OKRI.hu

1. Európában nem ismert a vallási fundamentalista terrorizmus fogalma. Amit a világ más területein annak nevezünk, azzal Európában rokoni vonásokat leginkább a szélsőjobboldali politikai ideológiai terrormozgalmak mutatnak, ám az ő gondolatrendszerük sokkal inkább a faji előítéleteiken, mintsem hogy a valós vallási meggyőződésükön alapul. Célpontjaik a zsidók és a mohamedánok, illetőleg bizonyos keresztény csoportok, bár - ami Európára jellemző - korántsem vallási, hanem évszázadok során rögzült rasszista indíttatásokból.

2. Az Unió a politikai ideológiai terrorizmus alatt csak és kizárólag a szélsőbaloldali marxista terrorszervezeteket érti. Egyes vélemények szerint Európa igyekszik a szélsőjobboldali politikai ideológiai terrorizmus veszélyét a szőnyeg alá söpörni, ami pedig leginkább - szintén a fenti álláspont értelmében - az ezen a téren erősen kompromittálódott Németország törekvésének számít.1 Azonban, véleményem szerint, hiba őket nem vizsgálni, hiszen a szélsőjobboldali terrorcsoportok csak ideológiai meggyőződésükben és céljaikban különböznek a baloldaliaktól, módszereikben, eszközeikben és fanatizmusukban azonban közöttük nem tehető lényegi különbség.

3. A szélsőbaloldali marxista politikai ideológiai terrorista mozgalmak gondolatvilágának központi eleme az Amerika és Izrael-ellenesség, amelyet ők kissé eufemizálva imperializmus és cionizmus-ellenességnek neveznek. E törekvéseikben hű szövetségesre találtak a különböző palesztin terrorszervezetekben, így ötvözve az európai antiszemita hagyományokat a palesztin felszabadítási törekvésekkel. Az érem másik oldala a mérhetetlen Amerika-ellenes gyűlölet, amely a nyugati gondolkodásmódot, a kapitalizmust és az imperializmust szimbolizáló USA Európából történő kiűzését mint a marxista-leninista Európa megteremtésének első lépését közvetíti.

4. A nemzeti szeparatista terrorszervezetek egyöntetű véleménye szerint Európában jelenleg is a kisebbségek módszeres elnyomása zajlik. Ez ellen e mozgalmak ma is ugyanolyan intenzitással harcolnak, mint korábban. Felmerül a kérdés, hogyan lehetséges ez? Hiszen megszűntek a korábbi diktatúrák (Spanyolország, Portugália, Görögország) az elnyomó apparátusukkal együtt, és szerte Európában demokrácia honol. A terroristák valahogy mégsem ezt érzik, mégsem így gondolják. Az ETA ugyanúgy küzd a spanyol kormány ellen, mint korábban, bár az igaz, hogy jóval kisebb társadalmi támogatottsággal. Úgy vélik, semmi sem változott, a demokratikus fordulat ellenére a spanyol kormány továbbra is fasiszta módszerekkel nyomja el őket.2  Ezzel szemben a Franciaország területén élő breton terroristák, állításuk szerint, csak örülni tudnának annak, ha annyi joguk lehetne, mint a spanyolországi baszkoknak, hiszen ők a francia állam elnyomó apparátusát szinte már elviselhetetlennek tartják.

