Miltiádész

Az athéni agora közelében álló Prütaneion (tanácsháza) előtti tágas piacteret szorongó, álmatlanságtól gyötört polgárok ezrei népesítették be. Így ment ez immár tizenegy napja, mióta az athéni sereg kivonult a városból, hogy megmentse Görögországot a pusztulástól vagy a rabságtól. Késő délután végre egy véres fegyverzetű, halálosan kimerült hírnök érkezett a Prütaneion elé, ahol a sokaság zajongására előtűnt városi hivatalnokok, az archónok felé kiáltotta: Örvendjetek! Örvendjünk! Győztünk! Több szó nem hagyta el ajkát, mert hirtelen összeesett és meghalt. Az athéniak csak másnap értesültek arról, hogy katonáikat a tíz hadvezér egyike, Miltiadész vezette győzelemre.

Miltiadész i. e. 550 táján született Athénban egy előkelő, gazdag nemzetség ( a Philaidák) sarjaként. Családjának fölemelkedése nem sokkal azelőtt indult meg, elsősorban Miltiadész azonos nevű nagybátyjának politikai karrierjével. Ez a karrier jelentős mértékben meghatározta a marathoni győző politikai pályafutását is.

Az idősebb Miltiadész Küpszelósz athéni polgár fia, Peiszisztratosz athéni türannosz (uralkodott: i. e. 560-528) kortársa és politikai ellenfele különös módon, távol Athéntól alapozta meg saját maga és családja hírnevét. A hagyomány szerint a thrákiai Kherszonészoszon megtelepedett dolonkoszok törzsét a tőlük északra élő apszinthiuszok többször megtámadták. Hogy a háborúnak mielőbb véget vessenek, a dolonkoszok követeket küldtek a deplhoi-i jósdához tanácsért. A Püthia azt a jóslatot adta, hogy induljanak visszafelé a jósdához vezető szent úton, s aki először megvendégeli őket, azt vigyék magukkal hazájukba, és ültessék a fejedelmi székbe. Ez a személy majd megmenti őket az apszinthiuszoktól. A dolonkosz követek Phokiszon, Boiotián át Athén felé vették útjukat. A városba érve elsőként a háza előtt üldögélő idősebb Miltiadészt pillantották meg, aki barátságosan megszólította, majd jól megvendégelte őket. A dolonkoszok elmesélték neki Apollón papnőjének jóslatát, és arra kérték őt, fogadja el a felajánlott fejedelmi méltóságot. Az idősebb miltiadész készségesen igent mondott, már csak azért is, mert mivel nehezen tűrte Peiszisztratosz uralmát. Maga a türannosz sem ellenezte a dolgot: egyrészt így könnyűszerrel eltávolíthatta egyik nagy tekintélynek és hírnévnek örvendő (kocsihajtásban olimpiai győztes) ellenfelét, másrészt politikailag és gazdaságilag fontosnak tartotta, hogy Athén új gyarmatokat szerezzen, és kiterjessze felügyeletét a Hellészpontosz vidékére is. Idősebb Miltiadész azonban óvatosságból, mielőtt elhagyta Athént, Delphoiba ment, és megkérdezte a Püthiát, megtegye-e, amire a dolonkoszok kérték; a jósnő határozott igennel válaszolt.

Miltiadész nagybátyja ezek után - bízva isten szavában, de még inkább a saját szerencséjében - fölkerekedett, és több athénival csakhamar valóban birtokba vette a dolonkoszok földjét (i. e. 559-556). Első dolga volt, hogy a félszigetet megerősítse az északról várható támadásokkal szemben, ezért ott, ahol a földnyelv a legkeskenyebb volt, Kardia és Paktüé városok között egy 36 stadion (kb. 8500 méter) hosszú falat emeltetett. Ezután a félsziget minden községét, települését egyesítette uralma alatt. Intézkedéseit azonban nem jó szemmel nézték a félszigettel szemben fekvő Lampszakosz lakói, mivel ők is igényt tartottak Kherszonészoszra, és háborút indítottak ellene. Idősebb miltiadész derekasan harcolt a lampszakosziak ellen, de legyőznie nem sikerült őket. Egy ízben még a fogságukba is esett, de Kroiszosz (Krőzus) lüd király közbenjárására visszanyerte szabadságát. Kroiszosz kegyeibe fogadta az újdonsült kherszonészoszi türannoszt, s megfegyegette Lampszakosz előkelőit, hogy fenyőfa módjára fogja őket kiirtani, azaz írmagjuk sem marad, ha nem engedik szabadon Miltiadész nagybátyját. A türannosz több mint harminc évi uralkodás után, gyermektelenül halt meg. Uralmát és vagyonát féltestvérének, Kimónnak legidősebb fiára, Szteszagoraszra hagyta. Szteszagorasz - különösebb eredmény nélkül - tovább folytatta a háborút Lampszakosz ellen, de rövid idő múlva, i. e. 525-ben elhunyt nagybátyja egyik legnagyobb ellenfele meggyilkolta. A hír hallatára Athénban Peiszisztratosz fiai, Hipparkhosz és Hippiasz Szteszagorasz öccsét, a tehetséges és nagy reményekre jogosító Miltiadészt küldték Kherszonészoszra, hogy helyreállítsa a rendet.

