Nero

A köztudat nem látja az ellentétet Neronak, a világ mindenható urának, a császári Róma pompába és tobzódásba merült uralkodójának képe és Nero életének valóságos eseményei között. Többnyire úgy tartjuk, róla már elmondtak mindent - jót, rosszat egyaránt, pedig jellemének, személyiségének sok rejtett vonása továbbra is tisztázatlan maradt, legalábbis az olvasók többsége előtt, akik hozzászoktak a költő és gyújtogató, a nagy szerepjátszó sztereotip képéhez.

Nero családi életéről a legtöbben annyit tudnak, hogy megölette anyját, Agrippinát, és féltestvérét Britannicust; könnyen elfeledkeznek azonban arról, hogy e két epizódban a közéleti és a személyes motívumok meglehetősen összemosódnak. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagynunk, hogy a római történelemnek ebben az időszakában a családi viszonyok és a hatalmi harc szorosan összefonódik. Ám ha figyelmesen követjük az események menetét, megismerjük a körülményeket, amelyek között az események érlelődtek, s beleszippantunk az antik Róma levegőjébe, akkor talán sikerül bepillantanunk a történelem kulisszái mögé, és egy emberibb, tehát hitelesebb Nero-képet alakíthatunk ki magunkban.

Az anyagyilkosság kétségkívül súlyos tett volt, amely felbolydíotta a kortársakat is, s kis híján az őrületbe hajszolta a lelkiismeret-furdalástól gyötört Nerot. Azonban itt is meg kell próbálnunk elkerülni a kézenfekvő és kényelmes közhelyeket. Agrippina alakját is pontosabban körül kell határolnunk - erkölcsi szempontból is.. A modern történetírók vele, mint áldozattal szemben, gyakran meglepően elnézőek voltak, több fenntartással kezelték figuráját, figyelmük jobban kiterjdet a részletekre is. Ez a szép és okos asszony nagyratörő és gátlástalan volt; a hatalom igézetében élt, és minden eszközzel meg akarta azt kaparintani. Összeesküvést szőtt császári fivére, Caligula ellen, amiért száműzetésre ítélték. Nero apjának, Cnaeus Domitius Aenobarbusnak a halála után rögtön férjhez ment egy tehetős polgárhoz, de hamarosan ismét megözvegyült: a szóbeszéd szerint nem az istenek, hanem Agrippina akarata tépte el a férfi életének fonalát.

Táncmester nevelte

Eközben a hároméves árván maradt Nerot, akit akkoriban még Licius Domitiusnak hívtak, Caligula császár kiforgatta örökségéből; a gyermek az utcára került volna, ha nem viseli gonját anyai nagynénje, Domitia Lepida, egy erkölcsöznek alaigha nevezhető hölgy, aki iránt azonban unokaöccse mindig gyöngéd szeretettel viseltetett. Gyermekkorában nagynénjén kívül a környezetét egy táncmester alkotta, aki nevelésével foglalkozott. Nem állíthatjuk, hogy a jövendő császár gyermekkore különösképpen tündöklő lett volna. Igaz, hogy kevéssel Caligula halála után elismerték jogosultságát apai örökségének egy részére, lényegében azonban aszülők nélkül nevelkedett, anyját ugyanis teljességgel lekötötte az intrika. Agrippinának csak akkor jutott eszébe immár 12 esztendős fia, amikor a császári udvar élére került, mint nagybátyjának, Claudius császár új hitvese. Ez a szédültes felemelkedés türelmes és okos munkákodás eredménye volt, amiben nem kis szerepet játszott egy bizonyos Pallas, Róma egyik leggazdagabb és igen befolyásos felszabadított rabszolgája, aki a császári kincstárat vezette.

Agrippina azonban korántsem érte be ennyivel; mindenki érezte, hogy parancsolásra született, s mindenki úgy gondolta, hogy nemcsak császárnénak, hanem császárúrnőnek kellene lennie, aki aktívan részt vesz a közügyek irányításában. A császári Róma, amely már hozzászokott Messalina (Claudius korábbi feleségének) kicsapongásaihoz és szerelmi őrületeihez, nagy stílus- és életritmus változáson ment keresztül. Merev tekintélyelvi uralom kezdődött, ugyanakkor a hivatalos rendezvények mértéktartóbbak lettek; az udvarban nem tűrtek meg semmiféle erkölcstelenséget, hacsak nem hatalmi megfontolásból.

