Demagógok Athénban

Kr. e. 417-ben, a peloponnészoszi háború pusztításainak szünetében két athéni politikus küzdött egymással a hatalomért, vagyis a népgyűlés fölötti befolyásért. A Spártával Kr.e. 421-ben békét kötő és azt most fenntartani szándékozó Nikiasz, valamint a háborút már egy évvel korábban újra kirobbantó Alkibiadész, aki formálisan is föl akarta rúgni a jogilag még fönnálló békét. Nikiasz támogatói főleg a nyugalomra vágyó idősebb nemzedék tagjai és a mezőgazdaságból élő rétegek voltak, akik dologidőben szívesebben művelték volna saját földjeiket, mint hogy idegenben pusztítsák mások vetését. Alkibiadész inkább a háborús sikerekre és hadizsákmányra vágyó ifjúság és a hadihajókon kapható evezős napidíjra számító városi szegények támogatására számíthatott. A politikai vita lezárásának legcélszerűbb eszközéül az osztrakiszmosz, a cserépszavazás kínálkozott.

 

Az erőviszonyok olyannyira kiegyenlítettek voltak, hogy mindketten megrettentek attól a lehetőségtől, hogy nem ellenfelüknek, hanem esetleg saját maguknak kell tíz évre száműzetésbe vonulniuk, ezért a szavazás előtt kiegyeztek. Ennek eredményeképpen egy Hüperbolosz nevű gyűlölt demagóg esett a cserépszavazás áldozatául. Az athéniakat meglepte a nem várt eredmény, és annyira megrendült a bizalmuk az osztrakiszmosz intézményében, hogy soha többé nem éltek vele. Sajnos arról nem ír legfőbb forrásunk, Plutarkhosz, hogy Nikiasz és Alkibiadész az utolsó pillanatban milyen eszközzel érte el ezt a meglepő eredményt.

Fölvetődik a kérdés, hogy a küzdelem három résztvevője közül csupán Hüperbolosz volt a demagóg, vagy a két gyanús eszközöket használó előkelő politikus is? A cserépszavazás során ugyanis legalább hatezer szavazatnak kellett összegyűlnie, s az volt a vesztes, akire a legtöbb szavazat esett. Minél kisebb volt a nevek szóródása, annál több szavazat kellett az elűzetéshez. Alkibiadész és Nikiasz tehát informális eszközökkel polgárok százait tudta befolyásolni, s így meg tudta határozni előre, hogy a titkos szavazásnak mi legyen a végeredménye. Ebben tulajdonképpen semmi meglepő sincs, amióta előkerült egy athéni kút mélyéről mintegy kétszáz darab Themisztoklész nevével ellátott, előregyártott cserép, amelyet politikai ellenfelei készítettek. Ez is bizonyította, hogy többféle módszer létezett a szavazás befolyásolására. Ma már nem tudjuk pontosan, csak sejtjük, mi volt Alkibiadész és Nikiasz módszere: politikai baráti körük (görög szóval hetaireiájuk vagy sztasziszuk) aktivizálása.

A cserépszavazást a hagyomány szerint Kleiszthenész vezette be Kr.e. 508-ban, valójában azonban Themisztoklész élt vele elsőként Kr.e. 487-ben. Az eljárás indoka eredetileg az lehetett, hogy eltávolítsák a városból azokat, akikről gyanítható volt, hogy türanniszra törnek, vagy népszerűségük okán túlságosan is megnőhet a hatalmuk. Az általunk ismert kilenc osztrakiszmosz azonban nyilvánvalóan más célt szolgált: egy-egy vezető politikus ezen a módon szabadulhatott meg kellemetlenné vált ellenfelétől. Ilyen formán mindig tudni lehetett, hogy a szavazás kinek az érdekét szolgálta, és ki ellen irányult. Az első öt száműzöttet (Hipparkhoszt, Megaklészt, az idősebb Alkibiadészt, Xanthipposzt és Ariszteidészt) Themisztoklész távolíttatta el Athénból tíz évre (igaz, egyikük sem maradt távol hat évnél tovább), a hazatért száműzöttek aztán Themisztoklészt űzték el. Kimón és a politikus Thuküdidész ellen Periklész élt ezzel az eszközzel, Damónt, Periklész volt tanárát azonban Periklész ellenfelei osztrakizáltatták.