Az ifjú Miltiadész már Athénban is komoly politikai karrier előtt áll; i. e. 524-ben, bátyja meggyilkolásának évében neve ott szerepelt az archónok között. Valószínűleg gyorsan emelkedett volna tovább a ranglétrán, mint nagy hírű és tekintélyes család leszármazottja - no meg rendkívüli képességei révén is -, ha Athénban marad, de a Peiszisztratidák az apai hagyományokhoz híven jobban szerették a Philaidák e nemes sarját a várostól távol tudni.

Egész pontosan nem tudni, mikor vette át Miltiadész Kherszonészoszon Athén nevében az uralmat. Valószínűleg i. e. 520 körül érkezett a félszigetre, ahol eleinte bátyja halála miatt visszavonultan élt, mélyen gyászolva Szteszagoraszt. Gyászában osztozni kívántak a félsziget városai és más települései, melynek lakosai részvétküldöttséget menesztettek hozzá. E küldöttségek élén a leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárok álltak. Miltiadész ezeket - miután udvarába érkeztek - elfogatta, s börtönbe vettette, így az egész félszigetet hatalmába kerítette. Állandó, ötszáz főnyi zsoldoshadsereget szervezett uralmának támogatására, melyet azzal is megerősített, hogy feleségül vette Olorosz thrák király Hégésziphülé nevű lányát. (Miltiadésznak nem ez volt az első házassága: még Athénban megnősült, egy ismeretlen származású nőt vett feleségül, aki egy fiút - Metiokhoszt - és egy lányt - Elpinikét - szült neki). Második házasságából egy fiú, az i. e. V. századi Athén leghíresebb államférfia és hadvezére, Kimón származott.

Miltiadész, miután kiépítette uralmát a félszigeten, hódító hadjáratokat folytatott Athén nevében a környező területek népei ellen, Legjelentősebb hódítása Lemnosz szigetének elfoglalása volt. Az athéniak még jóval Miltiadész fellépése előtt magukénak követelték ezt a szigetet, melyet az Attikából egykor kivándorolt pelaszgok kerítettek hatalmukba. A Hérodotosz megörökítette történet szerint az Attikából elűzött pelaszgok bosszút akartak állni az athéniakon; ötvenevezős hajóikon titokban visszatértek a városba, az Artemisz istennő ünnepét tartó asszonyok közül sokat elraboltak, és azokat Lemnoszon ágyasukká tették. Ezekből a kapcsolatokból számos gyermek született, akiket a büszke athéni nők attikai nyelvjárásban tanítottak meg beszélni, és hazafias szellemben, az athéni szokásokhoz és hagyományokhoz ragaszkodva neveltek. A gyermekek ifjúvá serdülve megvetették a pelaszg ivadékot, s mind fizikailag, mind szellemileg föléjük kerekedtek. A pelaszg férfiak - attól tartva, hogy ezek az ifjak egyszer majd ellenük fordulnak - elhatározták, hogy anyjukkal együtt megölik őket. A szörnyű vérengzést, amely közmondássá vált a görög történelemben - ha valamilyen gonosztettet követett el valaki embertársa vagy embertársai ellen, azt egyszerűen csak "lemnoszi tett"-ként emlegették -, az istenek kegyetlenül megtorolták. Éhínség, járványok, természeti csapások sújtották Lemnosz lakóit, akik kétségbeesésükben a Püthiához fordultak segítségért, és tanácsért. Apollón papnője, aki kedvelte az athániakat, azt javasolta a lemnoszi követeknek, hogy szolgáltassanak bármilyen elégtételt Athénnak, amilyet az követel. Az athéniak a Prütanoionban egy gyönyörűen feldíszített ágyat vetettek meg, a körülötte felállított asztalokat mindenféle finom ételekkel-italokkal rakták tele; bevezették a lemnosziakat, és elégtételül azt kívánták, hogy ilyen állapotban adját át a szigetet. Erre a csavaros észjárású pelaszgok egyike feltalálta magát, és így válaszolt: teljesítik az athéniak kívánságát, ha hajóikat Athén kikötőjáből egy nap alatt Lemnoszig röpíti az északi szél. Ez pedig eleve lehetetlennek tűnt, mivel a messzi sziget Athéntól éppen északra fekszik.

