Róma kifosztása

1526 és 1527 még a középkorban megszokottnál is véresebb esztendő volt Európában. Ekkor zajlott le a mohácsi csata, ekkor verték le páratlan kegyetlenséggel Thomas Münzer parasztfelkelését Németországban, s V. Károly császár hadai ekkor dúlták föl Rómát olyan módon, amely párját ritkítja a történelemben: ez volt a "Sacco di Roma".

Bizonyosan süket és vak volt az, aki nem látta előre Rómában: gyászos év lesz az 1527-es. Hiszen a Santa Maria Traspontina templomban egy villám kitépte a gyermek Jézust a Madonna karjaiból, és a földre sújtotta. A pápai káplonában a szentelt ostyák - ki tudja, milyen titokzatos módon - a tabernákulumból a földre szóródtak. No és az talán istennek tetsző dolog lehetett, hogy a Palazzo della Cancelláriában egy öszvér megfiadzott? Hogy arról a Brandano nevezetű sienai "prófétáról" ne is beszéljünk, aki hónapokon át járta meztelenül az utcákat, és ott szórta szitkait a "szodomita fattyúra" kinek bűnei miatt végromlás tör Rómára. Ez a fattyú pedig nem volt más, mint VII. Kelemen pára, világi nevén Giulio de'Medici, a híres Medici család sarja.

A nehéz helyzet politikai előzményei sem biztattak sok jóval: V. Károly császár már két éve, a paviai csata óta kezében tartotta Nápolyt, s még korántsem mondott le Itália többi részének bekebelezéséről sem, a vele szemben álló cognac-i ligát pedig hiába nevezték fennkölten Szent Ligának is, tagjait: a pápát, a francia királyt (I. Ferencet), Velencét, Firenzét és a milánói nagyherceget inkább csak a félelem tartotta össze. Az sem elég szorosan, mert elég gyakori volt köztük a nézeteltérés, sok a hozzá nem értő ember: egyszóval a liga nevéhez híven oly bizonytalanul botorkált, mint aki túl sok konyakot ivott. Különösen a pápa - aki a Mediciektől csak a rossz vonásokat örökölte, és aki annak dacára, hogy hogy lekötelezettje volt V. Károlynak, jelentős szerepet játszott a liga életrehívásában - hol erre, hol arra hajlott, akár az inga; mindenkit megsértett anélkül, hogy bármi előnye származott volna belőle; merő garasoskodásból elbocsátotta katonáit, így Róma védtelen maradt.

Így álltak a dolgok 1526 őszén, amikor is váratlanul és visszatarthatatlan lavinaként mozgásba lendült a gépezet, amely végül a történelem egyik legnagyobb fosztogatásához vezetett.

A császári erők, amelyek az évszázad egyik legvitézebb katonájának, a francia Bourbon Károlynak vezetésével elpártoltak I. Ferenctől, és átálltak V. Károly szolgálatába, Milánóban támadták meg a liga kedveszegett, de még mindig veszélyes seregét. Tirolból a segítségükre sietett tizenkétezer német zsoldosával Jörg von Fründsberg, a császár régi hű szolgája, a paviai csata oroszlánja.

A német zsoldosok, bár önmagukat "jámboroknak" nevezték, hírhedett vérengzők voltak, akik megleckéztették már a francia "hommes d'armes"-t, és a svájci gyalogosokat is. Túlnyomórészt luteránusok voltak, fanatikusok és szélsőségesek; mind egy szálig nagy darab, erős fiatalemberek, akiknek nem volt semmi vesztenivalójuk, és dalolva átgázoltak volna saját anyjukon is, csak a pápát felköthessék. Tarka uniformist viseltek, és állig fel voltak fegyverkezve; mindig zsákámányt és kalandot kerestek, s noha természetesen pénzért harcoltak, mégis valamiféle soviniszta gyűlölet is közrejátszott abban, hogy könnyűszerrel bevethették őket császáruk ellenségeivel szemben, bár ez a császár történetesen hithű katolikus volt.

