Szókratész perei

Az antik Athénban a nép bírósága tűrhetetlennek ítélte egy idős filozófus kritikus tevékenységét, és egy méregpohárral véget vetett neki. Szókratész szabályos eljárás során lett pervesztes. A bíróság attól tartott, hogy az istentelen szabadgondolkodó megrontja az ifjúságot és megingatja a szabadság és demokrácia alaprendjét. Szókratész nem védekezett. Nem azért vizsgálta az emberi lelkiismeretet, hogy jobb demokráciát teremtsen Athén városában, hanem, hogy az athéniakat tegye jobb emberekké. Bögölyhöz hasonlította magát, abban látva a dolgát, hogy csípéseitől el ne alhassanak az athéniak. A bögölyt viszont - még az athéni demokráciában is - agyon szokták csapni.

 

Amikor Kr. e 399-ben bíróság elé állították a hetvenesztendős Szókratészt, védekezésében a filozófus fölidézte egy korábbi per eseményeit. Platón nem részletezi a per lefolyását, csak azt említi meg, hogy tíz hadvezért, akik a tengeri ütközetben elesetteket nem szedették össze, együttesen, egy szavazással akartak elítélni, noha az athéni törvények alapján minden vádlottnak joga lett volna külön-külön eljárásra. Szókratész - aki a per idején éppen az ötszázak tanácsának tagja volt, sőt az ügyvivő ötvenfős prütaniszi testületbe tartozott - egymaga szállt szembe a népharaggal és szavazott a törvénytelen eljárás ellen. A perbeszédet tartó szónokok föl akarták jelenteni és ki akarták vezettetni Szókratészt, a nép a fejét követelte, a bölcs mégis kitartott eredeti álláspontja, vagyis az igazság mellett. A demokratikus Athén tanácsa előtt lefolytatott perben tehát Szókratész életveszélyben forgott, noha nem is őt állították bíróság elé.

Szókratész helytállásának másik példája a harminc zsarnok oligarchiájának időszakára esett. A harmincak igyekeztek minél több polgárt bűntársukká tenni, ezért nem saját poroszlóikat küldték ki a halálra ítélt athéniak elhurcolására, hanem egyszerű honfitársaikat, akik bűnrészessé válva kénytelenek voltak támogatni a rendszert, nehogy annak bukása után az ellenfél megtorlásainak essenek áldozatul. Szókratész azonban - írja Platón - nem engedelmeskedett a zsarnokoknak, és nem vezette hóhéraihoz az ártatlan szalamiszi Leónt, hanem a parancsról tudomást sem véve, egyszerűen hazaballagott. Bizonnyal őt is halálra ítélték volna engedetlensége miatt, ha a harmincak hamarosan meg nem buknak.

A Kr. e. 399-ben, a demokrácia restaurálása után lezajlott per során tehát Szókratész harmadik alkalommal került konfliktusba Athén vezetőivel, de ezúttal ő maradt alul. Kérdés, hogy pontosan miben állt a három konfliktus, és miért a harmadik volt az, amelyben az idős mesternek el kellett buknia? Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem elég a platóni védőbeszédet megismernünk. Figyelembe kell vennünk más forrásokat, például Xenophón és Lüsziasz műveit is, és a három konfliktust el kell helyeznünk a Kr. e. 5. sz. végének athéni történetében.

Szókratész Kr. e. 469 körül született, mivel ő maga mondja, hogy pere idején már hetvenesztendős. Ifjúkoráról szinte semmit sem tudunk. A hagyomány szerint apja szobrász, anyja pedig bábaasszony volt. A klasszikus Athénban a szobrászok többsége nem élvezett különösebb társadalmi megbecsülést. Egyszerű kőfaragóknak tekintették őket, akiknek a napidíja nem volt magasabb, mint az öszvérhajcsároké. Szókratész állítólag maga is szobrászként kezdte pályafutását, de sok időt töltött az Athénba látogató filozófusok, Anaxagorasz vagy legalábbis tanítványa, Arkhelaosz, a zeneteoretikus Damón és a szofista Prodikosz társaságában. A rossz nyelvek szerint Arkhelaoszhoz különösen gyengéd szálak fűzték, ami akkoriban a filozófiai nevelés részének számított. Anaxagorasz és Damón Periklész köréhez tartozott, így a filozófus ellen fölhozott istentelenségi vádak, illetve a Damón ellen lefolytatott cserépszavazás természetesen politikai üzenetet hordozott: Periklész tekintélye ugyan hosszú ideig kikezdhetetlennek bizonyult, barátait azonban, sőt feleségét, Aszpasziát is meg lehetett hurcolni, így végső soron az állam első emberének helyzetét gyengítették ellenfelei.
Szókratész közmondásosan szegény volt, történetileg mégsem tartható a teljes vagyontalanságát hangsúlyozó hagyomány. Tudjuk jól, hogy a filozófus nehézfegyverzetű gyalogosként, vagyis hoplitészként vett részt a poteidaiai (Kr. e. 429) és délioni (Kr. e. 424) hadjáratokban. A hoplitészek saját maguk vásárolták meg fegyverzetüket, amely a Kr. e. 5. század végén legalább 80-100 drachmába került.