Miltiadész azonban, aki athéni lévén jól ismerte a történetet, véghezvitte azt, amire a lemnosziak még a legrosszabb álmukban sem gondoltak: Kherszonészosz legdélibb városából, Elaioszból az északi szél szárnyán repülve egy nap alatt elérkezett Lemnoszba, és felszólította lakosait, hogy mint az Athén uralma alá tartozó gyarmat türannoszának, adják át neki az athéniak nevében a szigetet, maguk pedig távozzanak Lemnoszról. A városok nagy része kénytelen-kelletlen engedelmeskedett a parancsnak, de a sziget nyugati részén fekvő Müria polgárai megtagadták azt. Miltiadész ostrommal elfoglalta a várost, majd egész Lemnoszt Athén fennhatósága alá helyezte. A sziget elfoglalása i. e. 510-506 között történhetett, abban az időben, amikor egy új hatalom, Perzsia a görög városállamoktól meghódolásuk jelképeként földet és vizet követelt.

Ez a hatalmas birodalom az i. e. VI. század közepén Ázsia nyugati felében jött létre, s több mint két évszázadon át meghatározta a térségben élő görögség sorsát is. A birodalom alapítója, a becsvágyó, de ugyanakkor rendkívül tehetséges és szilárd jellemű II. (Nagy) Kürosz (uralk. i. e. 559-529) meghódította Kisázsia népeit, s a Földközi-tenger keleti medencéjének partján élő népcsoportokat. I. e. 550 körül egyesítette a perzsa törzseket, amelyek vezérlete alatt addig soha nem látott óriási birodalom alapjait vetették meg. E hódító politika első áldozata a lüdek kisázsiai állama volt. A lüd uralkodónak, Kroiszosznak az ellenségeskedések előtt Püthiától kért jóslat sem segített. A homályos szavak - "Ha átléped a Hülasz folyót, nagy birodalmat fogsz megdönteni" - optimista kicsengése Kroiszosz végzetét jelentette: saját birodalmát döntötte meg.

A lüd területek meghódítása után néhány évvel Kürosz Irán keleti részét hajtotta uralma alá, s egészen az Indus folyóig nyomult előre. I. e. 539-ben elfoglalta Babilont, ahol felszabadította a babiloni fogságban szenvedő zsidókat, és visszaküldte őket hazájukba. A halál Küroszt sikereinek színterén, a csatamezőn érte utol, i. e. 529-ben. Utódai Kambüszész (i. e. 529-522), majd később I. Daraiosz (i. e. 521-485) követték hódító politikáját. A birodalmat újabb területekkel gyarapították: i. e. 525-ben Egyiptom, majd a kisázsiai görögség esett áldozatául a nagyhatalom hódítási étvágyának. Tizenkét évvel később, i. e. 513-ban I. Dareiosz északnyugaton nagyszabású hadjáratot indított a fellázadt szkíták ellen. A Boszporusz és a Dardanellák vidéke perzsa ellenőrzés alá került, a perzsa csapatok benyomultak a makedón és thesszáliai területekre, de hiányos földrajzi ismereteik miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Mindenesetre a thrák, makedón és más, a térségben élt népek perzsa függőség alá kerültek, uralkodóik - közöttük Miltiadész is - Dareiosz vazallusai lettek.

A kisázsiai ión görög városállamok azonban, amelyek Kroiszosz legyőzése után kerültek perzsa uralomalá, 500-ben fellázadtak elnyomóik ellene. A felkelés élén Ionia vezető városállama, Milétosz állt, amely nem kevesebb, mint kilencven gyarmatot alapított a Földközi-tenger térségében, és az akkor ismert egész világgal élénk gazdasági kapcsolatokat tartott fenn, de nemcsak gazdaságilag, hanem a kultúrában (filozófia, költészet, zene) is vezető szerepet töltött be a görög világban. Ezt a gazdasági és szellemi virágzást a perzsa uralom erősen visszavetette; a kereskedelmi utak az elnyomó ellenőrzése alá kerültek, a satrapái óriási adókat vetettek ki a városra. A kirobbant felkelést azonban nem csupán gazdasági érdekek vezették, hanem elsősorban a perzsa iga lerázására, a szabadság visszaszerzésére irányult.

A felkelés élére Milétosz volt türannosza, Arisztagorasz állt, aki a görög anyaországba utazott segítségért. Poliszról poliszra vándorolt, népgyűlések előtt szónokolt az iónok megsegítése érdekében. Első útja Spártába vezetett. Arisztagorasz meg volt győződve arról, hogy az önmagukat a hellének vezéreinek (prosztatész) valló spártaiak odaadóan támogatják majd az iónok ügyét. De reményeiben végtelenül csalódnia kellett. Spárta nem volt hajlandó arra, hogy a messzi Kisázsiába egy igen bizonytalan kimenetelű katonai akciót indítson. Aztán nemcsak Spárta mondott nemet; Arisztagorasz hiába kopogtatott más városok kapuján is. Utolsó állomása Athén volt. Arisztagorasz teljes szónoki fegyvertárát bevetette; utalt a görög-barbár ellentétre, továbbá szólt arról, hogy Milétoszt egykor Attikáról kivándorolt gyarmatosítók alapították másokkal együtt. A perzsákat mint könnyelmű, léha természetű, hadi tapasztalatokkal nem rendelkező, gyülevész katonaként írta le, akiknek egyetlen fegyvere az íj és a nyíl, sem pajzsot, sem lándzsát nem viselnek. Felvillantotta Ázsia mesés kincseit, amelyeket megszerezhetnek, ha győzelmet aratnak. "Ha Szuzát elfoglaljátok, úgy vigasztalásul Zeusszal vetélkedhettek gazdagságban" - hangoztatta érvei között. Az athéniakat meggyőzték Arisztagorasz szavai, és húsz hajót küldtek az iónok támogatására. Ezzel Athén i. e. 499-ben belépett a világpolitikába.