Mint a németek általában, ők is szívesen jöttek Itáliába; Ravennában, Paviában már épp elég "hőstettet" hajtottak végre ahhoz, hogy legendássá váljanak. Hadtestük V. Károly nagyapja és elődje, Miksa császár uralkodása alatt jött létre, azonban csak Fründsberg keze alatt vált tökéletes hadsereggé. Fründsbergért - bár később ők okozták a halálát - tűzbe mentek volna. Jörg von Fründsberg ekkortájt már elmúlt ötvenéves; akkorára hízott akár egy söröshordó, és éppen a tiroli kormányzószékben penészedett. Bourbon Károly segélyhívására - akinek seregében egyik fia is harcolt - az öreg katona haladéktalanul összeszedte embereit, a sikeres toborzás érdekében még felesége ékszereit és pénzzé tette, és hamarosan - tüzérség, lovak és pénz nélkül - megindult Itália felé. Igen merész vállalkozás volt ez, hiszen a liga hadserege, ha győzhetetlennek aligha nevezhető, mégiscsak rendelkezett ágyúkkal és lovakkal, és ellenőrzése alatt tartotta az utakat. Ráadásul ott volt táborukban az utolsó nagy itáliai zsoldosvezér Catarina Sforza fia, a pápa harmad-unokatestvére, Giovanni de'Medici.

A németek a rossz időt és a pápát szidalmazva, de harsányan énekelve és bántatlanul keltek az Alpokon. Governolónál ismét szerencséjük volt: Fründsberg egy ágyúval már második lövésre - kétségkívül Luther áldásával - telibe találta Giovannit, aki a Minico folyónál próbálta föltartóztatni őket. Megnyílt az út Itáliába a németek előtt.

Az új év elején Piacenza és Parma közt egyesültek a Milánóból érkező Bourbon-féle csapatokkal. További egységek is csatlakoztak hozzájuk, élükön itáliai kapitányokkal és az orániai herceggel, aki szintén Ferenctől pártolt át a császárhoz. A haditanács azon tanakodott, Firenze vagy Róma ellen forduljanak-e, de a katonák hamar eldöntötték a kérdést: Rómában és nem másutt árulta el az Antikrisztus a császárt, irány tehát Róma, és jaj annak, aki útjukat állja. Zuhogó esőben, olykor összecsapva a liga katonáival, a sereg megindult dél felé; nyomukban üszkök és romok. Mintegy harmincezren voltak immár, egyesítették őket a közös csaták és a közös harag. Valamennyiüket feltüzelte az éhezés, a sok megpróbáltatás, és az, hogy a zsoldjukból mindeddig egy garast sem láttak. A kapitányok alig tudták őket féken tartani. Bolognánál, amikor a város bezárta kapuit, betelt a mérték, és robbant a puskaporos hordó. Először a spanyolok közt tört ki a lázadás, akik - ha ez egyáltalán lehetséges - még a németeknél is jobban gyűlölték a pápát, mert őt tartották felelősnek minden bajukért. Azok a megalapozott vagy alaptalan híresztelések, amelyek szerint magas szinten tárgyalások folynak - persze titokban - a hadjárat lefolyásáról, felbőszítették az embereket, akik abban reménykedtek, hogy a világ leggazdagabb városának kifosztásával bőséges káprpótlást nyerhetnek minden megpróbáltatásért. Bourbon Károly, aki csillapítani próbálta őket, azt mondták: mélyen katolikus lelküket nyomasztja bűneik súlya, és Rómában akarnak feloldozást nyerni.

Károly alig menekült meg haragjuktól, s a zavargás átterjedt a németek közé. S mikor Fründsberg úgy vélte, elérkezett az idő, hogy "drága fiait" jobb belátásra térítse meg sem hallgatták. Gelden! Gelden! - vagyis most már pénzt akartak. Kis híján Fründsberg ellen fordultak.

Róma és fél Itália számára ez a vég: a nekilódult fegyveresek áradata elpussztított mindent, ami útjában állt, végig egész Romagnán, miközben átkelőt kerestek az Appenineken.

Arra a hírre, hogy a hadsereg átkelt az Appenineken, olyan rettegés tört ki mindenütt, mintha pestisjárvány közeledne. A pápa zokog félelmében, kétségbeesetten fohászkodik, és hazug leveleket ír a fél világnak. Itália felbolydul, de Bourbon Károly nem áll meg. Az északról lezúduló lavinát valószínűleg még fel lehetne tartóztatni némi pénzzel, de amikor Károly - mint a katonák állítólagos szószólója - húsz zsákkal kér a pápától, az csak tízet hajlandó adni, és a tárgyalás piaci alkudozásba fullad. A liga hadserege megvan még ugyan, s erős védelmi állást foglal el Firenzénél, de ezzel megpecsételi Róma sorsát.

Bourbon Károly egy kis toscanai dúlás után után Sienában hagyja tüzérségét, hogy gyorsabban haladhasson, fokozottabb iramra sarkallja embereit, akik immár gyökereken és döghúson élnek; napi húsz-huszonnégy mérföldet kell megtenniük. Az esővel és hideggel dacolva, itt-ott fosztogatva érnek Rómába. 1527. május 5-én, egy vasárnapi napon jutnak föl a Gianicoló dombra.