Ahhoz, hogy valaki a nehézfegyverzetű gyalogság tagja lehessen, legalább a második vagyoni osztályba, a zeugitészek közé kellett tartoznia, s ennek az osztálynak 200 medimnosz (mérő) volt a vagyoni cenzusa (egy medimnosz = 52,2 l gabona, bor vagy olaj). A Kr. e. 5. század utolsó évtizedeiben nem kevesebb mint 9000 athéni rendelkezett ennél magasabb vagyoni cenzussal, s Szókratész nyilvánvalóan közéjük tartozott. Amikor a harminc zsarnok Kr. e. 404-ben a thészeket, vagyis a 200 mérős cenzust el nem érő athéniakat törölte a polgárok listájáról, Szókratész rajta maradt a polgárlistán. Mindezt azért hangsúlyozom, mert ennek fényében talán nem olyan meglepő, hogy Szókratész és tanítványi köre az athéni demokrácia legkövetkezetesebb kritikusa volt, mint ha a filozófus egyike lett volna a legszegényebbeknek.

Szókratész az athéni demokrácia intézményei közül különösen a tisztségek sorsolással történő betöltését tartotta elvetendőnek, sőt károsnak. Athénban a hadvezéri (sztratégosz) és pénzügyi (tamiasz) tisztek kivételével - amelyek betöltéséhez megfelelő vagyonnal és szakértelemmel kellett rendelkezni, s ezért szabályos választásokon szavazták meg e hivatalok betöltőit - az állami feladatokat babszemsorsolással kiválasztott egyszerű polgárok látták el, akik bizony olykor a betűvetéshez is alig-alig értettek. Szókratész szerint a politikus mestersége éppúgy tanulható, mint bármely más szakma. Nem győzte ismételni, hogy sem zenészt, sem lovászt, sem hajókormányost nem választanak babszemsorsolással, mert a hozzá nem értő kormányos életveszélybe sodorná a hajó utasait, a képzetlen zenész pedig fülsértő hangokat csalna elő hangszeréből. Nem értelmetlen dolog-e, hogy lovunkat, hajónkat vagy zeneélvezetünket magasabbra értékeljük, mint az állam ügyét? Mert hogyan lehetne másként magyarázni, hogy lovásznak csak szakembert teszünk meg, míg az állam vezetését vargákra, ácsokra és hajósokra bízzuk?

A Szókratész-kör az athéni viszonyok bírálatán túl arra is vállalkozott, hogy megfogalmazza a demokrácia lehetséges alternatíváját. Platón saját államutópiájának ismertetését Szókratész szájába adja, de bizonyosak lehetünk benne, hogy Az állam az általunk ismert formában nem Szókratész, hanem egyedül Platón műve. Azt azonban láthatjuk Xenophón és Platón műveiből, hogy a kor létező államai közül Szókratész és köre melyiket tartotta mintaszerűnek, követendőnek: a puritán és katonás Spártát. Ott kiválasztott kevesek kezében volt a hatalom, s a tisztségeket nem analfabéta ökörhajcsárok között sorsolták ki, hanem a katonai erények, a tanácsbeli bölcsesség és az életkor alapján, választással töltötték be. A demokrácia olykor kaotikus szabadsága helyett szilárd rend uralkodott, a rétorok és szofisták szószátyársága helyett lakonikus tömörségű, bölcs beszéd járta.