Bretagne

A szintén az ETA testvérszervezetének tekintett, 1971-ben, az 1964-ben alapított Breton Felszabadítási Front (Breton Liberation Front, Front de Libération de la Bretagne, FLB) korábbi végrehajtó fegyveres szárnyából létrejött baloldali Breton Forradalmi Hadsereg (Breton Revolutionary Army, Armée Revolutionnaire Bretonne, Exercito Revolucionario Bretón, ARB) legismertebb és leghírhedtebb akcióit 1998-ban, 1999-ben, illetőleg 2000-ben hajtotta végre. Az ARB 1998-ban merényletet kísérelt meg Belfort-ban, Jean-Pierre Chevenement belügyminiszter városának városházája, illetve 1999-ben Cintegabelle-ben Lionel Jospin miniszterelnök pártjának főhadiszállása ellen, ám akkor még személyi sérülés nem, csak vagyoni kár keletkezett. 2000-ben azonban korszakváltás következett be a szervezet életében, amikor is tagjai Quévert-ben felrobbantottak egy McDonald�s éttermet, megölve ezzel egy fiatal női alkalmazottat. Ez a robbantás azért számított fordulópontnak, mivel addig a csoport egyetlen akciója sem vezetett halálos eredményre. A francia rendőrség azonnal őrizetbe vette az ARB-nek, illetve annak esernyőszervezetének, az 1982-ben megalakult Harc - Függetlenségi Baloldali Harcoló Mozgalomnak (Combat - Fight-Movement of the Independentist Left, Emgann - Mouvement de la Gauche Indépendantiste, MGI) a prominenseit, mint például Gael Roblint, az Emgann vezetőjét. Mindkét csoport tagadta az érintettségét, sőt még az egymás közötti efféle kapcsolat fennállását is. Az Emgann mindig is elutasította azt, hogy az ARB politikai szárnyának tekintsék, annak ellenére, hogy magát az ellenállás hazafias szervének aposztrofálja. Közleményükben elképzelhetetlennek tartották azt, hogy az ARB, amely addig Bretagne-ban körülbelül 350 olyan akciót hajtott végre, amelyeknek a során senki sem halt meg, követte volna el az egy ártatlan, nekik semmit sem ártó alkalmazott halálát követelő robbantást. Ezzel szemben követelték a francia elnyomás megszüntetését, az egységes és önálló breton állam megteremtését és a breton politikai foglyok szabadon bocsátását.4  Ennek elérése érdekében amúgy 1969 óta működik Breton Segítség (Breton Help, Skoazell Vreizh) néven egy, az elítélt breton aktivistákkal és azok családtagjaikkal szolidaritást vállaló, őket politikailag és anyagilag is támogató szervezet.

A Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF), vagy más néven, két vezetőjéről, Andreas Baaderről és Ulrike Meinhofról elnevezve Baader-Meinhof Csoport (Baader-Meinhof Gang, Baader-Meinhof Gruppe), egy 1968-ban alapított, a radikális baloldali diákmozgalmakból kinőtt nyugat-német terrorcsoport volt, amely a kelet-német titkosszolgálatok (Állambiztonsági Szolgálat, State Security Service, Staatssicherheitsdienst, Stasi) anyagi és a palesztin terrorszervezetek fegyveres támogatását is élvezte. Ennek révén például 1970 nyarán Jordániában, a Fatah kiképzőtáborában, a szervezet körülbelül 20 tagja katonai kiképzésben is részesült. A Magyar Virtuális Enciklopédia szerint ?Neomarxista meggyőződésű tagjai a fejlett ipari országokban változatlannak látott kizsákmányolás miatt feljogosítva érezték magukat a fegyveres ellenállásra. Elképzelésük szerint az általuk gyakorolt terror előhívta volna az állami szervek túlzott reakcióját, aminek egyenes következménye lett volna a forradalmi helyzet kialakulása.