Athénon kívül csupán még egy kis város, az euboiai Erithrai nyújtott segítséget az ión testvéreknek: öt háromevezőst küldtek Kisázsiába. A felkelők egyesült hadereje a kezdeti sikerek után (elfoglalták Sardeist, a satrapák lüdiai székhelyét) Epheszosz mellett vereséget szenvedett. A hír hallatára az athéniak visszavonták csapataikat. A perzsa kolosszus hadigépezete lassan mozgásba lendült, s i. e. 494-ben a Lade sziget körüli vizeken, Milétosz előtt vívott ütközetben az iónok flottáját teljesen megsemmisítették. A perzsák Milétoszt szárazföldön és a tengerről egyaránt ostrom alá vették, s több hónapon át tartó véres küzdelemben bevették a várost, amelyet földig romboltak, a túlélő lakosságot pedig a birodalom belsejébe deportálták, s a Tigris folyó partján telepítették le őket.

Miltiadész részvételét a felkelésben részletesen nem ismerjük, de az biztos, hogy valamilyen formában támogatta a felkelők ügyét. Ezt nem csak az bizonyítja, hogy elmenekült a perzsák elől, hanem az is, hogy távozása után fejedelemségét a perzsák feldúlták, városait elpusztították. Csupán Kherszonészosz legnagyobb városa, Kardia kerülte el a sorscsapást. Miltiadész sikeres ellenállásra nem is gondolhatott, mivel megfelelő számú hajóval, illetve hadsereggel nem rendelkezett. Egyetlen lehetőség adódott számára: visszatérni Athénba, ahol a perzsáktól szerzett hasznos információkkal és személyes tapasztalataival hasznára lehetett szülőhazájának. Athén felé öt háromevezős hajón indult el minden vagyonával. Útközben csatába keveredett a perzsák szolgálatában álló föníciai flottával. Négy hajóval sikerült Imbrosz szigetére menekülnie, de az ötödiket, amelynek vezére legidősebb fia, Matiokhosz volt, elfogták. Metiokhoszt I. Dareiosz elé vitték, aki a várakozással ellentétben nem sújtotta büntetéssel, hanem birtokot és házat adományozott neki, s letelepítette Perzsiában.

Amikor Miltiadész i. e. 493-ban visszatért Athénba, jelenléte régi ellenfeleinek, illetve azok leszármazottainak sehogyan sem volt ínyére. Főleg a legtekintélyesebb család, az Alkmainonidák és az el-űzött Peiszisztratidák hívei fogadták ellenszenvvel Miltiadész feltűnését és bekapcsolódását az athéni politika irányításába. Az Alkmaionidák lassan-lassan kiszorultak az athéni állam vezetéséből. Ebben nem kis szerepe volt Themisztoklésznek, az i. e. 493-492. év archónjának, aki felismerte a perzsákkal való küzdelem elkerülhetetlenségét, s meghirdetett programjában Athén tengeri hatalommá való fej-lesztését tűzte ki célul. Miltiadész, hasonlóan Themisztoklészhez, sürgette, hogy szálljanak szembe a perzsa hódító törekvéssel, de vele ellentétben szárazföldi haderő megteremtését tartotta fontosabbnak.

A hatalomból kiszorult perzsabarát Alkmaionidák és Peiszisztratidák régi politikai befolyásuk visszaszerzése érdekében először Miltiadészt akarták eltávolítani az athéni állam irányítói közül. Vádat emel-tek ellene, hogy türannoszként uralkodott Kherszenészoszon, és szabad görög városok vezetőit vetette börtönbe. Ellenfele, fő vádlója Periklész apja, Xanthipposz volt. Miltiadész barátai azonban elérték, hogy a népgyűlés a súlyos vádak dacára felmentő ítéletet hozzon.

