Seres László: A terror éve

 

Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek
Kassák Lajos: A jó hétköznap

A bevásárlóközpont barátságos, tágas magányában kényszerképzetem támad: ide vagy Európa bármelyik shopping malljába bármikor besétálhat egy két lábon járó kihívás, kioldozhatja, amit magára kötözött, és magával vihet pár tucat embert a túlvilágra. Eszembe jut, amit egy kedves ismeretlen mesélt a párizsi metróról: szeptember 11-e után áttetszõ szemeteszacskók elhelyezése mellett döntött a város, hogy azonnal látszódjon, ha valaki oda nem illõ tárgyat helyez el bennük. A terv állítólag azon bukott el, hogy a párizsi köztisztaságiak egy idõ után újra a hagyományos fekete zacskókat kezdték berakni a tartókba. Nem hibáztathatók érte: végül is ki érzi úgy, hogy köze van a távoli robbantásokhoz? Hogy vele is megtörténhet? Melyikünk mer belegondolni abba, hogy a dzsihád nemcsak a WTC-t vagy a Pentagont érheti, de a párizsi Eiffel-tornyot, a jeruzsálemi Siratófalat vagy éppúgy a budapesti Szabadság-szobrot?

Például én. Szerintem civilizációs háború zajlik, és a Nyugat (benne: Európa, benne: hazánk) szépen becsukja a szemét, hogy ne kelljen észrevenni. Nincs szükségünk átlátszó szemeteszacskókra.

Teljes szívembõl támogatom George W. Bush elnök antiterrorista hadjáratát, így Irak megtámadását, mégsem érzem úgy, hogy egy katonai akció választ adna arra, mit is jelent az állami-privát-nonprofit terrorizmus a saját életünkre nézvést, és milyen értékeket is kellene nekünk itten amerikai és európai szövetségeseinkkel együtt megvédeni – nem katonailag. Az intolerancia tolerálhatatlan, nem nézhetjük tétlenül a politikai barbárok nukleáris, biológiai és vegyi fenyegetéseit. A gonosz tengelye valóban létezik, mindegy, hogyan nevezzük, tõlem lehet akár Barbárok Networkje vagy Nukleáris Család is – fõ, hogy tudjuk: a világon nem mindenki szereti társadalmaink jogait és szabadságait, ezért e jogaink és szabadságaink igen komoly veszélyben vannak. És ez innentõl nemcsak katonai, hanem nagyon is, sõt elsõsorban ideológiai kérdés.

Hiába minden katonai csapás, ha a Nyugat nem nyit kulturálisan és globálisan a harmadik világ elnyomottai felé, ha nem nyújtja nekik azokat az információs, technológiai és gazdasági lehetõségeket, amelyek hiányában százmilliók élnek továbbra is a legsúlyosabb rezsimek igája alatt. Elejét kell venni ugyanis annak, hogy a nyomorra vagy a szegénységre hivatkozhassanak azok, akik ricinben vagy anthraxban utaznak, devalamierõsenfélreértelmezett vallási meggyõzõdésen kívül semmilyen válaszuk nincs a világ problémáira.

Szabadságjogainkról szólva ráadásul kétfrontos harcról kellene beszélnünk, már ha értéknek tartjuk a jobb híján liberális demokrácia nevû intézményrendszert, illetve politikai kultúrát. E szabadságjogokat ugyanis nemcsak a konkrét terror fenyegeti, hanem éppen saját államunk is, amely az antiterrorista harcra hivatkozva, nemzeti vagy uniós keretben nagyon is szeret belénk avatkozni. Ha 2002 a terrorizmus elleni harc éve volt, akkor 2003 megjósolhatóan a terror hétköznapjaihoz való alkalmazkodás éve lesz.

Az EU-val végre mi is bekerülünk a globalizáció elsõ körébe, de nem évszázados értékek megvalósulásáért, a szabadság és a biztonság egyensúlyáért, hanem napi agrártámogatásokért aggódunk. Horizontunk Brüsszelig ér, az Európai Bizottságot nem ismerjük, Amerikát lenézzük (például a filmjei miatt, amelyeket a plazákban folyamatosan megnézünk), a globalizációtól félünk, sõt az EU-t egyfajta Magyarországot a világtól megkímélõ szocialista õrzõ-védõ kft.-ként fogjuk fel. Így logikus módon Amerika terrorizmus elleni háborúja sem lehet a mi háborúnk. Küldünk egy pár orvost az afgánok közé, oszt jól letudtuk magunkat euroatlantilag. Holott.
Nem tudom, hány sárga korhatárkarika nélkül bemutatott közel-keleti médiahulla kell ahhoz, hogy rendszerében vegyük észre a „most pedig tények röviden”-t, a külpolhírek headline-jait, a bulvár- és bûnügyi rovatok hírmorzsáit. Ha összerakjuk ezeket a mozaikdarabokat, azt látjuk, hogy azok, akik gyûlölik a szabadságunkat és a biztonságunkat, hosszú hónapok óta szervezkednek, robbantgatnak és merényelgetnek egyre közelibb kontinenseken, egyre szomszédabb régiókban. Arafat háborút jósol a Közel-Keletre, a globális kapitalizmust „etnikai tisztogatással” vádoló szélsõbaloldali CounterPunch internetes magazin Amerika- és Izrael-ellenes kárörömmel egyenesen „világméretû intifáda” eljövetelérõl értekezik, miközben egyik Bin Laden-ista vezetõ sem tagadja különösképpen, sõt naponta lenyilatkozza a mindig készséges Al-Dzsazirának (mely média maga az üzenet), hogy igen, munkaidõben nyolctól ötig dzsihádot szervezünk, a cél egy egységes iszlám állam létrehozása. A cél pedig megint mit szentesít? Igen.