Agrippina részt vett a kormány ülésein, követeket fogadott, arcképe megjelent pénzérméken; már csaknem istennőként tisztelték. Caligula nem állt útjába, mert volt annyi józan esze, hogy értékelje felesége egyéniségét, bár kortásai ezt ostobaságnak tartották. Ám Agrippina önálló hatalomra tört. Bárkit, aki akadályt jelenthetett számára, félreállított az útjából: vagy megölette, vagy száműzetésbe küldte. Nagyravágyása nem sejtett méreteket öltött. Ekkor érkezett el a pillanat, amikor fia, Licius Domitius, aki mindeddig csak kolonc volt a nyakán, egy csapásra remek sakkfigurává vált a játszmában, akinek segítségével anyja felülkerekedehetett nem egy ellenségén.

A hűséges Pallas és a filozófsz Seneca segítségével, akit Agrippina rendelt vissza korzikai száműzetéséből, elérte, hogy eddig háttérbe szorított fia feleségül vehesse az isteni császár, Claudius leányát, Octaviát. Licius Domitius az udvarba került, s kellemes modorú, tehetséges ufjú lévén, megszeretettette magát az öreg császárral, aki Agrippina sugallatára hamarosan Nero névan fiává fogadta, és ezzel első számú örökösévé tette.

Ave, Ceasar!

Claudiusnak volt egy másik fia is, Britannicus, aki Messalinától született, és négy évvel fiatalabb volt Neronál. Épp zsenge kora aggasztotta az immár hatvnas éveiben járó császárt, no meg az is, hogy Britannicus epilepsziában szenvedett. Pallas ügyesen intrikálva bebizonyította a császárnak, hogy a hatalmas birodalom kézben tartásához mind fizikailad, mind szellemileg erős és megbízható férfi szükségeltetik. Tacitus szerint ettől a pillanattól kezdve a nyavalyatörős Britannicus körül légüres tér alakult ki, miközben Nero mind több tisztszégre tett szert. A fáradhatatlan Agrippina nem ismert mértéket: sorra távolította el az udvarból és a testőrcsapatok, a praetoriánusok parancsnokságának soraiból Britannicus valamennyi szóbajöhető támogatóját. Különösen az utóbbi testületre fordított nagy figyelmet, amelyről köztudott volt, hogy befolyása és szerepe az udvarban hagyományosan rendkívül jelentős. Ezért nehéz túlértékelni azt a tényt, hogy a praetoriánusok parancsnokául sikerült Agrippinának saját emberét, Burrust kineveztetnie.

Időközben Nero igyekezett mint többek rokonszenvét megnyerni a hivatalos ceremóniák és nyilvános szereplések alkalmával. Nem tudjuk, milyen gondolatok foglalkoztatták akkoriban, mi volt a véleménye az események alakulásáról, az azonban biztos, hogy már igen fiatalon is olyan foglalatosságok vonzották szellemét, mint a szobrászat, a festészet, az éneklés, a költészet, melyekben figyelemre méltó tehetséget árult el. Szenvedélye volt a kocsihajtás is, ugyanakkor semmiféle hajlamot nem mutatott a szónoklás tipikus római művészete iránt.

Ez a római államférfiakra ritkán jellemző érdeklődés magyarázza, hogy a hivatalos kötelességek, ceremóniák miért voltak terhére. A merev udvari környezetnél sokkal jobban kedvelte a színházak nyüzsgő közönségét. A közhiedelemmel ellentétben fiatalabb éveiben korának erkölcseihez képest korántsem volt kegyetlen. Alapjában véve az volt az ő nagy álma, hogy hellenizálja, vagyis civilizáltabbá tegye a római népet. De egyelőre még zsarnoki és uralkodni vágyó anyjával kellett szembenéznie, akit ő akarata ellenére a császári trónra akart segíteni, és ami nem kevésbé volt nyomasztó egy olyan egyéniségre nézve, mint Nero, feleséget is szerzett neki az ártatlan és fakó Octavia személyében, aki alig tizenhárom évesen hozzá is ment, s akit rögtön meddőnek is nyilvánítottak, noha jogos a kétely az állítás valóságával kapcsolatban.

