A Magna Carta

A 13. században Európa-szerte kialakultak a "tételes" feudális alkotmány létrejöttének feltételei. A királyok jogtiprásai ellen fellépő bárói és főpapi rend ugyan mindig a "régi jó hagyományok" helyreállításáért, illetve "az idegenek és szokásaik" ellen állt csatasorba, de politizálásuk intézményesítése új távlatokat is nyitott. Németországban a választófejedelmek testülete, Aragóniában vagy Magyarországon pedig külön bíró (nádor) volt hivatott arra, hogy a király és az alattvalók esetleges konfliktusaiban önálló döntőbíróként működjék. Ezek a hatalommegosztási kísérletek a rendi országgyűlések közeli kialakulását is előrevetítették. A leglátványosabb közjogi fejlődés Angliában figyelhető meg, ezért vált a Magna Carta a jelenség szimbólumává.

 

A nevezetes angol alapokmány az egyetemes történetben egyedülálló "karriert futott be", holott 1215. júniusában - születésekor - nem úgy tűnt, hogy hosszú életű lesz. Az uralkodó is, a főrendek is a béke reményében fogadták el, ám alig néhány héttel az aláírás után újból kardot rántottak. Az irat az ősi szokásjog, s vele a nyugalom helyreállítását ígérte, ám a viszálykodás új magvait hintette el. Csupán három hónapig volt érvényben, de még ebben az időszakban sem tartották be rendelkezéseit. 1216-ban, 1217-ben és 1225-ben - itt-ott módosítva - ismételten kibocsátották. Az 1225-ben nyilvánosságra hozott szövegváltozat azonban később törvényerőre emelkedett. Tekintsünk most végig a Carta létrejöttéhez vezető történeti úton.

A hastingsi csata (1066) után Anglia egy nagyobb, normann-francia-angol politikai integráció egyik - s nem is a legfontosabb - eleme lett: Hódító Vilmos, Normandia hercege, franciaországi birtokaihoz kapcsolta a szigetországot. Angliában normann lovagok "váltották le" az angolszász arisztokráciát, ugyanakkor Vilmos és utódai elég bölcsek és gyakorlatiasak voltak ahhoz, hogy távoli, rebellis hangulatú új szerzeményüket erőszakos jogi reformokkal feleslegesen ne irritálják. A szép francia nyelv ugyan átmenetileg a La Manche túlsó partján is államigazgatási nyelv lett, de a királyi rendeletek angolul és latinul is hozzáférhetőek voltak. Az ősi angolszász tanács, a Witan továbbra is rendszeresen tanácskozhatott, így a testületben helyet foglaló főrendek és főpapok nem érezték magukat mellőzöttnek. A Witan idővel felvette a Nagy Államtanács (Great Council) nevet, és nem alap nélkül tekintik az angol parlamenti felsőház (House of Lords) jogelődjének. Hódító Vilmos és utódai - miután angliai hatalmukat olykor még saját normann kíséretükkel szemben is óvniuk kellett - a kontinentálistól eltérő birtokadományozási politikát folytattak. Egy tagban maradó, nagy és összefüggő birtoktesteket csak a határterületeken osztottak, így Northumberland, Chester vagy Shrewsbury earljei hiába rendelkeztek országrésznyi földekkel, ha a skót és walesi határvidék őrzése minden energiájukat lekötötte. Az európaitól eltérő volt a szigetországi feudális jogszemlélet alapja, a hűségeskü intézménye is. A kontinensen a hűbéresek csupán hűbéruruknak voltak kötelesek hűségesküt tenni. Ebből adódott, hogy közvetlenül csak az arisztokrácia tartozott az uralkodónak hűséggel, csatlósaik viszont a maguk feletteseinek engedelmeskedtek. Ily módon a hűségesküt megsértő tartományúr akár egész familiárishadával együtt lázadhatott a korona ellen. Vilmos - érthető okokból - ezt Angliában nem engedhette meg magának. 1085-ben általános földösszeírást rendelt el (Doomsday Book), majd 1086-ban az ország minden nemesét Salisburybe rendelte, hogy személyes hűségesküt tetessen velük. Ezáltal a király megszerezte az angol nemesség egyetemleges lojalitását, másrészt megfosztotta a normann főurakat nemesi támogatóik népes hadától. A vilmosi kísérlet nem várt sikert hozott: az európai feudális anarchiához képest az angliai belvillongások a hétköznapi munka békéjét kevéssé érintették.

