király dicsőségéért?
Vajon jobban szeretnétek-e, ha egy egyiptomi vinné el a győzelmi olajágat azzal,
hogy megver egy görögöt, mint hogy egy thébai és boiótiai legyen a világ
ökölvívóbajnoka?” Mondanunk sem kell, hogy a görög drukkerek tüstént észbe
kaptak, s Kleitomakhosz harsány biztatásuktól kísérve meg is nyerte a versenyt.
Olümpia és a politika
Mint azt a fenti történet is mutatja, a politika sokféle módon volt jelen az
ókori olimpiai játékokon. A sportversenyek idejére meghirdetett
fegyvernyugvás (ekekheiria) azt a pragmatikus célt szolgálta, hogy a nézők
és sportolók háborítatlanul tudjanak eljutni a szent városba. Az olimpiák
jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy i. e. 776-tól i. sz. 261-ig –
a különböző időkben dúló háborúk és súlyos politikai-gazdasági nehézségek
ellenére – mindig megtartották! Ezzel szemben a modern játékok rövid
fennállásuk során is háromszor szenvedtek halasztást: 1916-ban, 1940-ben és
1944-ben, a két világháború miatt.
A politika így is többször beleszólt az ókori olimpiák menetébe. Az
árkádiaiak és a pisaiak i. e. 364-ben, éppen a 104. olimpiai játékok közben
támadták meg Olümpia szent körzetét, az Altiszt. A kortárs történetíró
Xenophón szerint a Zeusz-templom tetejéről lövöldözték ellenfeleiket, de a
versenyzők ügyet sem vetettek rájuk, és tovább küzdöttek. Mikor az élisziek
– akiknek örökös kiváltsága volt a játékok megrendezése – visszaszerezték
politikai fennhatóságukat a város felett, ezt a játékot érvénytelennek
nyilvánították. Egy ízben még bojkottra is sor került, bár ennek nem
politikai okai voltak, mint az 1980-as moszkvai olimpia idején. Az történt,
hogy a szigorúságukról hírhedt versenybírók, az éliszi hellanodikészek
rajtakapták Kallipposz athéni öttusázót, amint az a siker érdekében
„megbundázta” társait. A bírók olyan hatalmas összegű pénzbüntetésre
ítélték, amit Athén méltánytalannak érzett, és bojkottálta a további
versenyeket. Csak akkor voltak hajlandók fizetni, amikor a delphoi jósda
azzal fenyegette meg őket, hogy másként soha többé nem fordulhatnak hozzájuk
jóslatért.
A hellénizált világ minden részéről négyévente hatalmas tömegeket vonzó
játékok nagy lehetőséget jelentettek a népszerűségre törekvő politikusoknak.
Plutarkhosz jegyezte fel, hogy a spártaiak egy csodálatosan szép harci
szekérrel ajándékozták meg az athéni politikust, Themisztoklészt: „Mondják,
hogy a következő olimpiai játékon, mikor Themisztoklész a stadionba lépett,
senki sem törődött a versenyzőkkel, egész nap őt bámulták, tapsolták és
csodálattal mutogatták az idegeneknek. Themisztoklész megvallotta
barátainak, hogy úgy érzi, elnyerte Görögországért vállalt fáradalmainak
méltó jutalmát.” A gátlástalan köpönyegforgató athéni politikus, Alkibiadész
i. e. 416-ban fényes győzelmeket aratott az olimpiai kocsiversenyen. A
következő évben erre a rendkívüli győzelemre hivatkozva vitte keresztül
Szicília megtámadásának tervét, amely két évre rá végzetesnek bizonyult
Athén számára: „Athéniak! A vezéri tisztség nemcsak mindenki másnál inkább
megillet engem … hanem magam is meg vagyok győződve róla, hogy méltó vagyok
rá. Hiszen mikor olyan nagy pompával jelentem meg az olimpiai versenyeken, a
hellének igazi hatalmánál sokkal nagyobbnak látták hazánkat, holott korábban
azt hitték, hogy tönkretette a háború. Én ugyanis – amit előttem még
egyetlen magánember sem tett – hét fogatot indítottam a versenyen, s az első
hely mellett a másodikat és a negyediket is megszereztem…”
Miután II. Philipposz és fia, Alexandrosz (a későbbi Nagy Sándor)
megszerezte a hatalmat Görögország felett, négyévente Olimpiában nagy
jelentőségű politikai tanácskozásokat tartottak. Családi emlékművet (Philippeion)
is emeltek a város szent körzetében. Philipposz három egymást követő
olimpián aratott győzelmet kocsi- és lovasversenyeken. De Nagy Sándor, aki
nemcsak kitűnő lovas, hanem remek futó is volt, állítólag azt felelte,
amikor felkérték, hogy vegyen részt az olimpiai küzdelmekben: „Csak ha
királyok lesznek az ellenfeleim.” Az olimpiai játékokat elsőként ő kapcsolta
össze általános „békepolitikával”. Diodórosz szicíliai történész szerint:
„Az olimpiai játékok idején Alexandrosz elrendelte, hogy valamennyi
száműzöttnek vissza kell térnie hazájába, kivéve azokat, akiket
szentségtörés vagy gyilkosság miatt száműztek. Kiválasztotta legöregebb
makedón katonáit, és elbocsájtotta őket a szolgálatból, összesen tízezret.