Agrippina tervei tehát a legjobb úton haladtak a megvalósulás felé, amikor váratlan esemény történt: Narcissus, a császár fúírnoka és Agrippina eskedt ellensége beszámolt Claudiusnak arról, hogy az udvarban tűrhetetlen a helyzet, minden Agrippina akarata szerint alakul, és elkerülhetetlennek látszik, hogy Nero és Britannicus megyűlöljék egymást, annál is inkább, mivel Britannicust még sokan a császár törvényes utódaként tartják számon. Claudius, aki már maga is elgondolkodott mindezen, határozottan irányt váltott; nyíltan értésére adta Narcissusnak, hogy végrendeletében mégis Britannicust jelöli meg utódjaként. Az elkeseredett Agrippina, aki minderről tudomást szerzett, nem látott más kiutat szorult, sőt talán életveszélyes helyzetéből, mint hogy egy hivatásos méregkeverőnő, bizonyos Locusta segítségével megmérgezte férjét, aki még aznap éjjel meghalt. Valójában nem Agrippina volt az egyetlen bűnüs: bűntársa volt Pallas, Seneca és Burrus is. Miközben a császárné hamis orvosi jelentéseket tett közzé Claudius egészségi állapotáról, Seneca előkészítette a talajt a szenátusban a császár halálhírének bejelentésére, Burrus pedig a praetoriánusokat nyerte meg. Pallas bezáratta a palota valamennyi kapuját, amely így elszigetelődött a külvilágtól. A legfőbb cél annak megakadályozása volt, hogy Britannicus a nyilvánosság előtt mutatkozhassaon; maga Agrippina talált ki ezer ürügyet, hogy benn tartsa lakosztályában. A történészek gyakra nem tulajdonítottak kellő jelentőséget ezeknek az eseményeknek. Tuljadonképpen igazi államcsíny történt, amelynek során természetesen eltőnt a végrendelet is.

Végül i.sz. 54. október 13-án, Claudius halála után három nappal, megnyíltak a császári palota kapui, Nero pedig Burrus társaságában szemlét tartott a szolgálatos praetoriánus egység felett. - Ave Ceasar! - köszöntötték a katonák; s az új császár a testőrparancsnokok főhadiszállására hajtotatott, ahol már mint imperátort köszöntötték, ő pedig az alkalomhoz illő beszédet mondott, melyben mindenkinek jelentős zsoldemelést ígért. A szenátus ezek után természetesen már nem támasztott ellenvetéseket, és a provinciák sem mozgolódtak.

Betelik a pohár

Agrippina a jelek szerint tökéletes diadalt aratott; mindenki versengve vette körül hódolatával, kezdve fiával, aki őt a legjobb anyának nevezte. Ám féktelen hatalomvágya nem csillapodott. Tovább gyilkoltatta ellenlábasait; áldozatul esett Narcissus is. Ezt már Nero is megelégelte, kiváltképp azért, mert úgy érezte, hogy anyja akar helyette uralkodni. Az ifjú császár nem állt támogatók nélkül az új viszályban: egy tizenhét éves ifjú, még ha Róma császára is, aligha szegülhetett volna szembe egyedül a félelmetes asszonnyal, de Seneca és Burrus, mivel őt tartották könnyebben irányíthatónak pártját fogták Agrippinával szemben. mindkettő jól tudta, hogy Agrippina a kezében összpontosuló hatalom tudatában nem áll meg addig, míg valamennyi lehetséges ellefelét el nem teszi láb alól. Nyilvánvaló, hogy a nézeteltérés elsősorban politikai volt. Seneca, mint a császár tanácsosa, kiegyezést akart keresni a szenátorokkal, míg Agrippina Claudius politikáját szerette volna folytatni erős központi hatalmat akart létrehozni, önálló állami hivatalnoki renddel, és a régi nemességtől független uralkodó osztállyal.

A kormányzat lényegében véve két ellentétes törekvés közözz ingadozott: egyik újító, a másik hagyományos jellegű volt. Az udvarban és magában a császári vsaládban is képviselve volt mindkét irányzat. Nero fiatalsága ellenére egyéniségével és szellemi képsségeivel a mérleg nyelvet jelentette a viszályban. Tévedés, ha csupán Seneca egyszerű eszközének tartanánk.

Seneca szerepe ugyan kétségkívül jelentős volt, de Nero nem egy alkalommal tett tanúbizonyságot önálló ítélő- és cselekvőképességéről, még szerfölött bonyolult ügyekben is. Ezzel együtt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogY alig nőtt ki a kamaszkorból, sokféle környezetben nevelkedett, sok ellentétes hatás érte: nagyon szeretett szórakozni, legfőbb vágya az volt, hogy ugyanolyan élményekben lehessen része, mint az átlagembereknek; nappal csásázr volt, ám éjszaka gyakran álruhában tombolt Róma utcáin fiatal barátaival, nem riadva vissza a verekedéstől, sőt részegen elkövetett rablástól sem, s alig volt olyan bordélyház, vagy egyéb alantas szórakozóhely, melyet föl ne keresett volna.