Az athéni demokrácia történetét két részre oszthatjuk. Kleiszthenésztől Periklészig olyan arisztokrata politikusok álltak az állam élén, akik tagjai voltak az Alkmeónida család körül kialakult házassági-politikai elitnek. Az ő karrierjüket a család, a vagyon és a jól szervezett politikai baráti kör (hetaireia) egyengette. Ebből az időből csupán két olyan politikust ismerünk, aki nem tartozott ebbe az elitbe: Themisztoklészt és Ephialtészt. Az előbbi soha nem térhetett haza száműzetéséből, az utóbbit pedig meggyilkolták. Mindez azt mutatja, hogy a házassági-politikai elit szilárdan tartotta kezében az uralmat.
Periklész halála után, a demokrácia történetének második szakaszában azonban Kleón kezébe került a vezetés. A tímárműhely-tulajdonos egyáltalán nem kapcsolódott a korábbi házassági-politikai elithez, sőt mindent elkövetett, hogy megroppantsa annak hatalmát. Nem csoda, hogy a korábbi elit szellemét tükröző történetírás (pl. Thuküdidész) a legsötétebb képet festi Kleónról. Kleón politikai stílusát, ha lehet, még élesebb hangon bírálja a komédiaszerző Arisztophanész, akit szabadszájúsága miatt a politikus össze is veretett (igaz, darabjait nem tiltotta be). Arisztophanésznak komoly érdemei vannak abban, hogy a mai napig milyen kép él bennünk a demagógokról. S ez a kép elsősorban Kleón portréján alapult.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy azokat a - Connor kifejezésével élve - "új típusú politikusokat" nevezték Athénban demagógoknak, akik nem tartoztak a korábbi arisztokrata házassági-politikai elit tagai közé, s akik Periklész halála után kerültek Athén élére. Nos, ez a megállapítás csak bizonyos megszorításokkal igaz. A családi kapcsolatrendszer és a vagyon ugyanis még ebben az időben is jelentős szerepet játszott. Gondoljunk a pénzét szóró, s egy olimpiai versenyen hét kocsit is indító, - s az egyikkel győzedelmeskedő - Alkibiadészra, aki az Alkmeónida családból származott, és Periklész nevelt fia volt. Magától értetődő természetességgel lett az állam egyik vezetője. De elegendő volt egy lazább szál is, ha az valamiképpen az Alkmeónidákhoz kötődött: Lüsziklészből, egy alacsony származású és műveletlen birkakereskedőből egy csapásra Athén egyik legelső polgára és sztratégosza (hadvezére) lett, mert Periklész halála után feleségülvette özvegyét, Aszpasziát.

A másik megszorítás az, hogy a demagógok, módszereiket tekintve, nem sok újat hoztak az athéni politikai életbe, legalábbis ahhoz képest, ami Periklészt jellemezte. A demagógnak jól kellett értenie a szónoklás művészetéhez, hogy meg tudja győzni a népgyűlést. De éppen Periklészről mondta egyik ellenfele, hogy ha ketten birkóznának egymással, s Periklész alulmaradna, meg tudná győzni a versenybírákat, hogy mégis ő a győztes.

A demagóg általában igénybe vette ellenfelei lejáratására a fizetett besúgók, a szükophantészek szolgálatait, akik olyan információkat szolgáltattak neki, amelyek segítségével bárkit bíróság elé lehetett állítani. Jól tudjuk azonban, hogy Periklész is egy politikai perrel kezdte pályafutását: vádat emelt Kimón, a köztiszteletben álló hadvezér, ellen.