�²⁰  Egyes vélemények szerint a RAF megalakulásának közvetlen előzménye az imperializmus jelképének tekintett iráni sahnak, Mohammad Reza Pahlavinak az 1967-es nyugat-berlini látogatása volt, amely a lakosság baloldali felében heves ellenérzést és tüntetéseket váltott ki. 1967. június 2-án, egy ilyen tüntetésen a rendőrség agyonlőtt egy Benno Ohnesorg nevű diákot. Innentől, mint az imperializmus elleni fegyveres harc gondolatának kialakulásának döntő motívumától datálják az RAF, illetőleg két másik nyugat-német marxista terrorszervezet, a Június 2-a Mozgalom (June 2nd Movement, Bewegung 2. Juni) és a Forradalmi Sejtek (Revolutionary Cells, Revolutionare Zelle, RZ) létrejöttét. 1968. április 11-én egy jobboldali fanatikus fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a baloldali diákvezetőt. A merénylőnél a baloldali diákmozgalmak elleni hisztériakeltéséről ismert konzervatív Axel Springer kiadó Bild című újságjának egyik példányát találták meg, amely Állítsuk meg most Dutschkét főcímmel jelent meg.  Ettől kezdve a kiadó vált a baloldali terrorszervezetek akcióinak egyik célpontjává. A csoport a működését 1968. április 2-án, hűen antikapitalista szemléletéhez, két frankfurti áruházlánc felgyújtásával kezdte meg. Ezért az akcióért a szervezet két vezetőjét, Andreas Baadert és Gudrun Ensslint az őket komolyan nem vevő hatóságok három éves börtönbüntetésre ítélték. A Konkret magazin egyik ismert baloldali újságírója, Ulrike Meinhof meglátogatta őket a börtönben, akit sikerült meggyőzniük nézeteik helyességéről. Az RAF a később ismertté vált formájában 1970. május 14-én tűnt fel a színen, amikor is egy fegyveres kommandója immár a közben csatlakozott Ulrike Meinhof vezetésével kiszabadította a foglyokat a börtönből. 1972 mozgalmas volt az RAF életében, a szervezet az év májusában számtalan merényletet követett el szerte az országban. Az RAF 11-én Frankfurtban a Németországban állomásozó 5. Amerikai Hadosztály ellen, a vietnami háború elleni tiltakozásként, 12-én az augsburgi rendőrkapitányság ellen, egy RAF tag lelövésének megtorlásául, 15-én egy karlsruhei bíró ellen a letartóztatott RAF tagokkal szembeni rossz bánásmód okán, 19-én a hamburgi Springer-épület ellen, a kiadó RAF ellenes propagandája miatt és végül 24-én Heidelbergben az amerikai csapatok európai főhadiszállása ellen hajtott végre bombatámadást. Ekkor már rendőrség sem maradhatott tétlen, hajszát indított a terroristák ellen, és a szervezet vezetőit 1972. június 1. és 15. között egytől-egyig letartóztatták. Ezzel a szervezet működésének első szakasza véget ért és egészen 1975-ig semmilyen fegyveres akció nem történt. A hatóságok azt gondolták, hogy az RAF-et ezzel sikerült véglegesen felszámolniuk, holott a szervezet koránt sem volt inaktív. Nem számoltak ugyanis a terroristák második generációjával. Amíg a fogvatartottak az elszeparálásuk elleni tiltakozásként éhségsztrájkba kezdtek a börtönökben, addig az ismételten működésbe lépett új terrorista generáció 1975. február 27-én elrabolta Peter Lorenz-et, a konzervatív párt, a CDU berlini főpolgármester-jelöltjét, akit végül is sikerült a Június 2-a Mozgalom hat bebörtönzött aktivistájával kicserélni. Az RAF 1975. április 25-én elfoglalta a stockholmi német nagykövetséget, társaik szabadon engedését követelve. A kancellár, Helmudt Schmidt nem volt hajlandó tárgyalni velük, ezért a terroristák két túszt megöltek. Amikor a svéd kommandósok megrohamozták az épületet, a túszejtők felrobbantották az épületet. 1975. május 21-én megkezdődött Baader, Ensslin, Meinhof és Raspe pere, a tárgyalásnak helyet adó stuttgarti elővárosról elnevezett Stammheimi Per (Stammheim Trial, Stammheim Prozess). 