Az i. e. 493-as esztendőt Athén történelmében nemcsak a Miltiadész ellen folytatott per tette emlékezetessé, hanem egy különleges esemény is: a világtörténelem első színházi botránya. Az ión felkelés leverése után Athánban bemutatták Prünikhosz drámaíró "Milétosz bevétele" című drámáját, amelyben a szerző a városlakók hősi küzdelmét örökítette meg. A megrendítő jelenetek láttán a nézők közül többen hangos zokogásban törtek ki. A dráma felkorbácsolta az érzelmeket: gyűlölettel töltötte el az athéniakat a barbár ellenséggel, a perzsákkal szemben, akik kíméletlenül lemészárolták vagy rabszíjra fűzték ión testvéreiket. A dráma teremtette hangulat még inkább kiélezte az athéni perzsabarát érzelmű körök és a perzsaellenes tömegek között már régóta meglévő ellentéteket. Az athéni arisztokrácia egy része, attól félve, hogy a perzsaellenes hangulat híre eljut Dareioszhoz, s ezzel fejükre vonják a nagy király haragját, elhatározták, hogy az "inkrimináló" előadást betiltja, szerzőjét pedig keményen megbünteti. Így is történt. A dráma lekerült a színről, Prünikhoszt pedig ezer drachma bírsággal sujtották. Ez a határozott közbelépés azonban hiábavalónak bizonyult, mert a perzsa uralkodó már régóta tervbe vette Athén megbüntetését, amelyre nemcsak a perzsa előkelők biztatták, hanem az udvarban 510 óta száműzetésben élő Peiszisztratida-sarj, Hippiasz is, aki titkos kapcsolatot tartott fönn athéni híveivel. Dareiosz szemében Athén a lázadó iónok szövetségese volt, s bár az athéni segélycsapatokat a felkelés első évében visszarendelték hazájukba, Sardeis elfoglalásakor jelentős szerepet játszottak a perzsa helyőrség legyilkolásában és a város lerombolásában. Ezt a tettüket a perzsa uralkodó sohasem felejtette el. Hellászban azt is tudni vélték, hogy Dareiosz minden étkezés előtt egyik szolgájával háromszor emlékeztette önmagát a bosszúra: - Uram, gondolj az athéniakra! - És Dareiosz valóban gondolt rájuk!

Az ión felkelés leverését követő esztendőben Dareiosz hírnökei már megjelentek Hellász területén; földet és vizet követeltek a király nevében a görög városállamoktól, meghódításuk jeléül. Minden város teljesítette a hírnökök kérését, kivéve Spártát és Athént. Spártában a két perzsa küldöttet a görög tolmáccsal együtt egy mély sziklaüregbe dobták, Athénban pedig a kútba hajították a követeket azzal, hogy ott éppen elegendő földet és vizet találnak. Ez persze olaj volt a tűzre: i. e. 492 tavaszán Dareiosz egyik hadvezére, Mardoniosz szárazföldi és tengeri sereggel megtámadta a görög anyaországot. Átkelt a Hellészpontoszon, elfoglalta Thaszosz szigetét, majd leigázta Thrákiát. A hajóhad dél felé vonulva azonban az Athlosz-hegy fokánál nagy viharba került, s háromszáz hajó, húszezer emberrel a fedélzetén, a dühöngő tenger áldozata lett. Ekkor tehát az istenek hárították el a vészt Görögország felől, de két esztendővel később már Zeusz villámai.

A perzsák óriási haderővel készültek az újabb támadásra, hogy elfoglalják a görög szárazföldet. Az ókori források öt-hatszáz hajóból álló flottáról beszélnek, amelyen 100 (mások szerint 200-600) ezer főnyi gyalogság és tízezer lovas katona indult Görögország pertjai felé. A hajóhad, amelynek élén a méd Datisz és a király öccse, Artaphernész állt, Ióniából indulva, Számosz szigete mellett elhajózva meghódította Naxoszt, majd innen Déloszba vonult, ahol áldozatot mutattak be a görög isteneknek. A hajóhad ezután észak felé vette útját, és Euboiánál kötött ki, ahol az ión felkelést támogató Erithrai városát hatnapi ostrom után árulás segítségével elfoglalták és a földig rombolták, életben maradt lakosait pedig a perzsa birodalom belsejébe deportálták. Ezután a perzsa hajóhad - Hippiasz irányításával, aki jól ismerte az attikai partokat, s a hadjárattól egykori uralmának visszaszerzését is remélte - a Künoszura-hegyfoknál, Marathón közelében kikötött. Itt, a marathóni síkon szándékoztak megütközni a görög sereggel. A síkságot két oldalról a Pentelikon erdős hegyvonulatai, illetve a Hümettosz-hegy sziklái veszik közre, északon és délen akkor még járhatatlan mocsarak szegélyezték. A síksághoz számos legenda fűződött: Thézeusz itt ölte meg a marathóni bikát, de megfordult itt a félisten, Héraklész is, akinek tiszteletére a síkon szentélyt emeltek, amely a mai Vrana falu közelében állhatott.