A tavalyi év azzal zárult, hogy az iszlámra hivatkozó fegyveres nihilisták megöltek három keresztény orvost Jemenben, elõtte szuicid elvtársaik 46 embert küldtek a másvilágra Groznijban – de ugyanezt az eszközt látjuk hónapok, évek óta, naponta Ciszjordániától Gázán át Kasmírig, Csecsenföldtõl Jordánián át Indonéziáig; ugyanez a háború zajlik Srí Lankától Izraelig, Tunéziától Jemenig, emiatt hal meg pár hetente pár tucatnyi európai, amerikai, ausztráliai, afrikai polgár Baliban, Kenyában, Nigériában, Szomáliában, Szudánban. A jogainak és szabadságainak teljes birtokában lévõ Nyugat pedig Amerika-ellenes kabarét néz fõidõben, tudata egyfajta zártláncú tévé. Az iszlámra hivatkozó fanatikusok, anticionista palesztinok ott vannak minden európai baloldali, antiglobalista tüntetésen, õk tudják, miért.

Az iszlám fanatizmus és legvirulensebb hálózata, a leginkább szaúdi pénzekbõl támogatott al-Kaida ma már ott van a kaotikus, polgárháborús éhségövezetekben éppúgy, mint a jóléti Dél-Afrikában, Ázsiában és Bush közvetlen környezetében, most szervez támaszpontokat és „csapásmérõ csoportokat” a palesztin terrorizmus központjában, Gázában, újraéleszti kiképzõközpontjait Kelet-Afganisztánban, és természetesen jelen van Európában is (lásd ott), ahol egy francia bíró szerint „vírusként terjed az iszlám extremizmus”: Prágáról, Boszniáról, Koszovóról, Franciaországról, Belgiumról, Hollandiáról, Nagy-Britanniáról, Németországról szólnak csak a legutolsó hónapok hírei. Több országban hetek óta tartóztatnak le iszlám fanatikusokat. A Debka izraeli titkosszolgálati website értesülése szerint Macedónia barlangjai egyenesen al-Kaida–Hezbollah együttmûködést rejtenek.
Hamarosan – schengeni határokkal ellátott európai polgárként – mi is hozzászokunk ahhoz a gondolathoz, hogy a terror elleni aktív fellépés, illetve passzív védekezés szerves része lesz integrációnknak, európai hétköznapjainknak. Hála európai szabadságjogainknak és nagyvonalú multikultinknak, már ma itt élnek közöttünk azok a C+A zakós mérnökök, készséges komputerszakértõk és csöndes repülõtéri rakodómunkások, akiknek az arcát holnap körözési fotók formájában a lapok címlapjain látjuk viszont.

A tudatlanság ideje lejárt: emlékszik még valaki a szeptember 11. után elfogadott antiterror-törvénycsomagra? A bankok, könyvelõk jelentési kötelezettségére, néhány hatóság kibõvített jogkörére? Saját jogainkra? A világ legszabadabb országa, az Egyesült Államok nem éppen rendõrállam, de a 107-56-os számú antiterrortörvény, a USA Patriot Act olyan kiterjedt jogosítványokkal (ad hoc katonai törvényszékek létrehozása, lehallgatások, megfigyelések, házkutatások, internetforgalom és e-mailek kontrollja, bankszámlák befagyasztása) ruház fel állami szerveket, amelyek láttán az alkotmány föderalista és antiföderalista szerzõi, kiegészítõi a hajukat tépnék. Megszokták az amerikaiak a lehetséges 1984-et? Igen, a törvény meghatározott idõre szóló megszorításait a szabadság árának tekintik, nem félnek az államtól, legfeljebb megveszik a Hogyan éljük túl a biológiai és nukleáris terrortámadást a spájzban? típusú paranoid alapvetéseket a mallok könyvesboltjaiban, ahol mások éppen sportrepülõ-navigációs szakkönyveket raknak a kosarukba.

Európában, ahol az állam túlterjeszkedésének hagyományosan kisebb a korlátja, mint Amerikában, a közeli jövõben elkerülhetetlenül fellángol majd a vita a szabadságjogok és az intézményes biztonság érzékeny, jogállami egyensúlyáról. Elkerülhetetlenül elõjön majd a néhai Pim Fortuyn lényeglátó morális kérdése: mennyire lehet, érdemes és szabad korlátozni a szabadságjogokat, a migrációhoz, a szabad vallásgyakorláshoz, a szabad homoszexualitáshoz való jogot – éppen az említett szabadságjogok, a vallások békés, multikulturális együttélése érdekében? Mennyi vallási-kulturális intoleranciát kell eltûrnünk a tolerancia jegyében? Érdemes-e, és ha igen, mennyi fejlesztési pénzt, segélyt kell nyomatnunk a harmadik világba (például a palesztin hatóság területére), hogy helyben oldják meg azokat a problémákat, amelyek Európába áramlásától félünk?

Bármi lesz is a 2004-tõl 25-öknek nevezett EU válasza, egyvalaminek tudatában kell lennie: nem vásárolhatja ki magát a fenyegetettség alól. Nem kell félnünk jó lesz.

Megjelent a Népszabadság Hétvége mellékletében 2003. január 11-én.