1976. május 9-én holtan találták cellájában Ulrike Meinhofot. Az RAF nem hitte el az öngyilkossági teóriát és véres akciókba kezdett. A per ideje alatt több merénylet is történt és ezek megkoronázásaként 1977. április 7-én a terroristák Karlsruhéban lelőtték az egy éhségsztrájkoló (Holger Meins) és egy, a stockholmi akció után orvosi segítségben nem részesült RAF tag (Siegfried Hausner) haláláért felelősnek tartott Siegfried Buback szövetségi államügyészt is. A per ennek ellenére zavartalanul folytatódott, és nem sokkal azután, 1977. április 28-án a bíróság a szervezet vezetőit több (4) emberen elkövetett emberölés, 34 emberölési kísérlet és terrorszervezetben való részvétel vádja miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1977 őszéből a második világháború utáni német történelem legvéresebb, legnagyobb leszámolásokkal tarkított időszaka vált. Ez volt a Német Ősz (German Autumn, Der Deutsche Herbst), a gazdasági és a politikai élet kulcsszereplőinek likvidálásának az ideje. Ennek során július 30-án Oberurselben elrabolták, majd megölték Jürgen Pontót, a Dresdner Bank elnökét, szeptember 5-én Kölnben pedig Hans Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének az elnökét, Németország két fő kapitalistáját, feltehetően abból a célból, hogy őket a fogságban lévő RAF vezetőkre cseréljék ki. Az idő alatt, amíg a szabadon engedésük érdekében zajló tárgyalások folytak, október 13-án palesztin terroristák hasonló megfontolásokból eltérítették a Lufthansa Palma de Mallorcából Frankfurtba tartó gépét, és bebörtönzött német társaik, illetve a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (Popular Front for the Liberation of Palestine, PFLP) nevű terrorszervezet két Törökországban fogva tartott tagjának a szabadon bocsátását követelték. A foglyokat 18-án, Szomália fővárosában, Mogadishuban a német különleges antiterrorista egység, az izraeli sportolóknak az 1972-es müncheni olimpián történt meggyilkolását követően megalakított Kilencedik Határvédelmi Csoport (Border Guard Group Nine, Grenzschutzgruppe Neun, GSG 9 <http://mitglied.lycos.de/harueckner/gsg9/index.htm>) szabadította ki, megölve az összes arab terroristát. A RAF ennek megtorlásául végezte ki a korábban elrabolt Hans Martin Schleyert, a testet pedig a francia határ közelében, egyszerűen egy kocsi csomagtartójában hagyta. Ezt követően, 1977 és 1981 között az RAF csak egyetlen-egy támadást hajtott végre. Azon túl, hogy 1979. június 25-én merényletet kíséreltek meg a NATO egyébként sértetlenül maradt európai főparancsnoka, Alexander Haig amerikai tábornok ellen, ezeket az éveket a látszólagos nyugalom jellemezte. Ahogy múlt az idő, egyre-másra haltak meg, többnyire öngyilkosság következtében az RAF fogságban lévő alapítói, és kívülről úgy tűnt, a szervezet teljes vezetősége fokozatosan kipusztul. Ekkor lépett a színre a harmadik generáció, amely 1982. májusában közleményt adott ki Gerilla, Ellenálló és Antiimperialista Front (Guerrilla, Resistance, and Anti-Imperialist Front, Guerilla, Widerstand und Antiimperialistische Front) címen, amit később egyszerűen csak Májusi Papírként (May Paper, Mai Papier) emlegettek. Ebben egyrészt bírálták a korábbi generációk szerintük hibás módszereit és elhibázott lépéseit, másrészt pedig vázolták saját új ideológiai és stratégiai elképzeléseiket, éspedig a más szervezetekkel való együttműködés és szövetség megkötésének, az egyes külön harcoló szervezetek tevékenységének az RAF irányvonalához történő igazításának, a közös és összehangolt akciók végrehajtásának, illetve a globális szabadságharc részét képező nyugat-európai antiimperialista front megalkotásának a szükségességét az imperializmus ellen folytatott harc sikeres megvívása érdekében.