Ez a Spárta-kép azonban nem igazán felelt meg a korabeli valóságnak. Tudjuk jól, hogy a spártaiak számítottak a világ legkorruptabb, legpénzéhesebb politikusainak, államuk merevsége, vezetőik szűklátókörűsége rendre megakadályozta a harcmezőn megszerzett győzelmeik kiaknázását, az egymásra féltékeny királyok és ephoroszok gyakran többet ártottak egymásnak, mint az ellenfélnek. Amikor Szókratész az ideális Spártát, Xenophón az ideális Perzsiát, Platón pedig a tértől és időtől független ideális államot rajzolja elénk, voltaképpen saját hazájukról beszélnek, így teremtve meg a hazai viszonyok kívánatos ellentétét. A Szókratész-kör Spártája tehát nem a létező lakedaimóni állam, hanem annak "égi mása".

Mindez nem is lett volna különösebb baj, ha Szókratész tanai megmaradnak a maroknyi arisztokrata ifjú körében, és ha Athén nem keveredik gyilkos háborúba azzal a Spártával, amelyet Szókratészék ideális államként festettek le (Kr. e. 431). Csakhogy az idősödő mester a zsúfolt piactéren, a fiúktól nyüzsgő tornacsarnokokban, vargák, páncélkovácsok s más mesteremberek műhelyeiben is hajtogatta vesszőparipáit. Egy sorsolással megválasztott politikus suszternek nyilvánvalóan nem tetszett mindaz, amit a bogaras bölcs fejtegetett. Az pedig már az árulás határát súrolta, hogy Szókratész a halálos ellenség, Spárta államberendezkedését az athéni fölé helyezte. Az athéniak azonban még ezt a kritikát is eltűrték, s beérték azzal, hogy Szókratészt Arisztophanész komédiájában, a Felhőkben (Kr. e. 423) tegyék nevetségessé. Ez azért volt lehetséges, mert Szókratész megmaradt a bírálatnál, és semmit sem tett szülővárosa ellen, sőt szükség esetén fegyveresen kelt védelmére.

A mester tanítványai azonban nem érték be azzal, hogy csak szavakkal kritizálják Athént. Ne feledjük, hogy a filozófus Platónon és a történetíró Xenophónon kívül (aki Kr. e. 394-ben száműzöttként fegyveresen is harcolt Athén ellen) két politikus is kikerült Szókratész köréből: Alkibiadész és Kritiasz.

Alkibiadész apja korán meghalt, s így a sugárzóan tehetséges és szép ifjút nagybátyja, Periklész nevelte föl. Alkibiadész korán bekerült Szókratész körébe, és beleszeretett mesterébe. A dúsgazdag és fényűző életet élő Alkibiadész különösen fogékony volt a demokráciát ért kritikára. Egy ízben berontott nagybátyja dolgozószobájába, de Periklész kérte, hogy ne zavarja, mert éppen a népgyűlés előtt tartandó beszédét fogalmazza, amelyben számot ad az elmúlt évről. "Inkább azzal foglalkoznál - vetette oda Alkibiadész -, hogy egyáltalán ne kelljen számot adnod a népnek!"
A gátlástalan ifjú hamar hátat fordított Szókratésznak, és belevetette magát a politikába. A dicsőségre vágyó athéni ifjak nemcsak a divatos öltözködésben, hanem háborús politikájában is Alkibiadészt utánozták. Amikor pedig az evezősként szolgáló szegényebb polgárokat is föllelkesítette egy Szicília-ellenes expedíció során bezsebelhető evezős napidíj (és a zsákmányból való részesedés) ígéretével, a népgyűlés a békepolitikus Nikiasz józan érvelése ellenére megszavazta a távoli, hatalmas sziget elleni hadjáratot (Kr. e. 415).

A flotta kifutása előtti éjszakán azonban különös dolgok történtek Athénban. Egy részeg ifjakból álló csoport megcsonkította az útkereszteződésekben álló Hermész-szobrokat. A kereskedők és kézművesek istensége elleni támadást az arisztokraták mesterkedésének, népellenes összeesküvésnek tekintették, s a hadjárat ellenzői Alkibiadészt sejtették az akció mögött. Alkibiadésznak amúgy is rossz híre volt már, mivel kitudódott, hogy barátai körében kigúnyolta és parodizálta az eleusziszi titkos misztériumokat. A gúnyolódásnál súlyosabban esett a latba, hogy a paródiát be nem avatottak is látták, így megtudhattak ezt-azt a misztérium titkaiból, ami főbenjáró bűnnek minősült. A flotta ugyan útnak indult, de Alkibiadészt ellenfelei hamarosan hazarendelték, hogy bíróság előtt feleljen tetteiért.