Ha azt mondjuk, hogy Róma rettegésben élt, keveset mondunk. A véderőt - néhány ezer embert - Renzo di Ceri és egy Orsini vezeti, Orazio Baglioni segítségével. De - hála a pápa zsugoriságának - kevés a hivatásos katona. Akiket sikerült az utolsó pillanatban összeszedni, szedett-vedett népség: szolgák, kalmárok, lovászok és hasonlók, akiknek eszük ágában sem volt meghalni Rómáért. A teljes bűnbocsánat ígérete is süket fülekre talált. A tehetősek közül sokan elmenekültek, magukkal cipelve minden ingóságot, amit csak tudtak. Valójában sem a gazdagok, sem a szegények nem reménykedhettek többé másban, mint isten kegyelmében.

Bourbon Károly, amint megérkezett, haditanácsot tartott a Gianicolón álló Sant' Onofrio templomba. A pápa - ki tudja, honnan vette hozzá a bátorságot - elutasított minden megegyezést, így a város a fegyveresek és a fosztogatók martalékává vált. Senki sem bízhatott benne igazán, hogy időben megérkezik felmentő seregével az urbinói herceg, az egyetlen, aki egyáltalán segítséget ígért.

Bourbon Károly éjfélkor meggyónt, majd peregni kezdtek a dobok ; a hadvezér fehér köntöst húzott páncéljára, és hajnali négykor - A császárért - kiáltással az emberek megrohamozták a városfalakat. Csak hogy egy várost bevenni tűzfegyverek nélkül nem könnyű dolog - még oly harcedzett katonák számára sem, mint amilyenek V. Károly emberei voltak. Az ádáz csatában a császáriak úgy hullottak, akár a légy; golyóval a testében szinte rögtön elesett maga Bourbon Károly is, aki nagy hadvezérhez illő gesztussal vezette rohamra embereit a temető közelében. A történelem egyik leghíresebb lövése volt ez, mivelhogy Benvenuto Cellini, az ötvösművész, aki szintén a falakon harcolt, később minden szerénykedés nélkül a magáénak vallotta. A védőknek azonban torkukra forrt az örömrivalgás: verhetetlen vezérük elestétől a császáriak csak még inkább nekivadultak, s pár órán belül átjutottak a falakon.

Immár a városon belül folytatódott a mészárlás. A százötvennyolc svájci gárdista Gaspard Rois zürichi kapitány vezetésével harcolt , és szinte a pápa szeme láttára esett el, aki egy titkos átjárón az Angalvárba menekült. Üvöltve, egymást taposva több ezren követték: nemesek, bíborosok, kurtizánok vegyesen. Szemmel tartva a tüzérség nélkül bevehetetlen Angyalvárat, az orániai herceg, aki átvette a parancsnokságot, elrendeli: indítsanak végső rohamot a Tevere folyón túli városrész ellem. Délután a németek és az átpártolt olaszok áttörnek a Porta San Pancrazio és a Porta Settimiana között, estefelé pedig a többi császári csapat a Ponte Sistónál átkel a Teverén. Róma elesett.

Az éjszaka szorongással teli, a császáriak egy ideig csöndesen várakoznak: a német zsoldosok a Campo di Fiorin, a spanyolok a Piazza Navonán, az olaszok az Angyalvár hídja előtt és a Campo Marzión. Bourbo Károly - mellette kardja - vörös bársonnyal borított ravatalon fekszik a Sixtusi kápolnában.

Éjfélkor aztán megperdül száz dob, s a kapitányok vezényszavára harmincezer kiéhezett vadállat indul üvöltve Róma kifosztására. Mire a nap felkel, a város döbbenetes látványt nyújt. Füstfelhők az égen, lángnyelvek csapnak ki az ablakokon, tetők szakadnak be, halottak és haldoklók a romok között, templomok égnek fályaként, az emberek kétségbeesetten üvöltenek, lövések dördülnek, ajtók dőlnek ki nagy robajjal; vérző férfiakat, csupasz nőket taszigálnak az utcákon az aranyra és nőkre éhes katonák.

Az első pillanatban nincs menekvés senkinek, se férfinak, se nőnek, se világinak, se papoknak; nem jelent védelmet se a kor, se a nem, se a név; a templomokat kifosztják és felgyújtják, a házakat kiürítik, a férfiak torkát elvágják, és hulláikat kilökik az ablakon, a nőket megerőszakolják. A kortárs krónikások ijesztő monotóniával számolnak be a spanyolok mérhetetlen étvágyáról, a németek szentséggyalázó dühéről, az olaszok vadságáról.