Gyakori módszer volt a népgyűlés és a tanács tagjainak "megvesztegetése", vagyis a napidíjak és egyéb juttatások megszavaztatása a démosz tagjai számára. Kleophón napi két obolosz támogatást javasolt a rászoruló athéni polgároknak. Kallikratész az összeget három oboloszra akarta emelni. Ugyanez a ráígérgetés zajlott le Kr.e. 400 után is, amikor Agürrhiosz egy obolosz napidíjat szavaztatott meg a népgyűlés minden résztvevője számára. Hérakleidész két oboloszra emeltette ezt az összeget, a vereségbe belenyugodni nem tudó Agürrhiosz pedig három obolosz népgyűlési részvételi díj javaslatával állt elő. Ezt a folyamatot is Periklész indította el, amikor a 6000 tagú esküdtszék tagjainak adatott két obolosz napidíjat. Periklész nem volt különösebben gazdag, így remek politikai érzékkel azt osztotta ki a népnek, ami amúgy is a népé volt. Nem is csoda, ha Iszokratész Periklészt demagógnak minősíti. De vajon sértésnek számított-e ez a minősítés?

A demagóg kifejezés a démosz=nép és az agó=vezetek szavak összetételéből keletkezett, jelentése népvezér. Önmagában tehát nem volt sem pozitív, sem negatív árnyalata. A szónok Lüsziasz például megkülönbözteti egymástól a kiváló és a rossz demagógokat. Az Arisztotelész neve alatt fönnmaradt Athéni állam már kerüli ezt a minősítést, s a nép vezetőit a nép elöljáróinak (prosztatész tú démú) nevezi. A prosztatészek listája rendkívül figyelemre méltó: Szolón, Peiszisztratosz, Kleiszthenész, Xanthipposz (Periklész apja), Themisztoklész, Ephialtész, Periklész, Kleón, Kleophón, a lantkészítő és Kallikratész. Nem könnyű eldönteni, hogy hol húzzuk meg a határt a korai prosztatészek és a demagógok között, Kleón, Periklész, Ephialtész vagy Themisztoklész neve előtt?

Félrevezető lenne azt állítani, hogy Athénban csupán egy meghatározott politikai irányzat, vagyis a demokrácia híveit nevezték demagógnak. Arisztotelész például azt írja, hogy Kritiasz és Khariklész Kr.e. 404-403-ban demagógként vezette a harminc zsarnok testületét, azt a politikai szervezetet, amely a demokrácia bukása után célul tűzte ki maga elé, hogy fizikailag is megsemmisítse a korábbi rendszer vezetőit.

A rendszer sarokköve

A demagóg definícióját megadhatjuk-e az adott politikus által alkalmazott politikai módszerek alapján? Kleón például bőrkötényben ("munkaruhában") állt a szószékre, hogy megnyerje az egyszerű emberek bizalmát, hangosan rikácsolt és gyalázta ellenfeleit. Más demagógokról azonban ilyesmit nem olvashatunk, annyi azonban valószínű, hogy valamennyien kiváló szónokok voltak.

M. Finley szerint nem lehet a politikai elkötelezettség vagy az alkalmazott módszerek alapján különbséget tenni aközött, hogy ki a demagóg és ki nem. A kifejezést eredeti, semleges értelmében használja, és megállapítja, hogy a demagógok az athéni politikai rendszer alapvető strukturális elemét jelentették, amely nélkül a rendszer nem működhetett. Athénban nem voltak pártok és minisztériumok, nem volt parlament és kormány. A közvetlen demokrácia azt jelentette, hogy bármelyik polgár elmehetett a népgyűlésre, amely az állam legfőbb hatalmi szerve volt, és részt vehetett annak munkájában. Ez a lehetőség persze csak elméletileg adatott meg, mivel több dolog is korlátozta. Egyrészt a népgyűlés helyére, a Pnüxre nem fért be 6000 polgárnál több, noha az athéni polgárok száma legalább 30-40 ezer főre volt tehető. Másrészt nem járhatott be a népgyűlésre rendszeresen az a paraszt, aki Athéntól 60 kilométerre lakott, a nyári dologidőben pedig még a közelebb lakó földműves sem. Harmadrészt forrásaink szerint a részvétel legfeljebb a szavazásra korlátozódott, mert a gyűlések szoros napirendje és a tömeg politikai "sztárkultusza" nem tette lehetővé, hogy egyszerű emberek egykönnyen szót kaphassanak.