Amint az athéniak hírül vették a perzsa inváziót, azonnal csatasorba szólították a hadköteles férfiakat, sőt rabszolgákat is fölfegyvereztek, és követeket menesztettek a görög városokba, mindenek előtt Spártába segítségért. Ez azonban elmaradt; mindössze az Athén fennhatósága alatt álló Plataiai városa küldött ezer hoplitát. A spártaiak ugyan nem zárkóztak el a segítségnyújtás elől, de kijelentették, hogy ezt azonnal nem tehetik, mivel nem kívánják megszegni az ősi törvényeket, melyek a hold állásához viszonyított napokon megtiltották a spártaiaknak a hadba vonulást. Az athéniak végül mintegy tízezer főnyi sereget tudtak kiállítani a perzsa ármádiával szemben, amely legalább három-négyszeres túlerőben lehetett. A sereget szeptember 1-én és 2-án tíz hadvezér vezette a marathóni síkra, akik között ott volt Miltiadész is. Még a kivonulás előtt nagy vita támadt, hogy nyílt csatában ütközzenek-e meg az ellenséggel, vagy a város fali között védekezzenek. Már-már úgy tűnt, hogy az utóbbi álláspont hívei kerekednek felül, amikor Miltiadész fölkereste a polemarkhoszt, nevezetesen Kallimakhoszt, aki az archónok közül rangban és tekintélyben a harmadik helyet foglalta el, s valaha az athéni hadsereg fővezéri tisztét töltötte be.

Miltiadész megkísérelte rábírni Kallimakhoszt, mint tizenegyedik szavazattal bíró hadvezért, hogy a kivonulás és a csata mellett döntsön. Hatásosan vázolta fel Kallimakhosz előtt az Athén és egész Görögországra váró veszélyeket és a szégyent, amelynek bélyegét a kortársak és az utókor a gyáva athéniakra ütnék. "Ha már most nem ütközünk meg - érvelt Miltiadész -, félek, nagy zavar támad, amely megingatja az athéniak érzületét, és meghódolnak a perzsáknak; míg ha előbb ütközünk meg, mintsem az athéniak között szakadás állna be, az igazságot osztó istenek segítségével képesek leszünk a csatában felülkerekedni… Ha az én véleményemet pártolod, hazánk szabad, s Athén Hellász első városa lesz, ha azonban a csata ellenzőinek táborába állsz, akkor mindannak a jónak, amit felvázoltam, az ellenkezője fog bekövetkezni!" Kallimakhoszt meggyőzték Miltiadész szavai, és a kivonulás mellett határozott. Szavazatával többségbe kerültek Miltiadész hívei, s így elhárult az akadály, hogy a marathóni síknál partra szállt ellenséggel megütközzenek.

Miltiadész Marathónnál az ellenséggel szemben a Pentelikon-hegy lábánál, erdős, cserjés emelkedőn, Héraklész szentélye mellett ütötte föl táborát. A két sereg tíz napja farkasszemet nézett egymással, de egyikük sem határozta el magát a támadásra. A tizenegyedik napon, azaz szeptember 11-én vagy 12-én, amikor ismét Miltiadészra került a sereg fővezéri tiszte (ez naponként változott), csatasorba állította a hoplitákat. A balszárnyra maga Miltiadész állt a plataiaibeliekkel, jobbszárnyra pedig Kallimakhoszt helyezte. A hoplitákat öt-hat sor mélységű, tömött oszlopokba állította fel. A középső arcvonalra mindössze három sor katona jutott - a rabszolgák is itt harcoltak.. Ennek az volt az oka, hogy az athéni sereg szélességben a perzsa tábor kiterjedésének megfeleléően állt föl, így ez a középső arcvonal jóval gyengébb volt, mint a két szélső szárny. A csapatokat itt két archón, Ariszteidész és Themiklosztész vezérelte. A két sereg egymástól mintegy nyolc stadion (kb. 1600 méter) távolságra sorakozott fel.

A perzsa sereg vezére, Datisz látta, ugyan látta, hogy lovassága számára nem megfelelő a hadszíntér, de a létszámfölényben bízva szintén csatarendbe állította katonáit. Az athéni hopliták Miltiadész jeladására futva ereszkedtek alá a meredek domboldalról, s mire a síkságra értek, futásuk erőteljes rohamba csapott át. Ez olyan gyorsan történt, hogy a kitűnő perzsa íjászok nem tudták íjaikat megfelelően kihasználni, s nyilaik a közelbe került ellenfélben alig-alig tettek kárt. A közelharcban hosszú, véres küzdelem bontakozott ki. A csatasor közepén a perzsáknak sikerült ugyan áttörniük a görög arcvonalat, és üldözőbe venniük a menekülő hoplitákat, a két szárnyon azonban az athéniak kerekedtek felül, és közösen az áttört hadtest megsegítésére siettek. A hátba támadott perzsák közül sokakat megöltek, és a menekülőket egészen a tengerig űzték, hajszolták. A pánikszerűen menekülő perzsa csapatok egy része futás közben a mocsarakba fulladt, másik része pedig a part mentén várakozó hajókon igyekezett menedéket találni. Az athéniak a parton is tovább folytatták a harcot, és a perzsáktól hét hajót sikerült elfoglalniok. A perzsa hajók többsége azonban gyorsan felszedte a horgonyt, és a sereg magvával elvitorlázott.