Alkibiadésznak nem voltak illúziói: támogatói Szicíliában maradtak, vagyis ellenfelei a perben olyan ítéletet hozhattak, amilyet csak akartak. A Hermész-szobrok és a misztériumok ügye csak ürügyül szolgált a veszélyesen nagy hatalmat kezében tartó hadvezér eltávolítására. Alkibiadész a várható halálos ítélet elől egyenesen Athén ellenségéhez menekült, és Spártában úgy szilárdította meg a helyzetét, hogy két árulást is elkövetett. Egyrészt fölfedte az ellenség előtt a szicíliai expedíciós sereg gyenge pontjait, másrészt javasolta, hogy a spártaiak foglalják el és erősítsék meg az Attika közepén fekvő Dekeleiát, ahonnan sakkban tarthatják Athént.
Alkibiadészt távollétében az athéniak halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Hermész-csonkítók perében, annak ellenére, hogy a különböző felbérelt tanúk homlokegyenest ellenkező vallomásokat tettek. Mindez azonban nem akadályozhatta meg a szicíliai expedíciós sereg katasztrofális vereségét (Kr. e. 413). A spártaiak megszállták Dekeleiát, vagyis Alkibiadész stratégiája egyre nehezebb helyzetbe hozta Athént. A nyughatatlan politikust azonban nem elégítették ki spártai sikerei, ezért átszökött a perzsákhoz.

Az athéni oligarcháknak perzsa támogatást ígért, ha megdöntik a demokráciát és őt hazahívják. Csakhogy a demokrácia megbuktatása után (Kr. e. 411) összeveszett az Athén élén álló négyszázakkal, és a Szamosznál állomásozó athéni flottához sietett, feltüzelve a tengerészeket, hogy kergessék el az oligarchákat. Az oligarchia hamarosan megbukott, s Alkibiadész győztesként, népszerűsége csúcsán tért vissza szülővárosába. Az athéniak egy része azonban már nem igazán bízott a kaméleonlelkű politikusban, és a flotta egy jelentéktelen tengeri veresége után száműzetésbe kényszerítette Alkibiadészt (Kr. e. 407).

A zseniális, ámde tökéletesen gátlástalan hadvezér távozása után barátai Athénban maradtak, sőt többen bekerültek az ekkor választott hadvezéri kollégium tagjai közé. A spártaiak a flotta néhány hajóját körülzárták, és egy kikötőben blokád alá fogták. Az athéniak kénytelenek voltak utolsó tartalékaikhoz nyúlni, hogy megerősítsék megtépázott hajóhadukat. Beolvasztották a templomi aranykincseket, az evezők mellé - mivel már alig voltak evezősnek alkalmas, szegény polgártársaik - rabszolgákat ültettek, akiknek győzelem esetére szabadságot ígértek, és elindultak, hogy fölszabadítsák hajóikat a spártai blokád alól.

A Kr. e. 406-ban megvívott arginuszai csatában az athéniak hatalmas győzelmet arattak. A spártai flotta megfutamodott, hadvezére pedig hajójával együtt örökre elmerült a viharos tengerben. Az athéniak veszteségei is jelentősek voltak. Több hajójuk elsüllyedt, tengerészek és katonák százai fulladtak a vízbe. A hirtelen támadt vihar lehetetlenné tette a mentést és a tengerbe fulladtak holttestének kiemelését. Így történhetett az, hogy a csata után hazatért hat hadvezért nem győztesként ünnepelték, hanem bíróság elé állították.