Az apácakolostorokban elszabadul a pokol; a zsoldosok a szentek képmásai alatt sorban állnak, hogy mindenféle gyalázatos módon magukévá tehessék azokat a szerencsétleneket, akiket a kor jámbor történetírói "boldogtalan szűz báránykákként" emlegetnek - s akik immár nemcsak Krisztus menyasszonyai, hanem vagy száz zsoldoséi is.

Az emberek életük - ha nem is szabadságuk - fejében mesés összegeket fizetnek. A spanyol bíborosok akik biztonságban hiszik magukat, a németekkel találják magukat szemben, a német bíborosok a spanyolokkal. Az olaszok azonban a leggátlástalanabbak. A császári lovasság parancsnoka, Ferrante Gonzaga, V. Károly egyik legkiválóbb katonája főúri eleganciával vág zsebre tízezer arany forintot váltságdíjként anyjának vendégeitől: Isabella Gonzaga ugyanis élelemmel, pénzzel és bűnözőkkel zsúfolt menhellyé alakította át palotáját.

Miután a három nap letelt, az orániai herceg - aki úgy mentette meg a vatikáni könyvtárat, hogy ott ütötte fel hadiszállását - elrendeli, hohy szüntessék be a fosztogatást, de természetesen senki sem hallgat rá. Sőt, a fosztogatók mellé még utánpótlás is érkezik. Ha az urbinói herceg valóban meg akarná menteni a pápát, most kellene támadnia. A császári hadsereg ugyanis a borral és a nőkkel van elfoglalva, s talán még V. Károlynak sem sekerülne harcra tüzelnie őket. De az urbinói herceg úgy gondolja, hogy semmit sem kezdhet még legalább húszezer svájci harcos nélkül, így hát a rettegő VII. Kelemen továbbra is gyökereket és szamárhúst eszik Hadrianus mauzóleumában, miközben a részeg német zsoldosok be-beordibálnak hozzá: Éljen Luther pápa!

A fosztagatók zsákmánya - pénzben, aranytárgyakban, gyögyökben és drágakövekben - elképesztő; a kortársak legalább húszmillió arany forintot emlegetnek. Vagyis a rongyos, kiéhezett sereg egyszeriben meggazdagodik; selyembe és brokátba öltöznek, zsebük aranytól dagar, hajukban, bajszukban gyöngyszemek csillognak, nyakláncok, fülbevalók, ékszerek lógnak róluk, a kockajátékban maréknyi smaragd és rudin a tét. Amíg a kapitányoknak sikerül valamennyire kézbe fogniuk a hadsereget (a tulajdonképpeni féktelen fosztagatás nyolc napig tatr, bár a császáriak még hónapokig Rómában maradnak), Szent Péter városában sok minden történik még. A csatornákból, melyeket rejtett kincsek után kutatva feltúrtak, pestises miazmák törnek föl, elkeveredve a napon oszladozó hullák bűzével; voltak, akiket megöltek, és voltak, akik a fájdalmaktól és a megaláztatásoktól elgyötörve már azt sem tudták kivárni, hogy a pestis utolérje őket, ezért az ablakokból, a tetőkről ugrottak le. Híres figurák is mozogtak a színen: Baldassare Peruzzi és Parmigianino úgy menekül meg, hogy egymás után festi a hódítók ércképeit, majd mindketten eliszkolnak: Parmigianino Pármába, a fél lábára megsántult Peruzzi Sienába. Caravaggio és Sansovio óvatosabb volt; ők már az első baljós hírek hallatán elhagyták az átkozott várost: az egyik Messinába, a másik Velencébe utazott. Az Angyalvárba szorult viszont később Benvenuto Cellini. Június elején megalázó targyalások után VII. Kelemen pápa megnyitja az Angyalvár kapuit, V. Károly pedig derék szemforgatóként gyászba öltözik. Az események fonalát most már a diplomaták bonyolítják.

A Sacco di Roma, vagyis Róma kifosztása után sok minden a sírba szállt, és a világ nem lehetett többé ugyanolyan, mint előtte. Csak a rómaiak nem változtak: még évekkel később is, ha meglátták a szerencsétlen apácákat, akik hónapokon át csillapították a katonák étvégyát, gúnyosan így nevezték őket: "a Sacco di Roma ereklyéi".

Sir Dark Birodalma