Hódító Vilmos harmadik fia, Henrik alapozta meg az angol társadalom belső rendjét. A Peterborough-krónika szerzője szerint I. Henrik uralkodása (1100-1135) alatt még aranyat és ezüstöt is nyugodtan lehetett szállítani az országban. Henrik kevés és egyszerű törvényének a települések angolszász eredetű testületi bíróságai szereztek érvényt. A testületek gyakran alkalmaztak jogban jártas klerikusokat, így a jogszolgáltatás mind szakszerűbb lett. Az ősi angolszász törzsi szokásjog maradványaként az uralkodó maradt a legfőbb fellebbezési fórum. A normann Henrik tapintatára jellemző, hogy ritkán élt ezen jogkörével, és csupán országos jelentőségű perekben tartotta fenn magának a végső szót.

I. Henrik idejében a kikötővárosok és a belső fekvésű városok is saját joghatósághoz jutottak, ez a társadalomnak megnyugvást és biztonságérzetet nyújtott. Még az idegen - flamand, olasz vagy francia - kereskedő is számíthatott az angol jogfórumok pártatlanságára. Itálián kívül egyedül Angliában honosodott meg a jogbiztonság kiemelkedően magas szintjét feltételező hitel- és váltóüzlet. A brit közgondolkodás I. Henriket az angol jog atyjának tartja. 35 éves uralkodása alatt Anglia a béke szigete volt, de Henrik hatalmas kiterjedésű francia birtokai is gyorsan fejlődtek. Halála után - évekig tartó, véres bárói torzsalkodásokat követően - ismét nagy egyéniség, II. Henrik, Anjou, Aquitania és Normandia ura lépett az angol trónra.
II. Henrik (1154-1189) tovább folytatta az I. Henrik által megkezdett "stabilizációs programot". Az utazó királyi bírák immár beavatkozhattak az alacsonyabb fórumokon zajló perekbe is, ezzel egységesítették a jogszolgáltatás szempontjait és megtörték a főrendek úriszékeinek monopóliumát. Bevezették a máig érvényes idézés (writ of right) minden angol alattvalóra nézve kötelező gyakorlatát. A jól fizetett vándorbírákat közvetlenül a király nevezte ki. Gyakori cseréjük és személyi függésük csírájában fojtotta el az elfogultság és részrehajlás lehetőségét. Tekintélyüket fegyveres kíséretük garantálta.

Ez az angol-normann "kényszerházasságból" fakadó, páratlanul lendületes jogfejlődés döntő szerepet játszott abban, hogy az angol társadalom igen korán saját ügyeit kézben tartó, öntudatos közösséggé alakulhatott, amelyben az egyén jogi védelme nemcsak írott malaszt, hanem napi, átélhető élmény lehetett. Az angol igazságszolgáltatás a társadalmi érintkezés kiszámítható, mégis rugalmas keretévé vált, egyszersmind a szükségszerűen keletkező feszültségek meglepően hatásos villámhárítójául is szolgált. A királyi bíróságok a "tájjellegű" sokszínűség helyére országos érvényű, "közös" joggyakorlatot állítottak. A "király joga" olyan mértékben közjoggá (common law) vált, hogy II. Henrik uralkodása idején az angol közjog rendszere lényegében kialakultnak vehető. Mivel a Magna Carta létrejöttéhez vezető főnemesi mozgalom éppen az ezen konszenzust felrúgó János király ellenében született, a Magna Carta a kontinentálistól eltérően fejlődő angol jogszolgáltatás győzelmi dokumentumának is tekinthető.