Mindez azonban a legcsekélyebb hatással sem volt az udvari élet eseményeire. Agrippina befolyása egy csökkent; kénytelen volt tétlenül szemlélni a szenátus újbóli térhódítését. Az a kísérlete, hogy fai oldalára állítsa Pallast, éppen ellenkező hatással járt, mivelhogy Nero, akit bosszantott a fölkapaszkodott újgazdag pöffeszkedése, leváltotta tisztségéből az egykori felszabdított rabszolgát.

Agrippinánál akkor telt be végképp a pohár, amikor Nero életében nyíltan is fellépett Acte, a felszabadított rabszolganő, aki az új vallás, a kereszténység követője volt. Nero nem úgy kezelte, mint kurtizánt: valóban szerelmes volt belé, Acte pedig szinte anyésan szerette; nem csupén szertője volt, hanem társa és bizalmasa.

Agrippina amúgy is ingatag befolysá ekkor már nagyon megcsappant. A minden szemrehányásra közönyönnyel reagáló Nero csak ment tovább a maga útján, s mindinkább Senecára hallgatott. Agrippinaerre újabb cselszövésbe kezdett, nem törődve a lehetséges következménnyekkel. Ahogy annak ideján, mikor szüksége volt rá, eszébe jutott, hogy van egy fia, most hirtelen mostohafiát, Britannicust vette elő a süllyesztőből. Pallas eltávolítása óta egyre hevesebben fenyegetőzött: nyíltan hangoztatta, hogy a tizennégy éves Britannicus immár felnőtt, és ő az igazi örökös, aki méltó arra, hogy kezébe vegye azt a hatalmat, amelyet Claudius által örökbe fogadott fiú anyja ellen gyakorol.

Lehetetlen egyértelműen megállapítani, vajon Agrippina valóban megvalósíthatónak tartotta-e elképzelését, végeredményben Britannicusnak alapos oka volt rá, hogy éppenúgy gyűlölje őt, mint Nerot. Az azonban tény, hogy az anyját jól ismerő Nero megijedt. Az ő figyelme is Britannicus felé irányult, aki szerinte máris tett egy elhibázott lépést: egy este a Saturnalitén részt vevő fiatalok előtt, ezt a karnaválszerű ünnepet minden év decemberében ülték meg, elénekelt egy dalt, amelyben apai örökségéből, a hatalomból való kisemmizéséről volt szó. A produkciót lelkes taps fogadta, és ebből Nero megsejthette önnön politikai elszigeteltségét. Anyja fenyegetéseinek hatására, Seneca, Burrus egyetértésével, valamint a már említett Locusta mérgének segítségével eltette láb alól Britannicust.

Nyilvánvalóan politikai gyilkosság volt ez, amelyért nemcsak Nerot terheli a felelősség, hanem mindkét viszálykodó pártot is. Agrippina számára, aki Britannicus halálával elvesztette a zsarolás fegyverét, gyászos tanulság volt ez. Caligula ővére azonban nem enged; megpróbálja befolyása alá vonni Octavia császárnét, titkos összejöveteleket tart barátaival és támogatásával; immár ő irányítja és fogja össze a rendszer valamennyi ellenzékét.

Nero erre úgy válaszol, hogy megfosztja Agrippinát attól a díszőrségtől, amelyre mint anyacsászárnénak joga volt. Most már nyílt háború folyik, ami Nero lelkiállapotára is kihat: a különben is könnyen pánikba eső császár kapkodni kezd. Az a gondolat, hogy maga Agrippiana az ellensége, szinte sokkalja; s azokban a pillanatokban, amikor úrrá lesz rajta anyjával szemben érzett félelme, beláthatatlanul veszélyes. És éppen az egyensúly felbomlásának idején, amikor egymást érik a vádak és ellenvádak, jelenik meg a színen egy másik nyugtalanító nőalak, Sabina Poppea egy arisztokrata nő, aki nem mindennapi testi és szellemi adottságokkal, valamint figyelemre méltó nem mindennapi ambícióval van megáldva. Terve egyszerű: férjét Marcus Silvio Othót felhasználva, beférkőzik Nero körébe, és elcsábítja a császárt. Célját nem volt nehéz elérnie, mivel Nero érzelmileg különösen befolyásolható volt; rögtön beleszeretett a látszólag büszke és tartózkodó nőbe. Acte, a rabszolganő sorsa a mellőzés lett, Othót pedig, akit közömbösen hagyott felesége viselkedése, úgy távolította el, hogy kinevezte Lusitania ibériai provincia fejévé.