Xenophón szerint az volt a vád, hogy a sztratégoszok sorsukra hagyták a fuldoklókat, más források viszont a halottak el nem temetését hányják szemükre. Ez különösen súlyos vád volt a görögök szemében. A halottakat bármilyen körülmények között el kellett temetni, erre tanított Antigoné története is. A hadvezéreknek nem tett jót az a propaganda sem, amelyet egyik alvezérük, Théramenész folytatott ellenük. A ravasz politikus a per színhelyére gyászruhába öltöztetett rokonokat terelt be, akik a döntéshozók előtt hangosan siratták tengerbe veszett hozzátartozóikat. Xenophón szerint a siratók között olyanok is voltak, akiknek semmi közük sem volt a halottakhoz, de némi pénzért kaphatók voltak erre a színjátékra.

Ezen a ponton vált igazán gyanússá az egész eljárás. Théramenész ugyanis nem más, mint a Kr. e. 411-ben hatalomra jutott négyszáz oligarcha egyik vezetője, aki szembefordult a négyszázak szélsőségeseivel, amikor azok el akarták árulni a várost a spártaiaknak, és megbuktatta az oligarchiát. Miután Théramenész megkaparintotta a hatalmat, személyesen vezette a volt társai ellen folytatott pereket. Most úgy érezte, újból eljött az ő ideje. Támadó kedvét az is felajzotta, hogy a sztratégoszok a csata után, de még a vihar kitörése előtt éppen őrá, Théramenészre bízták a fuldoklók kimentését. A politikus tehát egyrészt saját felelősségre vonása elől menekülve vádolta a sztratégoszokat, másrészt úgy ítélte meg, hogy a győztes és ezért ünnepelt hadvezérek likvidálásával újból megnyílik előtte a hatalomhoz vezető út. Ez azért is fontos volt számára, mert a sztratégoszok között ott voltak Alkibiadész barátai (pl. mostohatestvére, az ifjabb Periklész), akik haza akarták hívni száműzetéséből a nép szemében még mindig népszerű politikust.

A per első fordulójában az ifjabb Periklész és Alkibiadész rokona, Eurüptolemosz védte a hadvezéreket, és el is érte, hogy mindegyikük ügyét külön-külön tárgyalják. Ekkor azonban különös fordulat állt be a tárgyalás menetében. Egy Meneklész nevű férfiú törvénytelenségi óvást jelentett be Eurüptolemosz javaslatával szemben, és az ötszázak tanácsa egyetlen szavazással halálra ítélte a jelen lévő hat hadvezért. Ez volt az a pillanat, amikor Szókratész fölemelte a szavát a nyilvánvaló törvénytiprással szemben. Tudjuk jól, hiába vállalta a kockázatot. Állásfoglalását kétféleképpen is értelmezhetjük. Az egyik értelmezés szerint - s ezt képviseli Platón - Szókratész egyszerűen az igazságosságot képviselte a tömeg önkényével szemben. A másik szerint azonban az is befolyásolta, hogy saját baráti körének tagjai szintén ott ültek a vádlottak padján, s ők egyszersmind Alkibiadész barátai (sőt egyes esetekben rokonai) is voltak.

A hadvezérek kivégzése megrendítette Athén helyzetét. A per után egy évvel az athéni flotta megsemmisítő vereséget szenvedett (Kr. e. 405), s a város kapitulálni kényszerült (Kr. e. 404). Alkibiadész többé nem térhetett haza, és száműzetésében gyilkosság áldozata lett. Az utókor nem egységes abban, hogy a gyilkosok a spártaiak, a perzsák vagy az athéniak bosszújának eszközei voltak.

Ekkor lépett színre egy másik Szókratész-tanítvány, Kritiasz. Kritiasz Platón nagybátyja volt, s ősei rokonságban álltak Szolónnal. Platón nagyra becsülte a költő és történész Kritiaszt: vele mondatta el a Timaiosz és a Kritiasz című írásaiban Atlantisz nevezetes utópiáját. Kritiasz verseken kívül Spárta, Thesszalia és Athén történetéről és működéséről írt, sőt néhány drámát is neki tulajdonítanak. Írásaiból csak töredékek maradtak ránk, de ezek arról tanúskodnak, hogy szerzőjük - Szókratész tanítványához méltóan - a demokrácia következetes bírálója és Spárta lelkes híve volt. Athén bukása után Kritiasz hazatért thesszaliai száműzetéséből, és Théramenésszel karöltve, a spártai fegyverek oltalmában nekilátott, hogy fölszámolja a demokráciát. Harmincfős kollégiumot alapítottak, amelyet - tevékenysége következtében nem ok nélkül - harminc zsarnokként tart nyilván a hagyomány.