II. Henrik és felesége, a szépséges Eleanor dúsgazdag és hatalmas országcsoport felett uralkodott. Az Anjou király - máig talányos módon - két felnőtt fia közül sehogy sem szívlelhette a nagyszerű Richárdot, az Oroszlánszívűt, a lovageszmény megtestesülését. Helyette a fiatalabb Jánost tüntette ki figyelmével. Richárd már apja életében maga kormányozta szeretett Aquitániáját, ily módon - bár ő volt az angol trón örököse - hűségeskü kötötte Fülöp Ágost francia királyhoz. Henrik végrendelete azonban kikötötte, hogy Richárd csak akkor örökölheti az angol trónt és Normandia hercegségét, ha lemond Aquitániáról. Richárd értelmetlennek tartotta ezt a megszorítást és fegyverrel fellebbezett apja végakarata ellen. Ezzel több évtizedes anarchia vette kezdetét, amely földcsuszamlásszerű politikai változásokat idézett elő Angliában.

Oroszlánszívű Richárd országlásának egy évtizedéből (1189-1199) csupán 4 hónapot töltött Angliában. Messze járt, győzedelmes hadvezér volt, sikerei nyomán a keresztes seregek még évtizedekig tartották a közel-keleti keresztény támaszpontokat. De a félelmetes katona távollétében az Anjou-kézen lévő gyönyörű birtokokért kegyetlen harc vette kezdetét. Fülöp Ágost ekkor már a francia királyság hatósugarának tágításán fáradozott, és megpróbálta az Anjoukat a La Manche-on túlra terelni. Ezalatt Henrik harmadik fia, János sem tétlenkedett: megkísérelte Richárd franciaországi javainak megkaparintását. Richárd nem hagyott hátra fiúörököst; fiatalabb öccsét, Arthurt pedig - valószínűleg János parancsára - meggyilkolták. Richárd halála után János - angol királyként - azzal a Fülöp Ágosttal került szembe, akinek fennhatósága koronázásakor szinte csak Párizsra és környékére terjedt ki, míg negyvenhárom éves korában, amikor elhunyt, már csaknem a mai Franciaország teljes területét birtokolta. Sikerét annak köszönhette, hogy fokozatosan megkaparintotta az angol uralkodók franciaországi családi birtokait.

János (1199-1216) tehát az angol trónra lépve is kisemmizettnek érezhette magát. Kortársai "Földnélkülinek" csúfolták, puhánynak és erélytelennek tartották. A lovagkor - éppen a bajnok Richárd öccsétől - nem fogadhatta el a hatalmas birtoktestek példátlanul gyors elvesztését. János kényszerpályára került: mindenáron vissza kellett szereznie egykori családi birtokait és általuk uralkodói tekintélyét. Ehhez pénzre volt szüksége, sok pénzre. Sutba dobta hát az Anjou-elődök gondosan felépített jogrendjét, és nekilátott angol alattvalói kíméletlen megadóztatásának. Királyi hajtóvadászatot indított az angol-normann bárók ellen is. A főúri családok köréből katonáival "túszokat" szedetett, akiket csak váltságdíjért engedett szabadon. Kedvenc eljárása volt a teljes birtokelkobzás is. Szokásává vált, hogy a lakomák során kedélyesen odafordult asztaltársához, és közölte vele, hogy azonnali hatállyal száműzi, birtokait elkobozza. Hihetetlenül szeszélyes és véres terrorja rémületet keltett az országban. S mivel a gyakorlatias király éppen azok zsebében kotorászott, akiknek sok vesztenivalójuk volt, rövidesen hatalmas és egységes főrendi ellenállás körvonalazódott a gyűlölt és inkompetensnek tartott uralkodóval szemben.

Az angol uralkodók nemzedékei Hódító Vilmos óta igyekeztek tompítani az idegen uralkodóval szembeni természetes ellenérzéseket, és ebbéli igyekezetükben megteremtették Angliában a jogállamiság meglepően korai előképét. A jogbiztonság hosszú évtizedei alatt a lakosság elszokott az oligarchikus önkényeskedéstől, és ezt nem is tudta elfogadni uralkodójától.