Míg Poppea válása nem jelentett problémát, Nero nemegykönnyen tudott megszabadulni Octaviatól, aki a Claudiusokkal fennálló egyetlen kapcsolatát jelentette, s akit erőteljesen támogatott a szenátus, de legfőképpen Agrippina. Csak Agrippina eltűnése tette lehetővé Poppea számára, hogy Róma első asszonyáná váljék.

Gyilkosság a hálószobában

Mégis, talán Nero nem hajlott volna új szeretője mind sürgetőbb szavára, hogy szabaduljon meg anyjától, ha maga Agrippina nem siettette volna az eseményeket azzal, hogy az udvari lakomákon, amelyken részt vett, mindenki szeme láttára vérfértőző módon közeledett ittas fiához. A botrányos események láttán Seneca Actéhez fordult, az egyetlenhez, akinek a szavára Nero még mindig hallgatott - Poppea dacára is, és feltétel nélkül -, ő pedig figyelmeztette a császárt, hogy a praetoriániusok, a hadsereg és a nép nem tűrnének el semmi ilyesmit. Nero kénytelen elkerülni minden találkozást anyjával, és a Poppea iránti szenvedélyétől égve nem habozik tovább; Agrippina sorsa megpecsételődött. Egy hajó hívatja anyját, amelyet előzőleg ólommal rakatott meg, hogy súly a nyílt tengerre érve kettéroppantsa a gályát. Agrippina azonban élt a gyanúperrel, nem távolodott el a parttól, és a veszély első jelére elhagyta a hajót. Nerón tervének kudarca hallatán őrült félelem vett erőt, és éjnek idején magához hívatta Senecát és Burrust. Hosszas tanácskozás után Seneca megkérdezte Burrust, mennyire számíthatnak a praetoriánusokra. a válsz az volt, hogy egyáltalán nem: a császári gárdát eskü köti a Claudius család valamennyi tagjához, ezért egyetlen praetoriánus sem mozdítaná ujját Agrippina ellen.

Az isteni fenség erre úgy döntött, hogy anyjával megbízható tengerészei fognak végezni. Egy Anicetus nevű tiszt két emberével éjnek idején rátört a hálószobájában pihenő Agrippinára, aki megvető tekintettel fogadta a gyilkosokat. Az egyik tengerész evezőjének nyelével fejbe ütötte az asszonyt, aki megszédült ugyan, de nem esett össze. Felemelte az ingét és így szólt: - ezt a tested döfd át, amely Nerot megszülte! - Anicetus erre egyetlen szúrással leterítette. Agrippina halálának hírére Nero hisztériás rohamot kapott, s önmagát vádolta.

Kiszámíthatatlansága egyre fokozódott, s a családi életben keresett nyugalmat. Eltaszította Octaviat, majd Poppea ösztönzésére meg is gyilkoltatta, és készült az apaszerepre. Gyöngéden szerette hitvesét, gyermeke születése pedig túláradó örömmel töltötte el; leánya, Claudia anyjával együtt megkapta az Augusta, vagyios a fenséges nevet.

Claudia azonban alig négyhónapos korában meghalt, és apja ettől újra mély kétségbeesésbe zuhant. Nem sokkal később elvesztette Poppeát is; egyesek szerint maga a császár ölte meg hirtelen dührohamában, amikor megtudta, hogy az asszony másodszorra is teherbe esett. Uralkodásának legtragikusabb évei következtek: ekkor pusztítja tűzvész Rómát, ekkor fojtja vérbe a Piso-összesküvést, sőt mindenkit kivégeztet, aki nem tetszik neki, akár köze volt az összeesküvéshez, akár nem. Bizalmasa, Seneca is erre a sorsra jut: Nero parancsszavára fel kell vágnia az erit.

Nero - bár valószínűleg gyönge és neurotikus természete folytán még elszigelteltebbnek érezte magát, mint amilyen valójában volt, sohasem maradt teljesen magára. Amikor a fellázadt nép haragja elől az öngyilkosságba menekült, holtteste mellett ott találjuk a hű Actét, aki az öreg dajkával, Eclogéval együtt lemossa a vért Nero testéről, felöltözteti, és gondoskodik eltemettetéséről. Sírjára ismeretlenek hordanak friss virgágot, akiknek emlékezetében megszépült az egykori császár alakja, amelyben emberi ésszel alig követhető módon keveredett a nagység és a téboly, a szeretet vágya és a véres erőszakosság.

Sir Dark Birodalma