A harmincak eleinte a demokrácia időszakának besúgóit, majd a vezető demagógokat és az összeesküvéssel vádolt demokrata hadvezéreket végeztették ki. A polgárjogot 3000 athénira korlátozták, s aki nem szerepelt a polgárlistán, azt bírósági eljárás nélkül ki lehetett végeztetni. Az eljárást jelentősen egyszerűsítette az a tény, hogy a harmincaknak joguk volt bárkit törölni a polgárlistáról. Így járt Théramenész is, aki megelégelte a vérontást és szembeszállt Kritiasszal. A politikába belefeledkezett költő törölte vetélytársát a polgárok közül, és a hóhérok kezére adta. Ezt már Szókratész sem tűrte szótlanul. Hallgatósága előtt arról példálózott, hogy nem jó pásztor az, akinek kezén igencsak megfogyatkozik a nyáj.

Ekkor Kritiasz magához rendelte egykori mesterét, és megtiltotta neki, hogy ifjakkal társalkodjék - vagyis eltanácsolta a tanítástól. Szókratész azonban nem engedelmeskedett, ezért a zsarnokok csapdát állítottak neki: ráparancsoltak, hogy néhány társával együtt vezesse elő és kísérje a siralomházba a szalamiszi Leónt. Ha Szókratész engedelmeskedik, behódol a zsarnokságnak, ha pedig nem, életével fizet. Csakhogy ekkor már legalább ezerötszáz áldozata volt az esztelen vérontásnak. Az Athénból elmenekült polgárok hadsereget szerveztek, és a spártaiak jóindulatú passzivitását kihasználva, elűzték a zsarnokokat. Kritiasz elesett a döntő csatában (Kr. e. 403).

A felszabadítók helyreállították a demokráciát, Athén azonban már nem volt a régi. "Birodalma", a déloszi szövetség megszűnt, s a megtépázott városállam Spárta szövetségese lett. Az egykori hatalmának emlékébe menekült állam egyre ingerültebben reagált a bírálatokra. Szókratész kritikáját is nehezebben viselte, mint a demokrácia fénykorában. Mindez persze meglehetősen különös: a peloponnészoszi háború idején bántatlanul lehetett dicsérni Athénban az ellenséges Spártát, Kr. e. 399-ben azonban kockázatos volt a levert Athénnal szemben a szövetséges, győztes Spárta államberendezkedését propagálni.

De Anütosz, Melétosz és Lükón nem ezért állította bíróság elé az idős filozófust. Platón úgy véli, Melétosz a vérig sértett költők, Anütosz a kézművesek és politikusok, Lükón pedig a szónokok miatt haragudott Szókratészre, aki vizsgálódásai során egyik csoportot sem kímélte. A vádbeszéd azonban nem ezt emelte ki, hanem két másik vétséget: Szókratész új isteneket, daimonionokat hozott be Athénba, és megrontotta az ifjakat. Ami az új isteneket illeti, Szókratész a források tanúsága szerint nagyon is hitt a régi istenekben, mint például Apollón jóslataiban. Ami pedig az ifjak megrontását illeti, az korábban is hozzátartozott a kor "oktatási módszertanához", sőt, megkockáztatnám, hogy a mester hetvenesztendős korában már jóval veszélytelenebb lehetett ebből a szempontból, mint néhány évtizeddel azelőtt.

Nem szerepeltek önálló vádpontként Alkibiadész és Kritiasz tettei, de kiegészíthették az ifjak megrontásáról elmondottakat. Miféle tanító az, aki ilyen szörnyetegeket szabadít az államra? Hiszen a demokrácia idején Alkibiadész, az oligarchia idején pedig Kritiasz volt az, akinek működése miatt Athén a legtöbbet szenvedett. Ha Szókratész perének volt politikai mozgatórugója, úgy nyilvánvalóan ez volt az. Athén polgárai a hetvenéves aggastyánon bosszulták meg az elmúlt két évtized szenvedéseit. Így rajzolták ki Szókratész perei az athéni demokrácia válságos időszakának történetét, s így vált az idős mester a hatalom és a független, gondolkodó, autonóm személyiség konfliktusának jelképévé.