A francia földjeiről elkergetett János király angliai fellépése tehát drámai fordulatot hozott a szigetország életében. Főrend, főpap és polgár egyaránt retteghetett, mikor kerül őrá a sor. Ítéletek, eljárások, fellebbezések, bizonyítékok? A királyt és zsoldosait sürgette az idő, ilyesmire nem értek rá. És mivel János birtokvisszaszerző programját csak az angolok erejét messze meghaladó adók begyűjtésével lehetett megkezdeni, Anglia társadalma egységesen fordult szembe a zsarnok uralkodóval.

Már a 12. századi rendi társadalomban is természetes, hogy fontos közfunkciókat nem állami közegek gyakorolnak. Joghatóság az egyház, a város, az úriszék, sőt még a faluközösség is. Nincs tudatos szembenállás a két, szinte önálló hatalmi ág - az állami és a helyi - között, ellenkezőleg, az államélet a rendi-partikuláris és a dinasztikus-országos érdekek konszenzusára épül, így is működik, ez adja dinamikáját. Keleten, főleg Bizáncban az uralkodói akarat kikezdhetetlen. Nyugaton viszont az uralkodót íratlan normatíva korlátozza teljhatalmában. Azt a nyugati civilizáció is elismerte, hogy a koronás fő Krisztus felkent földi helytartója, ám éppen ezáltal jelölte ki az uralkodói hatalomgyakorlás - bár igen tág, de mégiscsak létező - határait.

A középkor még nem látta szükségét a jogi és politikai biztosítékoknak és preventív garanciáknak, de az utólagos kényszerítés, vagyis az ellenállás jogának alkalmazásával a hűbéresküre méltatlanná váló koronás személyt kényszeríteni lehetett az íratlan normák betartására. Különösen a befolyásos klerikus körökben volt ismert az az arisztotelészi gondolat, amely a politikai közösséget (tota multitudo) organikus lénynek fogta fel. A politikai közösség mozgató lelke az államhatalom ugyan, de a mozgás iránya a közjó (bonum commune), a közösség java. Ezt a felfogást közvetítették maguk a pápák is, akik szintén az egyes uralkodók hatalmának korlátozásában voltak érdekeltek.

János eszeveszett ámokfutásával tehát nemcsak az angol állam rendjét dúlta fel, hanem konfliktusba sodródott a közgondolkodás által elfogadott alapértékekkel, és szükségszerűen szemben találta magát mindezen értékek legfőbb őreivel és letéteményeseivel, az univerzális egyház vezetőivel is. És mert a kikezdhetetlennek számító, országok feletti egyház angliai javait is megpróbálta megkaparintani, a VII. Gergely óta leghatalmasabb pápával, III. Incével került szembe. János úgy képzelte, hogy a saját emberét helyeztetheti a canterburyi érsek székébe, és ezáltal ráteheti a kezét az angol egyház javaira. A megfélemlített főpapokból a király esküt csikart ki, hogy jelöltjét, John de Greyt szentelik érsekké. A titkos eskü híre azonban gyorsan eljutott Rómába, és Ince azonnal kiátkozta Jánost és országát. Az angol király pápai átok alatt nem is álmodhatott francia birtokainak visszaszerzéséről, ezért 1213-ban teátrálisan felkínálta Angliát a pápának. Ezzel a lépésével azonban a helyi főpapokat és főrendeket hangolta maga ellen: az angol arisztokráciát a fokozódó pápai befolyás lehetősége éppúgy nyomasztotta, mint János király országlási stílusa.