A csatateret mintegy 6400 perzsa katona holtteste borította; at athéni elesettek száma mindössze 192 volt. A hősi halottakat, akik között ott volt Kallimakhosz is, és még egy hadvezér, közös sírhalomba, az úgynevezett Szóroszba temették. Ennek a tetején emlékoszlopok álltak, amelyre az elesettek nevét vésték. A Szórosz közelében emelték Miltiadész emlékművét. Az ütközetben a legenda szerint maga Héraklész is beleavatkozott, továbbá az athéniak oldalán harcolt egy parasztnak öltözött hérosz, aki ekevassal a kezében sok perzsát megölt, és a csata után nyomtalanul eltűnt. Ez a hérosz a delphoi-i jósda szerint egy Ekhetlosz nevű félisten volt, akinek tiszteletére az athéniak győzelmi jwelvényt emeltek a síkon: egy márványból készült ekevasat.

A diadalmas, világraszóló ütközetet az athéniak festményen is megörökítették: az agora keleti oldalán felépült Sztoa Poikilében (Tarka Csarnok, a sztoikus filozófus, Zénón tanításainak színhelye) a kor egyik leghíresebb festője, Polügnotosz, továbbá Mükon, valamint Pheidiasz testvére, Pananosz festette meg a csatát három jelenetben. Az elsőn azt ábrázolták, amint a két sereg egymás felé közeledik, a másodikon a perzsákat a tenger felé visszaszorító athéniak hősi tetteit, a harmadikon pedig azt, hogyan öldösik a hajóikra menekülő ellenséget a hopliták. A vezérek közül megörökítették Miltiadészt és Kallimakhoszt, valamint két perzsa hadvezért. De helyet kaptak a képeken az istenek és az istennők is, kiváltképp Pallasz Athéné. A festmény egyike volt az athéni művészet kiemelkedő alkotásainak, amelyek többek között arra is hivatva volt, hogy hirdesse Athén dicsőségét, az athéniak nagyszerű haditettét. Aiszkhülosz, aki szintén részt vett az ütközetben, s akit festményen is megörökítettek, bár drámáival nagy hírnévre tett szert, és további nevezetes, perzsák elleni csatákban vett részt, élete legnagyobb dicsőségének tartotta, hogy ott harcolhatott Marathón mezején. Síremlékére sem kért mást felvésetni, mint apja, városa és saját nevét, valamint azt, hogy "a bátorságának tanúi a marathóni liget és azok a perzsák, akik ott partra szálltak".

A győzelem hírét a Marathóntól 42 km és 195 méterre fekvő Athénba állítólag egy Diomedón nevű hoplita vitte, aki megállás nélkül futott a városig, ahol az összegyűlt tömeg előtt, miután közölte a hírt, holtan esett össze. (Mások szerint Thersziposznak hívták, de említik Euklész, Hamoniosz, Diomédész és Arisztión néven is.) Akárhogy is nevezték, emlékére az újkori olimpiai játékokon hagyományosan megrendezik a maratoni futás versenyét.

A perzsa hajóhad elvitorlázva megkerülte a Szunion-hegyfokot abban a reményben, hogy előbb ér Athénba, és ostrom alá veszi a védőőrizet nélkül maradt várost. Az athéniak azonban erőltetett menetben városuk alá siettek, és megelőzték a perzsákat, akiknek Phalerónig, Athén akkori kikötőjéig sikerült előrenyomulniuk. Az athéni sereg megjelenése láttán a perzsa vezérek nem merték megtámadni a várost. Néhány napig várakoztak, majd felszedték a horgonyt, s elhajóztak.

A spártai hadvezérek kétezer főnyi katonaság élén, holdtölte után indultak el Athénba. Mintegy három nap múlva, szeptember 15-én értek oda, ahol értesültek róla, hogy a csata már lezajlott az athéniak győzelmével. Mégis látni szerették volna a csata színhelyét és a perzsa halottakat. Elmentek tehát Marathónba, ahol alaposan megszemlélték az elesett barbárokat, majd pedig buzgón megdicsérték az athéniakat bátorságukért és hazamentek.