²²  Ezután pár évvel, 1985. január 15-én az RAF és a francia Action Directe A nyugat-európai forradalom egységéért címmel (For the Unity of Revolutionaries in Western Europe, Für die Einheit der Revolutionäre in Westeuropa, Pour l'Unite des Revolutionaires en Europe de l'Ouest) Párizsban egy közös közleményt adott ki, amelyben az egységes fellépés fontosságát hangsúlyozva szövetséget kötöttek és háborút hirdetettek a NATO ellen. Az e közleményben megfogalmazott közvetlen cél ugyancsak a Nyugat-Európai Antiimperialista Front (West European Anti-Imperialist Font, Antiimperialistische Front in Westeuropa, Front de le Guérilla Ouest-Européenne) létrehozása volt.²³  Azonban a kommunizmus bukása, a Szovjetunió felbomlása és különösen a Német Demokratikus Köztársaság megszűnése súlyos csapást jelentett a baloldali terrorszervezetek számára, amelyek sorra felbomlottak, és közülük a kilencvenes évek elejére már csak az RAF maradt meg hírmondónak, amely azonban korántsem tétlenkedett. 1989. november 30-án Bad Homburgban meggyilkolták Alfred Herrhausent, a Deutche Bank elnökét, 1991. április 1-én Düsseldorf-Oberkasselben pedig Detlev Karsten Rohweddert, a kelet-német privatizációért felelős Treuhandanstalt nevű állami szerv vezetőjét. A szervezet az első merényletet figyelmeztetésnek szánta az IMF és a Világbank számára, az utóbbival pedig a kelet-német nép ellenállását kívánta kifejezni a kapitalista szerkezetváltással szemben. Az RAF az utolsó merényletét 1993. március 27-én követte el, amikor is felrobbantotta a Weiterstadt börtönt. Az RAF végét a német állam egyik kémének, Klaus Steinmetz-nek a beépülése jelentette a mozgalom vezetésébe. A rendőrségnek 1993. június 27-én Bad Kleinen vasútállomásának éttermében az ő segítségével sikerült elfognia az RAF prominensei közül Brigit Hogefeldet és lelőnie Wolfgang Grams-ot. Ezzel a szervezet működése gyakorlatilag véget is ért. Az RAF történetének végét mégis inkább 1998. április 20-ára tehetjük, azon a napon ugyanis eljuttattak egy üzenetet a Reuters hírügynökséghez, amelyben bejelentették, hogy támogatás hiányában 28 éve tartó harcukat véglegesen befejezik.²⁴

Az olasz Vörös Brigádokat (Red Brigades, Brigate Rose, BR) 1969-ben Renato Curcio és felesége, Margherita Cagol alapította, akik terrorista pályafutásukat a trentói egyetem hallgatóiként kezdték. Akcióikat leginkább az iparosodott északon követték el, amelyek révén a forradalmi marxista állam megteremtését kívánták kivívni, akár a fegyveres harc árán is. Olaszországot meg akarták tisztítani a nyugati befolyástól, a kapitalizmustól, az amerikanizálódástól és a NATO-tól is. A Magyar Virtuális Enciklopédia megfogalmazásával élve Tagjai lelkesedtek a forradalom eszméjéért, a parla­men­táris demokráciát csak álarcnak tartották, amely mögött zavarta­lanul folyik a kizsákmányolás és az elnyomás. Céljuk az állam meggyengítése és a prole­tár­forradalom kirobbantása volt. Ezt gyújtogatások, robbantások, ember­rablások, gyilkosságok útján akarták elérni. A szervezettől különösen az újságíróknak, a kereszténydemokrata politikusoknak és a gyárosoknak kellett rettegniük. Az volt a megkülönböztető jelük, hogy áldozataik lábába mindig belelőttek. Az első akciójukat 1970-ben követték el, egy milánói elektronikai cég felrobbantása révén. Az első halálos áldozatokat is követelő merényletüket pedig 1974-ben hajtották végre, amikor is az Olasz Szociális Mozgalom (Italian Social