A suttogó főnemesi mozgalom ettől kezdve a nyílt, fegyveres szervezkedés formáját öltötte. A lázadók élére Canterbury nagy tekintélyű érseke, Stephen Langton állt, akit János nemrég még meneszteni szeretett volna. Langton érsek hatásos fegyvert választott: kijelentette, hogy mindenkit kiátkoz, aki rá és követőire kezet, illetve kardot emel. János rosszul fizetett zsoldosai megriadtak, a sarokba szorított királynak engednie kellett. Még menekülésre sem gondolhatott: nem volt hová. Az utakon bárói csapatok portyáztak, s az ország népe is nyíltan a gyűlölt király ellen fordult. A kétségbeejtő helyzetben János kihirdette: hajlandó az őt érintő vitás ügyekben döntőbírákhoz fordulni, és elfogadta, hogy szabad embert törvényes eljárás nélkül Angliában nem lehet elítélni. A városok fegyveresei és a nemesi seregek azonban már nem érték be ígéretekkel, mivel a király újabb szószegésétől tartottak. A távolabbi országrészek fegyverre kelt nemessége, ha lassan és szervezetlenül is, de közeledett London felé. A hatalmas város maga is forrongott.

Anglia lakói boldogan hallgatták a fegyverek csörgését, és szabadítóként ünnepelték a főváros felé vonuló katonákat. A király ellen forduló lovagokhoz a városi küldöttek is csatlakoztak. Mire a Langton érsek által vezetett élcsapat a király színe elé, Runnymede mezejére ért, a követelések szinte az egész angol társadalom minden kívánságát tartalmazták. Az udvar és a "lázadók" jogászai négy napon át viaskodtak. Minden egyes szóért megküzdöttek, míg 1215. június 15-én, egy pénteki napon János király végre rányomta nagypecsétjét a híres okmányra.

János király teljes politikai veresége révén az egyes rétegek érdekei egyszerre juthattak érvényre. Ez az oka annak, hogy a valójában múltba tekintő, a "régi jó rend" helyreállítását célzó Magna Cartára történő hivatkozás évszázadonként más és más színezetet kapott. A 14-15. század során a tartományurak ezzel a törvénnyel takaróztak, amikor a király központi hatalma ellen szervezkedtek. A Tudor-abszolutizmus évszázadában viszont a Magna Carta az ellenállás eszméjével együtt teljes feledésbe merült. Magát János királyt - akit pedig háromszáz éven keresztül gonosz és kegyetlen diktátorként emlegettek - ekkoriban már szinte nemzeti hősként ünnepelték, nagyra értékelve személyét a pápaság elleni bátor fellépéséért, és pocskondiázva a Magna Cartát kizsaroló, nemzetietlen nemességet. VIII. Henrik kényszeredett protestantizmusa egyenesen János királyban fedezte fel a történeti hivatkozás forrását, sőt, VIII. Henrik Rómával szembeforduló püspöke, John Bale igen népszerű könyvet szentelt János érdemeinek.

Egy-két nemzedékkel később Shakespeare különös módon meg sem említette a Magna Cartát, pedig híres darabja, a János király éppen az 1215. évi mozgalom drámai eseményeit idézi fel. Röviddel Shakespeare halála után az alsóházban a király parlamenti ellenfelei természetesen megint a Magna Cartára, az abban rögzített "társadalmi szerződésre" hivatkoztak, és a "királygyilkos" polgári forradalom megfellebbezhetetlen igazolását találták meg benne. Ezért azután a 17. században győztes angol alkotmányos parlamentarizmus polgári jogászai már nagy tisztelettel emlegették a Magna Cartát, jóllehet többé nem a hajdani forradalom intézményesítésére alkalmas dokumentumot, hanem az ésszerű kompromisszumra épülő "társadalmi béke" forrását tisztelték benne.
 

Mit tartalmaz a Carta?

A Magna Carta legjelentősebb eleme az úgynevezett ellenállási cikkely. János király ugyanis - mint a magyar Aranybullát kibocsátó II. András - beleegyezett abba, hogy az uralkodó az általa elkövetett jogsértés esetén a fegyvert fogó nemesség felkelését nem minősíti lázadásnak. (A király "törvénytiszteletét" 25 tagú választott bizottság állandó ellenőrzése garantálta.)