Miltiadészt a marathóni csata után rendkívüli tisztelet övezte: márványszobrait elhelyezték Athén központi terein és a Prütaneionban. De a nagy dicsőség, úgy látszik, egy kissé a fejébe szállt, mert a legnagyobb hősöknek és az olimpiai játékokon győztes versenyzőknek kijáró, olajfaágból font koszorúért is folyamodott a népgyűléshez. A népgyűlés egyik szónoka azonban a következő szavakkal utasította el Miltiadész kérését: "Majd amikor egymagad küzdesz, Miltiadész, a barbárokkal, és legyőzöd őket, akkor kérd, hogy egymagad kapj tőlünk kitüntetést." Ezután Miltiadész visszavonultan élt egy ideig, háza mindenki előtt nyitva állt. Népszerűsége nem csökkent, sőt növekedett, különösen az egyszerű nép körében, amely nemcsak a nagy hadvezért tisztelte személyében, hanem a segítőkész polgárt is.

E magatartásának is köszönhette talán, hogy egy évvel a marathóni hőstett után elérte, hogy a nép segítségével újabb vállalkozásba foghatott, amelytől személyes dicsőségének és hírnevének további növekedését remélte. Megszavazta a népgyűlés, hogy a perzsákat támogató Párosz szigetének lakosai ellen hadjáratot indítson, és az ehhez szükséges 70 hajót, katonákat és pénzt is biztosították számára. A hadjárat igazi oka azonban nem a párosziak megbüntetése, hanem elsősorban személyes jellegű volt: ugyanis egy pároszi származású arisztokrata még kherszenészoszi uralma idején rágalmazta őt, a perzsa helytartó, Hüdarnész előtt. Miltiadész az athéniaknak azt ígérte, hogy Párosz elfoglalásával nagy mennyiségű aranyat és más kincseket zsákmányolhatnak, s így busásan megtérülnek majd a hadjárat költségei.

Miután Miltiadész hajóhadával elérte Párosz szigetét, azonnal ostrom alá vette annak névadó városát, és egyúttal száz talentumnyi összeget követelt lakóitól. A körülzárt, ostromlott párosziak nem ijedtek meg Miltiadész fenyegetéseitől, falakat emeltek és hősiesen védekeztek. Azt athéniaknak már-már sikerült bevenniük a várost, amikor valamilyen okból az éjszaka óráiban kigyulladt egy liget. A magasra csapó lángokat mind Párosz lakói, mind az ostromlók észrevették, s mindkét fdél azt hitte, hogy az a perzsa flotta jeladása a párosziak megsegítésére. Erre a párosziak újult erővel vetették magukat a küzdelembe, és visszaverték az athéniakat. Miltiadész pedig, aki közben a lábán megsebesült, nem kockáztatta tovább a maga és katonái életét, fölperzselte at ostromműveket, és visszatért Athénba.

Ellenfeleinek, akik egyszer már félre szerették volna állítani, kapóra jött Miltiadész kudarca, és ismét vádat emeltek ellene a népgyűlés előtt. A vád, amelyet újra Xanthipposz képviselt, az athéni nép kijátszása, becsapása és vagyonának eltékozlása volt. Xanthipposz halálbüntetést kért Miltiadészre. A hadvezér csak az első tárgyaláson tudott részt venni, mert lábsebeinek elfekélyedése később ágyhoz kötötte. Helyette barátai védekeztek. A nép hossza tárgyalás után elvetette a halálbüntetést, de kötelezte Miltiadészt a hadjárat költségeinek, az ötven talentumnak a megfizetésére. Ő azonban csakhamar meghalt, s a családjára hárult adósságot fia, Kimón fizette ki. Egyes ókori források szerint Miltiadészt elítélése után börtönbe vetették, mert nem tudta megfizetni a pénzbírságot, s így nem otthonában, hanem fogságban halt meg, nyomorúságos körülmények között. Ez aligha valószínű, mivel az athéni törvények hosszú határidőt adtak a pénzbírságok törlesztésére, és az alatt az idő alatt a megbírságolt személy szabadon élhetett, csupán athéni polgárjogától fosztották meg őt és családját. Ez történhetett Miltiadésszel is.

Az athéniak csakhamar megbánták, hogy városuknak és egész Görögországnak világraszóló dicsőséget szerzett hadvezérükkel oly méltatlanul bántak. Szobrait, amelyeket az ítélet után eltávolítottak helyükről, már Miltiadész fiának, Kimónnak nagyszerű, a perzsák felett aratott győzelmei után ismét felállították. A Dionüszosz-színházban a a tragédia költők szobrai mellett a száműzetésben meghalt másik nagy hadvezér, Themisztoklész emlékművével együtt ott volt látható az övé is, egy perzsa fogoly szobrával az oldalán. Az athéniak által Apollón istennek Delphoiban felajánlott szoborcsoportban, amelyet a kor legnagyobb szobrászával, Pheidiasszal készíttettek el, Miltiadész portréja is helyet kapott.

Egyik márvány mellszobrára feliratot véstek, méltó emléket állítva a tragikus véget ért athéni hadvezérnek: "Mindenki ismeri haditetteidat, ó Miltiadész, a perzsák és Marathón hősiességed szentélyei."

Sir Dark Birodalma