Megtudta, hogy sokan közülük eladósodtak, ezért egyetlen nap alatt kifizette
tartozásaikat.”
146-ban a rómaik elfoglalták a Peloponnészoszt, és hatalmuk alá vonták az
olimpiai játékokat. 85-ben a római tábornok, Sulla kifosztotta a szentélyt,
hogy az ott talált javakat a Mithridatész elleni háborúra fordíthassa. A
175. olimpiát (i. e. 80-ban) pedig egyszerűen áttelepítette Rómába.
A császárkorban az olimpiai játékokat is beleillesztették a „Kenyeret és
cirkuszt” propagandájába. 67-ben Nero parancsára megváltoztatták a játékok
menetét, olyan sajátos számok bevonásával, mint a tíz ló vontatta kocsik
versenye, valamint a dal- és tragédiaverseny. Nero ezenkívül más számokban
is indult – nem meglepő módon valamennyiben ő győzött, beleértve a
„különleges” versenyszámokat is. A különféle helyi jelentőségű, pénzdíjas
versenyek száma a római korban ezer fölé emelkedett. Voltak ugyan nagy
jelentőségű állami játékok is, ám ezek tekintélyben sohasem tudtak a jó öreg
olimpiai küzdelmek fölé nőni. A görögbarát Hadrianus császár 131-ben
elhatározta, hogy Athén központtal egy pánhellén szövetséget hoz létre, és
itt alapítja újra az olimpiai játékokat, mert Élisz elmaradottsága és
megközelíthetetlensége már nem felelt meg a modern kor követelményeinek.
Vakmerő kísérletét maguk a sportolók buktatták meg: nem voltak hajlandóak
részt venni a császár által szervezett összgörög játékokon.
A játék vége
Az utolsó szabályos olimpiai játékokat 261-ben rendezték. Innentől kezdve
csak csurran-cseppen az információ a játékok sorsát illetően. A katolikus
uralkodó, I. Theodosius 393-ban úgy rendelkezett, hogy valamennyi pogány
templomot be kell zárni, ezt követően Olümpiában szinte azonnal keresztény
templommá alakították át az egyik pogány szentélyt. Az pedig aligha
elképzelhető, hogy engedélyezték volna egy pogány rituálékkal teletűzdelt
sportverseny megrendezését, különösen abban a városban, amely a barbárok
támadása következtében amúgy is félig romokban hevert.
Az ókori olimpiák tehát aligha hasonlítottak „az amatőr sportolók
megszentelt ünnepeihez” – amilyennek sokan képzelik őket. Annak ellenére,
hogy a vallásos máz mindvégig rajta marad a versenyeken, sokkal inkább
hasonlítottak a modern olimpiai játékokra: a politikai, nemzetieskedő és
gazdasági elem is fontos szerepet játszott bennük. 1875 és 1881 között német
régészek tárták fel az ókori Olümpia romjait, Ernst Curtius vezetésével.
Pierre de Coubertin báró írta ekkoriban: „Németország feltárta Olümpia
maradványait; miért ne kelthetné életre Franciaország annak régi dicsőségét?”
A modern olimpia atyja azzal a céllal hívta életre az olimpiai eszmét, hogy
az a történelmi folyamatosság, a nemzetköziség, a politikai semlegesség és a
szabályszerűség mellett a világbéke fontos eszköze lesz. Célkitűzései mind a
mai napig nem valósulhattak meg. A négyévente más-más országban megrendezett
játékok legtöbbször a rendező ország „dicsőségét” szolgálták, ami különösen
komoly erkölcsi problémákat vetett fel az 1936-os, náci Németországban
rendezett olimpiai játékokon. Mint ismertes, a XX. müncheni olimpián, 1972.
szeptember 5-én a kora hajnali órákban palesztin terroristák vérfürdőt
rendeztek az izraeli sportolók között. Azóta nem csak a pax Olympicában
vesztette el hitét a békevágyó emberiség. Az olimpia mára globalizálódó
világunk egyik legnagyobb gazdasági-politikai cirkuszává lépett elő. A
legutóbbi Atlantai Olimpiai Játékok (1996) szervezői szerint 197 ország 10
700 versenyzője vett részt a küzdelmekben, és kb. kétmillió ember kerekedett
fel világszerte, hogy szemtanúja lehessen a látványosságoknak. Azoknak
száma, akik a televízión keresztül nézték az olimpiai eseményeket, elérte a
3,5 milliárdot.
Írta: Grüll Tibor történész