A városi polgárok erejét tükrözi az a szakasz, amely egyrészt arról rendelkezett, hogy az idegen kereskedő szabadon, vagyis vámmentesen beutazhasson Angliába, másrészt hogy az angol alattvaló békeidőben külön engedély nélkül is elhagyhassa az országot. A Magna Carta szövegének döntő hányada az adóztatás kérdéskörével foglalkozik. Feltűnő benne a törekvés a zsidó uzsorások szerepének erőteljes visszaszorítására. Ez is az angol városok befolyását mutatja, hasonlóan a Carta azon pontjaihoz, amelyek a hajózás és kereskedés útjába helyezett költséges akadályokat hárították el. (Londonnak azonban nem sikerült különleges privilégiumokat kicsikarnia.)
A Carta intézkedett arról is, hogy a királyi bírák jogköre az adott pillanatnak megfelelő szintnél ne növekedjék tovább. Ez a rendelkezés a megnyirbált egyházi és úriszéki joghatóság védelmére született, egy mellékmondatban azonban arról is gondoskodott, hogy a lakosság még könnyebben kerülhessen a királyi bíróságok fóruma elé. Az asszonyok védelmét szolgálta az a szakasz, amely a nők istenítéleti próbáit - a férjgyilkosság bűntettének gyanúját kivéve - a továbbiakban megtiltotta. Ugyanakkor a Carta megengedte a nemeseknek is, hogy ne vállalják a nők által követelt peres istenítéleteket. (Ekkoriban ugyanis már gyakran előfordult, hogy a pert kezdeményező nők -- arra hivatkozva, hogy nem párbajképesek - maguk helyett hivatásos bajvívókat delegáltak.)

A szabad közrendűek érdekeinek képviselete az erdőtörvények enyhítésében nyilvánult meg. A királyi vadőrök többé nem kobozhatták el tőlük lovaikat, kordéikat és az erdőn át szállított rakományaikat. A királyi erdő kialakítása céljából elkülönített közös földeket, legelőket az eredeti rendeltetés szerinti állapotba kellett visszahelyezni. A Nagy Szabadságlevél hemzseg a "minden szabad ember" kitételtől. Az angol feudális társadalom pillanatnyi erőegyensúlyát tükröző okmány - természetesen a jobbágyokat kivéve - mindenkinek nyújtott valamit.
1965-ben - tehát alig harminc évvel ezelőtt - még a Magna Carta kilenc érvényes passzusára utalhattak a taláros jogtudorok. Az 1., a 9., és a 29. pont, valamint a 37. pont egy bekezdése még ma is szerepel az angol hatályos jogszabályok (English Statute Book) jegyzékében. Az 1. pont az angol egyház függetlenségéről rendelkezik, az angol alkotmányfejlődés egyik fundamentumának számító 9. pont pedig kimondja, hogy "szabad embert (a megfelelő igazságügyi eljárások lefolytatása nélkül) bebörtönözni, vagyonától megfosztani, száműzni, törvényen kívül helyezni és megkárosítani nem lehet". Szinte ugyanilyen jelentőségű a 29. pont is, amely arról rendelkezik, hogy lovagot nem lehet katonai szolgálata pénzbeli megváltására kényszeríteni, amennyiben maga áll csatasorba, vagy megfelelően képzett és hadra fogható katonát delegál önmaga helyett. Az angol bíróságok azért utaltak oly sokszor az évszázadok során erre a szövegrészre, mert - írásban - csak a Magna Carta rögzítette a túlzó, többszörös adóztatás tilalmát.

A Magna Carta tehát nem múzeumi tárgy, üveg alá zárt nemzeti ereklye, hanem az angol jogszolgáltatás eleven forrása. A peres eljárások során a reá való hivatkozás ma is megengedett, s a bíró feladata a hivatkozás precedensértékének és jogosságának mérlegelése. Az angolszász szokásjog ugyanis praktikus felfogású: a Magna Cartából is annyit őrzött meg, amennyire a konkrét peres ügyek során szükség mutatkozott. A "maradék": jogtörténeti emlék csupán, de az egyéni szabadságjogok tiszteletének eszménye a Carta maradandó örökségének bizonyult.

Rubicon 1995/9