A gyűlésen a javaslattevő politikus, a demagóg állt a tömeggel szemben, és nem támaszkodhatott saját magán, illetve szónoki tehetségén kívül másra. Gyűlésről gyűlésre vásárra vitte a bőrét, s ha több szavazáson is alulmaradt, elbúcsúzhatott a politikusi karriertől. Minthogy tehát a gyűlés hangulatának befolyásolása létkérdés volt, a politikusok nem voltak válogatósak az eszközökben. A népgyűlésen a szónoklatok hevességével, hangerejével, a háttérben pedig a politikai baráti kör befolyásának latba vetésével és a démosz kegyeinek megnyerésével lehetett hatást elérni. Nem csoda, hogy Arisztotelész a demokráciát a türanniszhoz hasonlította, amelyben az elkényeztetett démosz megfelel a türannosznak s a demagóg a zsarnok talpnyalójának. Finley meghatározásánál maradva tehát minden athéni politikus demagóg, aki a demokrácia vezetői közé emelkedik, s politikai cselekedetei, nem pedig demagóg volta alapján kell megítélni őt.

Mindez igaz, de ne feledjük el, hogy ma mégsem ebben az értelemben használjuk a demagóg kifejezést. Ennek több oka van. Egyrészt az, hogy az ókori források nagyon ritkán használják ezt a szót, mint ahogy a demokrácia kifejezés sem fordul gyakran elő a Kr.e. 5. században. A nem túl gyakori használat pedig megnehezíti azt, hogy pontosan definiálhassuk, mit is értettek az adott kifejezésen. Másrészt az, hogy bár a demagóg szó nem minden esetben párosul negatív felhanggal, leggyakrabban mégis inkább rossz, mintsem jó értelemben használják. Ilyen módon aggályos éppen ezt a kifejezést, méghozzá ennek semleges használatát megtenni az athéni rendszer alapkövének. Harmadrészt a demagóg korántsem volt magányos hős, hiszen mint Hüperbolosz osztrakiszmosza esetén láthattuk, a politikai baráti körök napok alatt olyan hatást tudtak elérni, amely a cserépszavazás legalább 6000 szavazója nagy részének döntését meghatározta. 6000 polgárnál többen pedig a népgyűlésen nem vettek részt, vagyis az ekklésziát nem volt nehezebb befolyásolni, mint a cserépszavazásra összegyűlteket.

Persze, a demagógok is felelősek voltak azért, hogy a kifejezés nagyon hamar elnyerte ma is használt, negatív árnyalatát. A peloponnészoszi háború első tíz és utolsó kilenc esztendejében az attikai lakosság a városba özönlött. A parasztok a létbizonytalanság és az ellenség pusztításai miatt nem térhettek vissza földjeikre. Az ilyen módon megváltozott összetételű, nyomorúságos körülményei miatt radikalizálódott népgyűlés más típusú vezetőkre hallgatott, mint a korábbi években. Ezek Periklész hatalmas tekintélyét - amely miatt rendszere csak névleg volt demokrácia, gyakorlatilag azonban egyetlen ember uralma - már nem örökölték. Egymással marakodó, nagyjából egyenlő súlyú politikusok vetélkedtek a hatalomért. Ez az elkeseredett küzdelem nemcsak a demagógoknak, hanem a demokráciának a hírét is megtépázta. Ha a demagóg politikai vezető típusának megteremtője Periklész volt is, a kifejezés negatív árnyalatúvá követőinek tevékenysége során vált. Az már más kérdés, hogy mindez a későbbiekben visszahatott az ő megítélésére is. Így történhetett meg, hogy Arisztotelész az Athéni állam című művében csak annyi jót tud mondani Periklészről, hogy ő utána még rosszabbul mentek a dolgok Athénban.