Movement, Movimento Sociale Italiano, MSI) nevű újfasiszta szervezet két tagját támadták és ölték meg Paduában. Ezeket az akciókat számtalan emberrablás és gyilkosság követte, amelyeknek az áldozatai jellemzően a fenti hármasból kerültek ki. A szervezet fejét, Renato Curciót ezért 1976 végén letartóztatták és 50 év börtönbüntetésre ítélték. A vezető nélkül maradt csoport megtorló akciókba kezdett, ami miatt a közben folyó bírósági tárgyalást kétszer is el kellett halasztani (1976. júniusában Francesco Coco államügyészt, 1977. áprilisában pedig Fulvio Crocét, a torinói ügyvédi kamara elnökét gyilkolták meg). A BR élére új vezető, Prospero Gallinari került, akinek a révén a szervezet akciói sokkal erőszakosabbá, ugyanakkor sokkal hatékonyabbá is váltak. Az európai terrorizmus-történet talán leghíresebb és leghírhedtebb merényletét kétség kívül a BR követte el, 1978. március 16-án. Azon a napon ugyanis Rómában fényes nappal tőrbe csalták és elrabolták Aldo Morót, Olaszország korábbi (1963-68 és 1974-76 között) miniszterelnökét, az azóta (1994-ben) felbomlott Kereszténydemokrata Párt (Christian Democratic Party, Democrazia Cristiana, DC) elnökét és a köztársasági elnöki poszt leendő várományosát, a gépkocsijában utazó öt testőrét pedig megölték. Aldo Moro ezek mellett még arról is híres volt, hogy ő volt az a jobboldali vezető politikus, aki 1976-ban a Kommunista Párt (Italian Communist Party, Partito Comunista Italiano, PCI) elnökével, Enrico Berlinguerrel megkötötte a társadalmi megbékélés jegyében a Történelmi Kiegyezés (Historical Compromise,Compromesso Storico) nevű megállapodást. A támadást jól időzítették, ugyanis közvetlenül azelőtt követték el, hogy a hivatalát március 13-án elfoglaló és a kommunisták által támogatott Giulio Andreotti új kereszténydemokrata kormányának parlamenti bizalmi szavazása megkezdődött volna. Ez feltehetően jelzés volt mindkét párt számára. A terroristák elfogása és a túsz kiszabadítása érdekében hatalmas hajtóvadászat indult, de nem sikerült a nyomukra akadni. Ugyanakkor a BR közleményt adott ki, amely szerint Aldo Moro felett a nép bírósága ítélkezett és őt halálra ítélte.  A kormány visszautasított minden tárgyalást a terroristákkal, akik a volt miniszterelnök elengedéséért cserébe bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro szitává lőtt holttestére végül is május 9-én Róma központjában, egy gépkocsi csomagtartójában találtak rá, nem messze a kereszténydemokrata, illetve a kommunista párt székházától. A BR célja ezzel a merénylettel valószínűleg egy fasiszta puccs kiprovokálása volt, amelynek a hatására az általuk megalkuvónak titulált kommunisták visszatértek volna a korábbi forradalmi útra és polgárháború tört volna ki, amely elvezetett volna a baloldal teljes diadalához. A hatóságok sem maradtak tétlenek és ezután szinte azonnal megkezdődött a hajsza a bűnösök kézre kerítésére. 1983-ban Aldo Moro megölése miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Prospero Gallinarit, a BR vezetőjét, és az egészen a napjainkig tartó kutatások eredményeképpen azóta letartóztattak körülbelül további 40 embert, köztük a volt miniszterelnök négy elrablóját is. Többek között e merényletnek is köszönhetően a BR olyan elismerésnek örvendett az olasz baloldali csoportok körében, hogy rövid időn belül övé lett a vezető szerep az összes többi terrorszervezet, mint például a Frontvonal (Front Line, Prima Linea, 1976-80), a Folyamatos Harc (Continous Struggle, Lotta Continua, 1969-76), a Munkáshatalom (Workers� Power, Potere Operaio, 1969-73) és a Munkásautonómia (Workers Autonomy, Autonomia Operaia) között.  