A székelyek eredete

A székelység korai történetéről kevés az ismeretanyag, s ez a kombinációknak tág teret ad. Áltudományos elméletek terhelik a székely eredetkérdés megoldására irányuló kísérleteket. Most - a teljesség igénye nélkül - egymás mellé tesszük a szakemberek kutatásainak eredményeit.

 

A múlt századi romantika korától mindmáig közös és szilárdan vallott tézise történészeink (elsősorban turkológus) nyelvészeink többségének a székelyek török, "időrendben" nézve: hun, avar, bolgár, kazár-kabar eredete.

Véleményük szerint a székelység már a honfoglalás előtt itt élt, avagy (az utóbbi két elmélet értelmében), a honfoglalókkal együtt beköltözött idegen népelem volt, amely eredeti nyelvét a magyarsággal való sokszáz éves együttélés során veszítette el. Fő érveik egy évszázada változatlanok: a székely "népnév" "török" eredete, a székelység "törökös" katonai szervezete, "török" rovásírása, egyes késői krónikások vélekedései, s végül, de szinte az első helyen, az "ősréginek" tartott újkori székely eredetmondák.
A székely "törzsnevet" többen egy arab átírásból ismert 'sz.k.l.' betűcsoportból, eszekel vagy eszkil feloldással magyarázzák. Mindezek azonban nem egyebek bizonytalan elméleteknél. A nyelvészeti névmagyarázatban alapul vett székely népnévi alak ugyanis csak a 14. században alakult ki, előtte a 13. században szekul, a 12. században szikul vagy szikül volt.

Az igaz, hogy a 13-14. századi tudálékos krónikások a 12. század első felében lezajlott határháborúkban besenyő lovasíjászokkal együtt említett szhikulokat is idegennek vélték, hivatalos okiratokban, az oklevelekben azonban a 11-12. században soha nem szerepelnek székelyek a csatlakozott néptöredékek (besenyők, kálizok, varsányok, nandorok=bolgárok stb.) valamint a róluk elnevezett falvak között. Önálló egységként csak mai hazájukban, a 13. századtól kezdenek feltünedezni, a székely "székek", mint kisebb szervezeti egységek pedig csak a 14. század közepe után jelennek meg.
Határvédő foglalkozásukkal összefüggő késői katonai szervezetük valóban a steppei török eredetű hadrend elemeit őrzi, ez azonban a 10-11. században még általános volt a magyarságnál, nyomai (had, hadnagy) mindmáig élnek. A keleti rovásírást, az ómagyar nyelvhez bővített formában, területi elzártságuk miatt tudták a székelyek legtovább megőrizni.

A modern régészeti kutatások a honfoglalás és az államalapítás korában (10-11. század) sehol nem tudtak kimutatni a magyarsággal együttélő, csatlakozott idegen néptömböket. A legkevésbé Erdélyben, ahol a szóbanforgó időben a magyarság nagyobb számban csak a Maros, Aranyos, Kis-Szamos völgyeiben volt jelen. A mai Székelyföldön a 10. század közepétől a 12. század második feléig szláv szigeteken kívül nincs más népességnek sem régészeti, sem helynévi nyoma.

A 11. század második felében, főleg Szent László uralma idején épült ki az akkor lakott ország peremén a határvárak rendszere. A várövezethez íjjal-nyíllal felfegyverzett, nagyobbrészt lovas határőrség tartozott, az evvrii (őrök), illetve a sagittarii (lövők). Az utóbbi elnevezés a 12. századtól a ma már ismeretlen jelentésű sziküllel váltakozik, utóbb a lövő szinonímájaként is előfordul a szikül név.

Erdélyben pontos és fontos régészeti kutatások a későbbi szász földeken, a besztercei és szebeni "Királyföldön" nemcsak a határvárakat találták meg, de ma is álló szász templomok alatt korábbi templomok sorát tárták fel. Körülöttük Kálmán pénzeivel - halotti obulusokkal - kezdődő temetkezésekkel, Kálmán szigorú törvényei értelmében kötelező volt ugyanis a halottakat a templom köré temetni. A két határőrvidék falvai magyar neveket viseltek, nagyobb részüket eltorzított formában majd a német telepesek, s tőlük a románok is átveszik.

I. Géza és III. István idejében Erdélyben ezt a korai határőr vonalat és a határőrségeket egészen a Kárpátok belső pereméig tolják előre, a kiürített magyar települési övezetekbe megkezdődik a szászok betelepítése. A korábbi határőr telepeket, köztük a későbbi Szász-Sebest, Szász-Kézdet, Szász-Orbót elhagyják a magyarok, kis kő- vagy fatemplomaik körül megszűnik a temetkezés. Ezzel egy időben a leendő sepsi (sebesi), kézdi és orbai szék területén (nevüket korábbi telepeikről kapták, hasonlóan, mint a bihari Telegdről származók a telegdi nevet) új települések jelennek meg, újonnan nyitott temetőkkel. A legfontosabbak az orbai székben Zabolán és Petőfalván feltártak, amelyekben a legkorábbi temetkezéseket - magától értetődően! - II. Géza és III. Istán pénzei, sírobulusai keltezik.

A 12. század végére Háromszékben, Csíkban és Gyergyóban mindenfelé feltűnnek az új magyar telepesek házai és sírjai, településeik folyamatosságát már csak átmenetileg szakítja majd meg a tatárjárás. A magyar királyok pénzeivel keltezett Árpád-kori magyar viseletet és fegyverzetet tartalmazó háromszéki temetők perdöntő jelentőségűek. Bizonyságuk szerint a székelyek a 12. század végéig áttelepültek mai hazájukba, s nem csak a 13. században "kezdenek" majd áttelepülni, amint azt a történészek hiányosan ránkmaradt írásos adatok nyomán vélik.

A régészet új eredményei döntő fontosságú érvek a székelyek magyar származását bizonyító új nyelvészeti vizsgálatok mellett. Egy körös-körül az ország lakatlan peremén élő, Erdélyben már a 11. században is a keleti és déli peremövezetben lakó, török nyelvű népesség okvetlenül megőrizte volna nyelvének legfontosabb szavait és elemeit. Kivált, amióta tudjuk, hogy a székelyek ősei már a 12. századtól földrajzilag is jól elkülönültek a magyarság erdélyi tömbjétől. A valóságban a székelység különböző magyar nyelvjárásokat őrzött meg bámulatos tisztaságában, tehát a magyarság különböző csoportjaiból verbuválódott határőrség leszármazottja, s nem valamely idegen etnikum csodás kövülete.