A BR a sikerein felbuzdulva újabb és újabb akciókba kezdett. 1981. december 17-én Veronában elrabolta első külföldi áldozatát, James Dozier dandártábornokot, az abban az időben Olaszországban állomásozó legmagasabb rangú amerikai NATO parancsnokot, akit csak januárban, 42 napos fogság után szabadítottak ki Paduában az olasz hadsereg antiterrorista egységei. 1984. február 15-én Rómában meggyilkolták Leamon Huntot, a Sinai félszigeten állomásozó nemzetközi békefenntartó alakulatok (Sinai Multinational Force and Observer Group) amerikai parancsnokát. A BR sem kerülhette el azonban az európai terrorszervezetekre olyannyira jellemző fokozatos szétdarabolódást. 1980 decemberében a BR bebörtönzött vezetői A méh és a kommunista (The bee and the communist, L'ape e il comunista) címmel egy hosszú és bonyolult ideológiai fejtegetésekkel tarkított nyilatkozatot adtak ki, amelyben meghirdették a totális osztályharcot mint az egyetlen járható utat. Ezen az ideológiai alapon szerveződött meg és vált ki a BR-ből Giovanni Senzani vezetésével, aki egyébként a kriminológia professzora volt, 1981-ben a szervezet új frakciója, a Városi Proletár Gerilla Pártja (The Guerrilla Party of the Metropolitan Proletariat, Partito-Guerriglia del Proletariato Metropolitano, P-GPM).  1984. márciusában újabb szakadás következett be a BR életében, amely így ismét két különálló csoportra, a Harcoló Kommunista Párta (Communist Combatant Party, Partito Comunista Combattente, BR-PCC), azaz az első pozícióra (first position, prima posizione) és a Harcoló Kommunisták Uniójára (Union of Combatant Communists, Unita Combattenti Comunista, BR-UCC), azaz a második pozícióra (second position, seconda posizione) vált szét. Közülük a nagyobb frakciót, a BR-PCC-t tekintették az eredeti BR ideológia és retorika továbbvivőjének. Ideológiájukban központi szerepet kapott a militarizmus, a fegyveres ellenállás elsődlegessége és a tartós polgárháborúra történő berendezkedés stratégiája. Azonban a tömegeket nem érezték ideológiailag eléggé képzettnek ahhoz, hogy azok magukévá tudják tenni a forradalom eszméjét. A csoport bírálta a mozgalomnak mind a jobbszárnyát, a P-GPM-et, annak idealizmusáért, mind pedig a balszárnyát, a BR-UCC-t, annak tehetetlenségéért. A BR-UCC ezzel szemben szorosabb kapcsolatot hirdetett meg mind a széles tömegekkel, mind pedig a közös forradalomi ügyért harcoló többi társadalmi osztállyal. Elsődleges feladatuknak a proletárforradalom kirobbantását tekintették saját hazájukban, annak megvalósulása után pedig a világforradalom és a proletár internacionalizmus ügyét kívánták győzelemre vinni. Ennek érdekében szolidaritást vállaltak a többi marxista felszabadítási mozgalommal szerte a világon, így különösen a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (Palestine Liberation Organization, PLO) is.  Az addig már sokszor és sokak által megszűntnek hitt BR utolsó két híres-hírhedt akcióját 1989-ben, illetve 2002-ben követte el, két munkaügyi minisztériumi hivatalnok likvidálásával. 1999. május 20-án meggyilkolták Massimo d'Antona professzort, Massimo d'Alema miniszterelnök balközép kormányának a tanácsadóját, a CGIL szakszervezeti szövetség jogalkotási bizottságának az elnökét. 2002. március 19-én pedig, ugyanazzal a fegyverrel, amely d�Antona életét oltotta ki, megölték Marco Biaggi professzort, Silvio Berlusconi jobbközép kormányának munkaügyi tanácsadóját, akinek a nevéhez a kormány foglalkoztatáspolitikai reformja fűződött.